Shock!

Csak eljött a pillanat, hogy ha csikorogva is, de elinduljanak a turnék, és lassan-lassan, hozzánk is újra elérjenek a határokon átívelő turnék is. A covid alatt alig egy-egy ilyen megmozdulás volt metálfronton (hirtelen csak a Korpiklaanival közös buli, meg a tavaly nyári Kreator/Jinjer/Eluveitie-hepaj ugrik be. A poszt-covid tavaszköszöntő és szezonnyitó számomra ez a négyzenekaros buli lett.

A pénteki nap és a relatív korai kezdés miatt persze az elsőt (Systemhouse 33) full lecsúsztam, a Warfect közepe táján csapódtam csak be a Barba sátrába. A svéd trió nyers élű, pusztulat thrasht vezetett elő, trióban, különösebb cicoma és simogatás nélkül, valahol a Slayer meg a Moby Dick vonalán elhelyezve, csak koszosabban talán. Különösebben nem is cizeálláták a dolgokat, maradandónak sem nevezném, az tény viszont, hogy jól szóltak, és ott helyben le tudott kötni, a nagyobb darab Manne Flood dobolását például tök szívesen néztem, nem annyira a technikássága, inkább ereje és húzása miatt. A dalokból viszont nem sok maradt meg az ösztönösségen túl.

Ezen a turnén a kvázi co-headliner páros volt inkább a húzónév. A Nervosára kifejezetten kíváncsi voltam, tekintve, hogy mióta a covid-idők előtt szétrobbant az eredeti csapat, még nem volt érkezésünk élőben találkozni. Az eredeti Nervosával előtte jó párszor, nálunk is jártak Magyarországon nem egyszer, és kinti fesztiválokon sem kellett sokat erőlködni, hogy beléjük fusson az ember, annyit jártak át az öreg kontinensre játszani, hogy szinte már tiszteletbeli EU-tagság illette volna őket. A szétugrás, vérfrissítés (kinek az oldaláról nézzük, avagy ki hogyan kezeli/látja) papíron jót tett a csapatnak. Lemezen továbbra sem vágtak ugyan maradéktalanul hanyatt, de tény, hogy vannak inspiráló pillanataik, reméltem, hogy élőben is ki tudnak majd lépni a erős-középszintű, de szegről-végről szürkés produkciók közül. Gondolom ismerős a gyakran felmerült a bírálat, miszerint csak azért pörög így a nevük, mert lányok egy olyan műfajban, ahol ez nem igazán jellemző, főleg nem Brazíliából.

A státuszuk mára inkább nemzetközi, a trióból négy fősre duzzadás pedig jót tett élőben a produkciónak: míg korábban Fernanda a basszusgitár mellett az ének miatt jobbára a mikrofonhoz volt kötve, és színpadi munkája így sokszor kimerült némi vicsorgásban és jellegzetes szem-meresztgetéseiben, most ezek a szerepek különváltak. Diva Satanica ráadásul tényleg csinos is, és egy szál mikrofonnal tere és lehetősége is adott volt, hogy bemozogja a színpad központi részét. Ez mindenképp jót tett, ahogy Mia Wallace csatasorba állítása is, aki ezen a szinten az ő kis „hírességük". Wallace kisasszony saját jogán szerzett ismertsége nyilván hírértékkel is bír(t), ha egy légkörrel idősebb is társainál, ő tényleg egy szuggesztív színpadi jelenség, éli és jól is kezeli a színpadi jelenlétet, ráadásul mindenféle görcsös pózolás nélkül.

Eleni Nota, a görög származású doboslány meg meglepően jól ütött, főleg ahhoz mérten, hogy ránézésre kábé egy 15 éves diáklánynak tűnt inkább, aki beállás előtt kb. állva is alig lógott ki a dobcucc mögül. Ez a vizuális frissülés azért is jó, mert Prika, az egyetlen eredeti alapító viszont eléggé megemberesedett, ráadásul ő (ahogy régen is) inkább egy helyben maradva reszelt, és a sértól lengette maximum. Ennyit a látszatról, az érdekesebb, hogy valahogy ebben a felállásban az egész produkció húzósabbnak tűnt, mint korábban. Az új album eleve sötétebb, „blackesebb" irányt vett, mégis homogénnek tűnt a szettjük, régiebbi dalokkal összesimítva, együtt is. Nyilvánvaló, hogy túlélték és túl fogják élni ezt a váltást, az élő energia náluk maximálisan lejött a színpadról.

A Burning Witches teljesen más tészta, zeneileg persze, a női tagság itt is adott. Ők sem épp megszokott terepen garázdálkodnak, bizonyos szempontból kuriózum, amit lányként csinálnak, főként, hogy náluk a dalokra sem húzható olyan könnyedén rá, hogy csak összedobált panelekből hozzák a kötelező átlagot. A Nervosa után papíron lazításnak tűnt az általuk játszott klasszikus, szegecses heavy metal, mégsem volt akkora a szakadék, mert bár hasonlókép a '80-as évekből merítenek, ez azonban nem a Hammerfall-féle precízen csontozott, sallangmentes vonulat. Annál picit sötétebb, poweresebb. Laura hangjában legalább annyi karc bújkál, ami a simulékonyságnak elejét veheti, feszesek voltak, egyben voltak. Esetükben maximum figyelemfelkeltő a tény, hogy bőrbe-szegecsbe tekert lányok, a dalok élőben is át tudták venni a stafétát és a főszerepet.

Az utolsó albumuk kifejezetten erős volt, és mivel velük még nem volt személyes randim korábban, kíváncsian vártam, sikerül-e élőben is reprezentálni mindazt, ami ott hallható. A kulcs esteükben is a természetesség. Akarták, játszották, élvezték, de nem görcsöltek rajta, hiányoztak a mesterkélt pózok, a megfelelni akarás görcsössége. Ez a fajta lazultság plusz ponttal indít hangulat szempontjából. A 2019 óta szolgáló Laura Guldemond is kiváló forntembernek (frontasszonynak) bizonyult. Nem nem csak a tekinteteket vitte magával, de kurva jól kipréselt magából minden témát, pedig hát a lemezen vannak jó kieresztett részei is. Túl sok közös koncert mögöttük sem állhat az ismert okok miatt (Laura eleve csak a tavalyi lemezen debütált), látszott is, hogy élvezik végre ezt a fajta szinte újszerű szabadságot. Előzőleg egy ismerős azt mondta, nem várjak túl nagyot, mert élőben gyengék voltak, amikor pár éve látta őket. Hát, nálam ez itt épp fordítva jött most le.

Nem akarnám piedesztálra emelni az estét, de különösképp nincs miért kritikai éllel közelítenem, ennyi idő után kifejezetten üdítő volt nemzetközi produkciókat látni, főleg, hogy tényleg vitt a hangulat is.

Bízom benne, hogy ez egy egészségesebb évad nyitánya volt.

Fotó: Barba Negra