Felejtve a számomra életre erőszakolása óta értelmezhetetlen post-metal címkét, azt mondom, fajtársaihoz hasonlóan a Cult Of Luna is leginkább atmoszférikus muzsikát játszik. Ez a hangulat, avagy szellem mutatja más-más arcát a svédek hanghordozóin, maga a zene pedig ennek alárendeltjeként létezik. A Vertikal ugyanúgy folyóhomokként húzza le a hallgatót, mint akár a Somewhere Along The Highway hét évvel ezelőttről, én pedig talán csak a legutóbbi (hangoskönyvvel is megtámogatott) ál-konceptalbumuk, az Eternal Kingdom kiadása óta eltelt hosszú évek okán érzem minden korábbinál meghatározóbbnak jelen színrelépésüket. A lényeg mindenképpen az, hogy itt valami igazán komoly dolog történik.
Az is lehet persze, hogy a hatás azért tűnik most elemibbnek, mert a zsáner olyan valódi vezérhajói, mint a Burst vagy az Isis már nem aktívak, de ezt talán nem is szükséges megfejteni. A Cult Of Luna egyértelműen képes az említett kortársak közönségét megszólítani, ráadásul a Vertikalhoz minden 21. századi városlakó tud kapcsolódni. Nyomasztó, monokróm esszenciája ez mindannak, ami korunkat mozgásban tartja, a zene repetitív, gleccserként áramló jellege pedig az elviselhetőség határáig erősíti ezt az érzetünket. A produkciónak annak ellenére van egy jó értelemben vett homogén vetülete, hogy egységes, a teljes lemezen végigvitt koncepcióról nem beszélhetünk, ráadásul az egyes tételek is egyértelműen elkülöníthetők. Az inspirációt bevallottan a késői német expresszionizmus, kiváltképpen Fritz Lang meghatározó filmes munkái (Metropolis, M) jelentették a dalszerzés során, az album ekképpen filmzeneként is értékelhető, mégis a zenekar saját arcát mutatja.
A menet közben énekesét vesztett társaság jelen pillanatban hét tagot számlál, gitárosból mindjárt három is akad. Az ex-vokalista Klas Rydberg hiánya őszintén szólva észrevehetetlen, egyrészt mert itt az ének sosem volt meghatározó, másrészt Johannes Persson fojtott, rekedt üvöltése teljes értékű pótlék. Utóbbit néhány helyen (a záró, hipnotikus és gyönyörűen lélekromboló Passing Through-ban végig) Fredrik Kihlberg dallamai ellenpontozzák nagyszerűen. A csapat szélesre tárta a kapukat Anders Teglund billentyűs hangszerei felé, így ezzel a rájuk jellemző, korábban több, mára elenyésző doom hatással meghintett, kifinomult sludge/HC ötvözettel még több irányba terjeszkedhetnek. A Vicarious Redemption húsz perce a legjobb példa minderre. A legnagyobbak sajátjai ezek a letisztult, lineáris dalszerkezetek, melyek monumentális terjedelmük ellenére is könnyedén az ujjuk köré csavarják az arra érzékenyeket.
A nyírfák városa, Umeå, többek között a Meshuggah, a Naglfar vagy a Nocturnal Rites otthona, igazán büszke lehet a Cult Of Luna menetelésére is. A Vertikal – stílusoktól és címkéktől függetlenül – az év egyik meghatározó alkotása lehet.
Hozzászólások