Shock!

Bármilyen nemzetközi koncertet megnézni kiemelt jelentőséggel bíró eseménynek számít manapság, az pedig, hogy a folyamatosan változó szabályozások közepette az ember még utazzon is érte, kis túlzással a sci-fi kategóriájával vált egyenértékűvé. Pedig alapvetően nem az, csak a lehetőségek szűkültek be alaposan. A helyzet ismert: minden elmarad, lemondják, vagy tolódik... Aztán néha valami mégis összejön. Például ez a spéci dupla doom-ünnep a Candlemass jubileummal. Mivel a zenekar eleve nem sokat mozog (pláne nem turnézik) az utóbbi években, egy-egy koncertjük még békeidőben is élményszámba megy. Jó előre rá is ugrottunk erre az eseményre, amit amúgy még bőven a covid előtt, 2019-ben hirdettek meg. Mindez szinte napra két évvel ezelőtt történt, mielőtt a korona, mint minden másnak, ennek a menetrendjét is felülírta volna. A dátumokat legalább négy alkalommal tolták el, míg a sors végül megadta (köszönhetően a svédek európai gyakorlattal újfent szembemenő válságkezelési metódusának), hogy meg is tarthassák – mindezt ráadásul egy olyan időszakban, amikor újra zordulni látszik a helyzet: a németek is újra elkezdtek szigorítani, Hollandia meg egyenesen teljeskörű rendezvénytilalmat rendelt el.

A kétestés esemény a csapat első két albuma köré épülő ünneplés volt, a tervek szerint első este a teljes Epius Doomicus Metallicus album került terítékre egyvégtében, másik nap pedig a hasonlóan kultikus 1987-es Nightfall. Az Epicus-napra kábé azonnal teltház is lett, ahogy meghirdették, a második eseménynél szerencsére ennél lassabban (az talán két nap is volt), így ha mindkettőre nem is, oda legalább sikerült jegyet zsákmányolni. Ez egyfelől mutatja, hogy bár mindkét lemez vitán felül kortalan klasszikus, mégis az Epicus az, amit a die hard mániákusok is legfentebb sorolnak. Az is katalizátor lehetett, hogy Johan Längqvist kábé senki által nem várt visszatérésének köszönhetően lehetőség nyílhat teljes egészében eredeti hanggal hallani AZ albumot, ami maximálisan kimeríti a bakancslistás kuriózum fogalmát. Az önvigasztalás logikája részemről az volt, hogy úgysincs Candle'-koncert egy-két elsőalbumos dal nélkül, és mivel az eleve hat tétel összesen, ha a második nap abból csak kettő-három a programba kerül a Nightfall mellé, máris másfeles az élményrátánk.

Maga a helyszín is különleges volt, a Södra Teatern ugyanis Stockholm egyik legrégebbi, patinás, nagy múlttal rendelkező színházépülete, balkonos nézőtérrel, rusztikus, 18-19. századi hangulatot idéző berendezéssel, ahol ilyesfajta (metal) megmozdulások aligha lehetnek gyakoriak. Maga az épület sétatávra található a történelmi belvárostól, és valóban lenyűgöző, legjobban mégis az ihletett meg, mennyire pici. Azt persze lehetett tudni, hogy a maximális befogadóképessége is csak 600 fő, de az ültetett, bársonypárnás széksoroknak, a kétszintes balkonnak és az oldalsó páholyoknak köszönhetően ez is arányosan eloszlik, így tulajdonképp nincs hely, ahonnan ne érezné közel magához az ember a produkciót. És bármilyen fura, a „kényszer-ülőhely" nem volt nyomasztó, ehhez a rendezvényhez ez a körítés teljesen természetesen simult hozzá.

