Shock!

Sosem voltam egy óriási Duran Duran fan, pedig még egészen fiatalon sikerült megismerkednem valamelyik korai albumukkal. Pontosan már nem rémlik, de a bátyám az első három lemez közül valamelyiket átmásoltatta kazettára meglepetésképpen. Arra tisztán emlékszem, hogy picit meg voltam sértődve: miért gondolja, hogy nekem ilyen diszkózenék tetszenek, mikor akkoriban már teljesen magamtól vettem fel a rádióból AC/DC, Queen, Billy Idol, meg Elton John és Baltimora dalrészleteket. Szóval akkor nem kapott el a hév, és később is bravós a-ha poszterekkel tapétáztam ki a szobám falát (amit aztán váltott a Europe, majd a Guns N'Roses, a Metallica, a White Lion és Kerry King). Később is csak úgy szőrmentén követtem a Duran Duran munkásságát. Az aktuális slágerekkel tisztában voltam, az utolsó lemezek közül néhányat meg is hallgattam, és persze tetszettek is, mert a '80-as évek-beli popzenekarok rendkívül igényesen képesek öregedni mind a külsőt, mind a zenei tartalmat tekintve. Most meg már úgy vagyok vele, hogy egészen egyszerűen meg KELL nézni ezeket a zenekarokat, ha épp erre járnak. Tavalyelőtt az a-hát végre sikerült levadászni, noha ők először és utoljára adtak nagyformátumú koncertet nálunk. Más 80's előadókat is megnéztem, hogy ki legyen pipálva ez is, de nem mindent kötöttem a Nyájas Olvasók orrára. Most sem volt kérdés, hogy szükségem van a Duran Duranre, meg egyébként is szeretem az arénás, impozánsabb koncerteket.

Sejtelmem sem volt, hogy egy átlagos haknira számíthatok tőlük vagy még bennük van a bugi és valóban élvezik ezt az egész cirkuszt. Meg ugye az sem meglepetés (csak az éjjel-nappal Burzum kazettákkal élőknek), hogy egy ilyen koncert inkább lájtos rock, semmint popzene. A Duran Duran amúgy is new wave, sosem átallottak rendes hangszereket is használni, dalszerzőként még mindig nem fáradtak el, Simon Le Bonnak pedig annyira jellegzetes a hangja, hogy nem lehet nem szeretni a sajátos dallamait. Ráadásul végre levedlette hosszú ideig őrzött „pubertáló, lányos képű bonviván" imidzsét, egy ideje szakállat öltött, aminek láttán a vele együtt korosodó egykori hölgyrajongók egy emberként sóhajtanak fel: „Végre férfivá érett!" Mindamellett azt sem lehet nem észrevenni - főleg ha megtekintünk néhány videót -, hogy kiköpött Komár László, amire a kicsit esetlen, ritmust kevéssé érző, suta mozgásával is rásegít. Bár amikor a koncert elején színpadra sétáltak mindannyian, majd Simon is besomfordált, és a közönséget kezdte pásztázni tőlem egy méterre, akkor csak annyi kattogott már a fejemben, hogy baszki, megelevenedett a kamaszkorom!

Mindezzel csak azt szeretném érzékeltetni, hogy olykor elég nehéz koncentrálni a fotózásra, ha olyan dalok szólalnak meg közben, mint a hidegrázós Before The Rain, az időutazás-szerű Planet Earth és a zseniális refrénnel bíró A View To A Kill. Onnan közelről kénytelen voltam megállapítani, hogy a Duran Duran is rendkívül vállalhatóan öregszik. De komolyan, Nick Rhodest mintha konzerválták volna 1985-ben, az meg rendkívüli módon érdekelt, hogy a basszusgitáros - és annak idején minden lány álma -, John Taylor mennyire ráncos közelről (kevéssé), és még mindig őrzi AZT a sármot. A dobok mögé bújt Roger Taylor (nem a Queenből, ez egy másik) abszolút fitt formát mutat, a nem eredeti tag, de nem kispályás Dom Brown szintén, Simon meg ugyan minimális pocakot eresztett, de kit érdekel?... Főleg, mivel a hangja igazán remek formában volt.

