Shock!

Alig néhány nappal a Suicidal Angels vezette mini thrash fesztivál után ismét egy tematikus turné érkezett a Dürer Kert kistermébe. Ezúttal a heavy/speed metalé volt a főszerep, hiszen a két fő attrakció, a kanadai Skull Fist és a svéd Enforcer is ebben a műfajban utazik. A buli első csapata az olasz Gengis Khan volt, akikre sajnos képtelen voltam odaérni, de a megkérdezettek elmondása szerint jófajta speedes, kissé néha az Exciterre emlékeztető muzsikát toltak.

A holland Vanderbuyst fellépését aztán már csaknem teljes egészében sikerült megnéznem. Mikor megérkeztem, épp a Flying Dutchmant tolták, és jó volt látni, hogy esetükben bizony semmi sem változott: ez még mindig egy élőben lehengerlő intenzitással nyomuló, roppant látványos és meggyőző trió, akiknek muzsikája valahol mélyen a NWOBHM mozgalomban gyökeredzik. Az utolsó Metalfesten totál véletlenül futottam bele az akkor épp a Saxonnal turnézó csapatba, de az a vehemencia, amellyel az őket vizslató nagyjából ötven embernek nyomultak, marha meggyőző volt. A lendület és a lelkesedés szerencsére ezúttal is megvolt (Willem Verbuyst jellegzetes derékból headbangelését élmény volt nézni), úgyhogy bő fél órás programjukat fele annyinak sem éreztem. Bár lemezeik teljes mértékben még nem tükrözik koncertjeik elsöprő energiáját, azért néhány kiemelkedő dal így is van rajtuk. A The Butcher's Knife vagy a Tiger tipikusan ilyen, de a speciálisan erre a turnéra kiadott bakelit kislemez két tétele is rendben van. Kiváló koncertbanda a Vanderbuyst, és bízom benne, hogy előbb-utóbb lemezen is képesek lesznek szintet lépni.

Először azt hittem, a Skull Fist helyet cserélt az Enforcerrel, hiszen a Vanderbuyst után nem csak az Enforcer logós lábdobok, de a svédek molinója is felkerült, azonban mégsem ők, hanem az eredeti forgatókönyvnek megfelelően a torontói négyes következett. Jackie Slaughterékkel ez volt az első találkozásom, de hamar sikerült megállapítanom, hogy csapat, illetve a mániákus énekes rászolgált hírnevére. Izzott a színpad, ahogy folyamatosan fel-alá rohangásztak, miközben elővezették élőben néha leginkább thrashnek tűnő, roppant intenzív nótáikat. A banda kiállása is tökéletesen megy a muzsikához (mennyire kult már, hogy mindenki frufruval nyomja!), amely ellenállhatatlanul söpört végig rajtunk. Jackie igazi vezéregyéniség, folyamatos grimaszaival egy szintén kanadai, kultikus gitárost, bizonyos Jeff Waterst juttatta eszembe, és bár olyan markáns stílussal nem rendelkezik, mint az említett legenda, a feszes riffelés neki sem okoz különösebb gondot. Muszáj még kiemelnem a dobos Chris Steve-et, aki a nyaktörő sebesség ellenére húzósan és precízen játszott, és nagy szerepe volt abban, hogy náluk markánsan elkülönültek a dalok egymástól, ami később az Enforcerre nem volt minden esetben igaz. A koncert napjáig nem volt szerencsém hallani a kettes lemez Chasing The Dreamet, de szerencsére a korai dalok közül is szemezgetett a csapat. A No False Metal és a Head Öf The Pack is marha jó volt, a termet jócskán megtöltő közönség pedig vette a lapot. Lelkesedésünket látva a kanadai srácok is rátettek még egy lapáttal, amelynek eredményeként az egyik mikrofonállványt is sikerült egyszer ledönteniük. Bár a főattrakció sem volt rossz, nálam egyértelműen a Skull Fist vitte a prímet.

Olof Wikstrand, az Enforcer énekese semmit sem bízott a véletlenre: mivel piros Acélszív pólóban lépett színpadra, azonnal kivívta a közönség szimpátiáját. Jelzem, Ossian póló nélkül sem hiszem, hogy bármi gondjuk lett volna a lelkesedéssel, hiszen szélvész muzsikájukat a publikum ugyanolyan jól vette, mint előttük a Skull Fist produkcióját. A nagyjából egy évvel ezelőtt megjelent, hármas sorszámot viselő Death By Fire remekül sikerült, és a csapat a Dürerben azt is megmutatta, hogy nem csak a stúdióban képesek jó teljesítményre. Bár a nóták élőben kevésbé bizonyultak karakteresnek, mint lemezen, az előadással így sem volt gond. A prímet természetesen Olof vitte, akinek a dobhártyarepesztő magasak mellett a frontemberi feladatokkal sem akadt gondja. A fiatal csapat korát meghazudtoló precizitással és rutinnal vezette elő szélvész programját (az egy négyzetcentiméterre eső speed metal témák száma megközelítette az egészségügyi határértéket), és az olyan kiváló dalok, mint a slágeres Take Me Out Of This Nightmare, a Satan vagy a Death Rides At Night, élőben is remekül működtek. Bő egy órás programjuk végén Olof aztán átadta egy kicsit a mikrofont a gitáros Joseph Tollnak, akinek főszereplésével a Venom klasszikus Countess Bathoryját vezették elő, majd már ismét Oloffal jött a Bursting Out, feltéve az i-re azt a bizonyos pontot.

Jó látni, hogy van igény az ilyesfajta tematikus bulikra, amikor elérhető áron, három-négy kicsi, de minőséget képviselő csapatot nézhet meg az ember. Alig várom a következő csomagot.

Fotó: Polgár Péter