A merchpultban begyűjthető volt többféle spéci cucc is, dedikált vinylek, volt event t-shirt, meg erre az alkalomra nyomott albumos minták, sőt, grandiózus módon (1986 óta először) hivatalosan is újranyomták a legelső, ultraklasszikus pólódizájnjukat. Kár, hogy az árakat is ehhez igazították, a saját webshopjukhoz képest másfél-kétszeres szorzóval szabott tarifáknak köszönhetően a legolcsóbb póló is tízezer forint felett taksált, a drágább cuccokról nem is beszélve. A lényeg azonban a koncert, a zenekar pedig az esemény nívójához mérten ki is tett magáért. Az előadások esténként két blokkra oszlottak, az elsőben került porondra az aznapi teljes-album, aztán húsz perc szünet, majd jött egy második felvonás, összességében másfél órát kitéve.

Az egész úgy is kezdődött, mint egy színielőadás: lehúzott függöny mellett elindult a sejtelmes intro (még nem az albumé), és ahogy hátul a füstgépeket beindították, alóla szép lassan elkezdett „kifolyni" egyfajta vékony ködszőnyeg. Aztán felfedték a színpadot, a háttérben három hatalmas kereszttel: a dobemelvény mögöttire egy csontarcú csuklyás alakot szegeztek, a két oldalsó külső szárain akasztáshoz hurkolt, átvetett kötél kapott helyet, amin bal oldalt egy bokájánál és térdénél is megkötözött, már felakasztott alak lógott, fekete zsákkal a fején (of course, Candlemass pólóban). Ezek között hatalmas, nyolcágú gyertyatartók álltak, égő gyertyákkal, az emelvény előtt két megdőlt temetői „kő"kereszt búslakodott. Besétált két csuhás alak, egy meggörnyedt felnőtt, aki egy talicskát tolt, és egy 8-10 éves forma gyermek, aki sötét szegfűket dobált a nézőtérre. Majd az egyik keresztet a talicskába tették, a másikat pedig kézben „lecipelték". Ekkorra a laposan elterülő füst összefüggővé vált a színpadon, szinte olyan volt, mintha a klasszikus Headless Cross borító elevenedett volna meg. A Gothic Stone intro csak ezt követően jött, a zenekar is ekkor merészkedett elő, és ahogy Längqvist bekezdett az albumot indító „I bind unto myself today the strong name of the trinity"-vel, az maga volt a libabőr.

További „show-elem" később már nem akadt, a kis színpad a zenekar mellett talán nem is tette volna lehetővé. Ez is kellően erős alapnak bizonyult, a fényekkel pedig később ezt az atmoszférát ügyesen fenn is tartották. Jellemzően a sötétes zöldes-lilás tónusokkal, erős pirossal, mélykék színekkel operáltak, a robotlámpákkal nem egyszer képként foglalva keretbe a színpadot, a lábuk körül gomolygó füstköd is időről-időre visszatért-megerősödött. A legtöbbet nyilván Leif Edlingen időzött a tekintetem, aki hosszas és komoly betegségéből kilábalva végre újra igazán jó formáját hozza (mellesleg szakálla mellé mostanra őszbe hajló haját derékig növesztette!), és persze Längqvisten, aki tudottan csak vendégként énekelte fel harmincöt éve az Epicust, és a visszatéréséig még csak köze se nagyon volt a metal színtérhez. És aki mégis úgy vette hátára mindenestül a produkciót, mintha az a pár évtized pauza mit sem számítana. Ebben a felállásban amúgy a 2019-es Graspopon már volt szerencsém hozzájuk, így hazudnék, ha azt mondanám, mindez az újdonság erejével hatott, megerősítette azonban, hogy jó döntés volt őt visszahozni, és a beugrósként is nagyot domborító Mats Levént meneszteni. Mindennek a tetejébe úgy szóltak, mint az álom, ami a nem kifejezetten ilyesmire tervezett helyszínt tekintve (a keverő pl. az első emeleti balkonon az egyik páholy mellett kapott helyet) példaértékű. Brutális volt, azok a súlyos, néha szinte hipnotikus témák rendesen beledöngölték az embert a karosszékbe.