Technikai átszerelés után (fotóscuccok lerakása) a The Reflex második felére értünk vissza, majd miután elhelyezkedtünk kényelmesen a fenti ülőhelyeken egy fotós kollégával (ilyen koncerteket csakis kényelmesen érdemes nézni), máris letesztelhettem, hogy vajon az Adrenaline Mob Come Undone-ja volt-e jobb élőben, vagy az eredeti visz mindent. Az eredmény döntetlen, mindkettőnek megvan a maga sajátos varázsa, az meg nem kérdés, hogy ez a szám a legjobbak közül való. Valahol várható volt, hogy a zenekar biztonsági játékot játszik, és nem ritkaságokat hoz, hanem olyan slágerekből építi fel a programot, ami után egy koca-duranos sem mehet haza csalódottan, de fogalmazhatok úgy is, hogy nem volt üresjárat a koncerten. Nem emlékszem pontosan, mikor mutatta be Simon a fekete háttérénekesnőt, aki mindamellett, hogy remek kiegészítő partnere volt a frontembernek, irigylésre méltó módon táncolt a húsz centis tűsarkúban. Legalább valaki - mondhatjuk, ha már a szakállas fiatalembernek valóban hihetetlenül nincs semmi ritmusérzéke, és ugyan van pár régi begyakorolt mozdulata, de félelmetes, hogy egy ilyen kaliberű előadó mennyire esetlen (vagy finomabban fogalmazva aranyosan gáz) tud lenni - olyannyira, hogy kétszer majdnem pofára is borult, egyszer a koncert elején, majd a végén. De hát mindegy is, a lényeg nem itt van, ezt tudjuk jól, és talán pont ettől lesz rokonszenvesebb, mint mondjuk Prince.

Emlékszem, annak idején a Notorius már egy kicsit idegesített, de ez a '80-as éveket száz százalékosan megidéző dal most inkább a libabőröket hozta elő rajtam. A (jó értelemben vett) tömény hidegrázást viszont az Ordinary World okozta. Ezzel nem voltam egyedül, az Aréna közönsége egy emberként kiabált, dobogott, tapsolt a dalra, szimpatikus volt ez az ováció - és láthatóan Simon Le Bont is meghatotta. Innentől kezdve konkrétan népünnepéllyé vált a koncert, a Hungry Like The Wolf, a (Reach Up For The) Sunrise mégis csak előjáték volt a Wild Boys / Relax hosszú menethez. Nem újdonság, de óriási ötlet és többszintű poén volt a '80-as évek egyik legmelegebb dalát, a Frankie Goes To Hollywood Relaxét beleszőni a Vad Srácokba, itt már én is úgy éreztem, most kedvem lenne a tömeg tetején bodysurfölni. És mindezt azért, hogy a végén a Girls On Film / Rio kettőssel elégítsék ki a rajongókat.

Mi volt még? Nick Rhodes néha fotózta a közönséget, meg volt mellette néha egy kisegítő billentyűs, aki olykor a színpad szélére elhelyett plusz ütőhangszereken is játszott vagy szaxofont ragadott. A háttérvetítés és a fények nem vonták el a figyelmet a koncertről, inkább alásegítettek, kiegészítettek, a buli végén a „minden tagot bemutatunk, aki egy kicsit szólózik" meg konkrétan bármelyik rockkoncertbe áthelyezhető lett volna. Le Bon néha magyarul szólt hozzánk, és nem csak az obligát jóestét, Budapestet tanulta meg, hanem jóval többet, köszönjük ezt neki. A közönségből is kiszúrt valakit, akit megénekeltetett, a zenekarbemutatásnál szintén odalentről kért segítséget: nyilvánvalóan begyakorolt dolgok ezek, és nem a spontán jókedv miatt alakult így, de akkor is klassz. John, Roger, Dom és a többiek kifogástalanul játszottak, a végén meg szerencsére nem volt konfettizápor. Ellenben abban megegyezhetünk, hogy ez így ízig-vérig szexi hangverseny volt, de az év egyik legjobb koncertjének is kikiálthatjuk már most.