Shock!

A Cult Of Luna friss anyagánál már első hallgatásra éreztem: ezúttal megengedem magamnak azt a luxust, hogy kizárólag a fizikai hanghordozó kézhezvétele után írom le a véleményemet. Bár őszintén szólva sajnos a leghalványabb fogalmam sem volt róla, ki is az album társszerzője, bizonyos Julie Christmas (egy brooklyni noise rocker female hero, mint utóbb kiderült), mégis azonnal tudtam, hogy ha legutóbb a Vertikalt közel tökéletesnek minősítettem, a Mariner most elhozta a száz százalékot. Amit tavaly az Arcturian, azt idén eddig számomra ez a lemez testesíti meg: egy kategóriákon felüli, időtlen, tökéletes alkotást. Az efféle szubjektív ítéletekkel persze könnyen vitába lehet szállni, de Johannes Perssont és csapatát aligha kell majd megvédenem.

A hetes számú CoL-sorlemez tipikusan az internetes korszak szülötte: elkészítésének közel egy éve alatt a két fél gyakorlatilag nem is találkozott egymással, saját részeiket az óceán két partján, külön rögzítették – a végeredmény mégis aligha lehetne ennél egységesebb. Persson, elmondása szerint, nagyjából vázolta az előzetes koncepciót Julie számára, aki ezt bátran és tökéletes művészi szabadsággal „erőszakolhatta meg". Az alapgondolat a világegyetem elhagyása, a kozmosz végső kapujának átlépése volt, ahová az A Greater Call hangulatos bevezetőjével indulnak el, majd közel egy óra után a Cygnus drámai csúcspontján érik el azt. Sokat elmond a szerzők hozzáállásáról, hogy ezt az utazást mindössze öt monumentális tételben fejtik ki, de a CoL környékén járatosak számára mindez aligha jelent újdonságot.

A Mariner nem forgatja fel alapjaiban a zenekarról bennünk élő képet: éppen egy christmasnyival több az első és második részre bontott Vertikalnál, ugyanakkor itt is érezni, hogy a brigád világa folyamatos átalakulásban van. Nem lehet kérdéses, hogy Perssonék miért éppen Julie-t nézték ki maguknak, a leányzó hangja ugyanis egyedülállóan rugalmas, a gégemetsző sikolyoktól az angyali kórusokig bármilyen irányba képes azt hajlítani, és valóban ez volt az a pont, ahol a CoL továbbléphetett korábbi önmagán. A címke maradt a post-metal, bár a svédek szerint ez továbbra is alapvetően punk és HC, ahogy ők azt elképzelik. Sokadszori meghallgatás után már csúcspontokat sem szívesen emel ki az ember, ráadásul ezt is csak az egyes dalok ívének kárára tehetném meg, ilyen szándékom viszont nincs, hiszen éppen ez a Tengerész legfőbb erénye.

Lenyűgöző, földönkívüli, kolosszális. Nem is mondok ennél többet.