Titkon egyébként reménykedtem, hátha Messiah is felbukkan (bár magam sem gondoltam igazán komolyan), mert hát mikor, ha nem egy ilyen alkalomnál? De úgy látszik, a második szétválásuk sérelmei a mai napig nem ülepedtek le, hiába telt el tizenöt év azóta. Az is kérdés volt, hogy Längqvist mit tud kezdeni Messiah egyik-másik elég komoly énektémájával, de nem volt necc a dolog. Nyilván nem operázott, meg szárnyalt úgy, mint egykori elődje/utódja, de remekül adoptálta, magához formálta a dallamokat. Talán a Well Of Souls egyes pontjain, meg az At The Gallows Endnél éreztem, hogy néhol túl nagy a falat, de ennyi talán megbocsátható. Jan Lindh is igéző volt, dobosként általában nem szokás rá fókuszálni, pedig nagy húzása van a játékának.

Az is az este speciális jellegét erősítette, hogy végig Edling konferált, bizonyos értelemben ő volt a díszvendég ezen a szeánszon, annak ellenére, hogy a jelenlegi felállásban a legifibb tag is '87 óta van itt. Két-három dalonként anekdotázott valamit, amiről nekünk jobbára csak benyomásaink lehettek (svédül tolta ugye), az viszont egyértelmű volt, amikor megköszönte a világ minden részéről odasereglett rajongók elkötelezettségét. Szemmel láthatólag követték, ki honnan jelzett vissza, netán kapta el őket az első este után valahol. Minket, magyarokat is említett (a mi négyes csapatunkon túl két hazánkfiáról még biztosan tudok, aki ott volt, ebből öten kifejezetten ezért repültünk oda), de szerte Európából érkeztek, sőt, az Egyesült Államokból, de még Ausztráliából (!) is. Jelen világhelyzetben az azért tényleg nem semmi. (Fun fact: a buli után, az egyik oldalsó folyosón kis csapatunk lánytagjainak tök véletlenül sikerült belefutni az egyik liftnél békésen várakozó Ghost-főnök Tobias Forgéba is, aki amúgy roppant kedves és barátságos arcnak bizonyult. Mi több, miután megtudta, hogy magyarok, Őszentségtelensége még azt is elárulta, a tervek szerint jövőre jönnek hozzánk, ha jól emlékszik, májusban... Úgy legyen!)

Mivel az első szett fix volt, a kérdés az maradt, a második blokkban mi kerülhet még elő. Ide hat dal fért, amiből egy új akadt csupán a The Door To Doom lemezes Astorolus – The Great Octopus képében. A Demons Gate-tel pedig valóban megidézték az első albumot, a Mirror Mirror / Dark Reflections párosával pedig az Ancient/Tales lemezeket is. E kettő egyébként önmagában olyan súllyal bírt, ami szinte a tejes első felvonással vetekedett, számomra a koronaékszert mégis a Nightfall korszakos, de lemezre végül soha nem került Battle Cry (!) exhumálása adta. Ha valami, ez aztán tényleg nem volt papírforma, kb. arra is nagyobb eséllyel fogadtam volna, hogy Messiah tolja végig a teljes koncertet... Az egész végül egyetlen rádásként a Solitude-dal zárult, ahol Längqvist a lemezverzióhoz képest rekedtesen hozott bevezetővel még felül is tudta múlni önmagát.

Ha mégis valami negatívat kellene kiemeljek, akkor olyan nüansznyi dolgokat tudnék csak említeni, mint a pár másodperces nem tervezett pauza a Gothic Stone intro és a Well Of Souls kezdése közt, vagy Mappe borzalmas(an közegidegen), a Road zenekaros Goyát idéző kockás nadrágja. Vagy az, hogy a Marche Funebrét valahogy elsumákolták... Oké, hogy az inkább átkötés, mint zenekari dal, de a teljes lemez azzal együtt teljes lemez. (A setlist.fm-re persze lelkesen beírta valaki, de mindent nem szabad elhinni.)

Mit mondhatnék, ez még egy komoly dömpingnél is toplistás élmény lenne, egy ilyen koncertszűk disztópia közepette pedig több is volt, mint feltöltő élmény. Jövőre jó pár fesztivál meghirdette már őket, környékbeli országokban is – remélem, ha itthon nem is, kint valahol sikerül újra elcsípnünk egymást!

Fotók: Allen Khamou