Shock!

A Cult Of Luna legénysége ritkán fogalmaz meg olyan sarkos megállapításokat, mint amikor az év elején egyértelműsítették: teljesen kizárt, hogy a Julie Christmasszal közösen rögzített Mariner dalai élőben valaha is megszólaljanak. Ehhez képest már a nyáron tudni lehetett, hogy az Atlanti-óceán két ellentétes partján élő zenészek végül mégis módot találtak erőik egyesítésére, és mindössze öt kiszemelt európai városban előadják majd teljes egészében az év egyik legerősebb albumát. Erről a kivételes lehetőségről pedig semmiképpen sem szerettünk volna lemaradni, így a bejelentéssel szinte egyidőben, a holdkórosok hazai fellépése mellett tettük le a voksunkat.

Az este felvezetői két helyi brigád, a New Keepers Of The Watertowers és a Kongh voltak, egyikük sem kezdők gyülekezete, akik egyenként nagyjából fél-fél órát kaptak a megmutatkozásra. Kinézetük és zenéjük alapján majd' negyven évet visszautazhattunk az időben, mégsem mondanám, hogy nagyon kilógtak volna a post-metal egyik zászlóshajójának sodrából. Mindkét banda utaztatós, elvont, meghatározó módon a hangszeresek munkájára építő muzsikát játszik, a Kongh esetében lényegesen több kapaszkodóval, és ténylegesen zeneinek nevezhető megoldással. Nyilvánvalóan nem az ő ténykedésüket követte ezen az estén igazán feszült figyelem, de igazán becsületes tapsot zsebelhettek be.

Eleve roppantul vonzódom ahhoz a monokróm, parttalan világhoz, amit az umeåi Cult Of Luna képvisel, lemezen és élőben is kiemelkedően teljesítő társulatként tartottam számon őket már jó ideje, de igenis a brooklyni boszorkányra, Julie Christmasre volt szükség, hogy az a parányi, de nem múló hiányérzetem is megszűnjön irányukban, amitől a produkció nagyszerűsége immár zseniálissá nemesült. Túl azon, hogy ez a tényleg szinte mindenre képes női hang milyen remekül megél ebben a közegben, Johannes Perssonék eredendő introvertáltságát is kiválóan ellenpontozza egy valódi frontember jelenléte – ennek a koprodukciónak a teljes valója igazán csak a színpadon mutatkozhat meg.

A setlisttel kapcsolatban lehetett ugyan álmokat kergetni, a főszereplők viszont idejekorán leszögezték: ezeken az előadásokon csak és kizárólag a Mariner öt tétele lesz terítéken. Szűk egy órányi, koncentrált élvezetet kínált tehát az estének ez a része, az pedig már az előzenekarok esetében kiderült, hogy sem a helyszínnel, sem a megszólalással nem lesznek gondok, az utolsó pillanatban összehozott teltház is csak ezt erősítette. A dalokról a kapcsolódó kritikában leírtakat ma is tartom, és komoly földindulásnak kell bekövetkeznie, hogy ebben a rendkívül anyagerős évben a svédek e teljesítményükkel leszoruljanak az év végi listám dobogójáról. Pont úgy, ahogy a Cygnus szövegében is olvasható: Nothing escapes this hold / desperate against the cold / it's flesh made out of stardust / iron oxide into rust.

A CoL élő megmozdulásai hagyományosan olyan előadások, ahol nem az előadók állnak a fókuszban, fejgépek használatáról szó sem lehet, a színpadot is főleg hátulról világítják meg, a stroboszkóppal felpörgetett fényjátékban pedig legfeljebb sziluettek felvillanását kaphatjuk el. Az így egyfajta láthatatlanságot élvező zenegépészek közül Julie viszont bátran kilép a frontra, csíkokat tépkedve le egyedi színpadi öltözékéről, bámulatos módon megéli mindazt az érzelmi hullámzást, amit a nóták magukban rejtenek. Annak ellenére pedig, hogy a Mariner ősbemutatója zajlik a szemünk előtt, minden tökély-közeli gördülékenységgel zajlik odafent, az immár héttagúra bővült csapat bámulatosan „együtt van", mintha mindig is így csinálták volna, a dalok pedig tündökölnek.

Számos felejthetetlen élményt hozott már számomra ez az év, a Cult Of Luna e stockholmi fellépése mégis magától értetődő bizonyossággal betonozta be magát a legmaradandóbb emlékeim közé. Tengerészek, vizek, hidak, káprázat, eufória – ezen az estén valóban mindent megkaptunk.

Fotók: Davide Gostoli (a lausanne-i koncertől)