Shock!

Bár alapvetően sokféle zenét szeretek a metalon belül, nem minden esetben lelkesedem feltétlenül az ezeket összevegyítő turnék iránt. A változatosság gyönyörködtet ugyan, mégsem biztos, hogy négy-öt fellépő közül van kedvem kimazsolázni azt az egyet vagy kettőt, melyek megfelelnek az ízlésemnek. Ha viszont egy tematikus bulira fizet be az ember, rögtön tudja, hogy mire számíthat, és adott esetben nem kell a büfében végigbekkelnie a zeneileg hozzá nem passzoló csapatokat. Jelen esetben ilyesmiről szó sem lehetett, hiszen a Conquering Europe névre keresztelt körút négy vegytiszta thrash brigádot hozott el hozzánk, így érdemes volt korán érkezni, hogy egy pillanatnyi muzsikáról se maradjunk le.

Az estet a főattrakció melletti másik hellén horda, az Exarsis nyitotta, műsoruk pedig kifejezetten meggyőző volt. Zeneileg túl sok izgalmat mondjuk nem jelentettek – ahogy az est többi fellépője sem, de erről majd később –, énekesük viszont egyszerűen döbbenetes volt. Nem is tudnám mihez hasonlítani a srác hangját, de talán akkor állunk a legközelebb az igazsághoz, ha elképzeljük, mi születne a Nuclear Assaultból ismert John Connelly és egy különösen agresszív vércse nászából. Hihetetlen volt, ahogy a fickó végigvijjogta a nekik jutó harminc percet, miközben szigorúan csőfarmerba és fehér edzőcipőbe bújt pufók cimborái széles terpeszben headbangeltek az alapvetően Nuclear Assault – Kreator – Municipal Waste vonalon mozgó muzsikára.

A következő csapat a finn Lost Society gárdája volt, a kölkök pedig nemes egyszerűséggel mészároltak. Nem tudom, hány évesek lehetnek a srácok, de az biztos, hogy az egyikük pólóját ékesítő State Of Euphoria borító jóval a születésük előtt jött ki. Iszonyatos lendülettel adták elő magukat, miközben full feszesen nyomták a némi Pantera-ízzel fűszerezett speedes thrash témákat. Ahogy elnéztem a koncertjüket, folyton az jutott eszembe, hogy ilyen lehetett a demós Metallica – a kockás ingben feszítő bőgős amúgy is kiköpött fiatal Mustaine volt –, vagy a The Ultra-Violence korszakos Death Angel anno. Samy Elbanna személyében ráadásul van egy olyan frontemberük, aki a közönséget is maximálisan lázba tudja hozni, így koncertjük alatt nem egyszer komoly fortyogás alakult ki a színpad előtt. Mindemellett az is világosan látszik, hogy ő tartja egyben a zenekart, mikor ugyanis játék helyett, nyakában lógó gitárral üvöltött a két kézzel szorongatott mikrofonba, némi szétcsúszás is felütötte a fejét. Számomra annak ellenére is egyértelműen ők adták az est koncertjét, hogy Samyn látszik, nem bírja még szuflával a folyamatos rohangászás és headbangelés melletti agresszív vokalizálást. Fiatal még a csapat, ráadásul a Nuclear Blastnál vannak, így csodálkoznék, ha rövid időn belül nem hallanánk róluk ismét.

A Fueled By Fire a jelenleg is igen komolyan zajló retro-thrash hullám egyik legkorábbi és leginkább elismert képviselője. Trapped Into Perdition címmel már a harmadik lemezük jött ki tavaly, és hozták is vele azt, amit a színtér rajongói elvárnak a csapattól. Esetükben, ahogy a többi hasonszőrű csapat esetében is a legfőbb gond az, hogy igazán markáns sajt hangzást nem sikerült kialakítaniuk, és muzsikájukon a mai napig túlontúl erősen érezhető a nagy elődök kezének nyoma. Részemről nem zavar túlzottan, hogy az egyik dalra simán rá lehet üvölteni a Slayer Rebornját, a másik meg a Forbidden One Foot in Helljének témájával indít, de ha ki akarnak lépni a háromszáz fős klubbulik világából, ennél mindenképpen több kell. Az adottságok mindehhez meg is vannak, hiszen olyan megalázóan tökéletes gitározást, amit Chris Monroy (hihetetlen, hogy ő is csak 22 éves) elővezetett, tényleg nagyon ritkán látni, de a virsliujjakkal pengető, Chuck Schuldiner-szerű hangon vokalizáló, meglehetősen hörcsögszerű latino Rick Rangel is full meggyőzően alakított. Élő teljesítményüket a letaglózó hangzás is fokozta, minek eredményeként kíméletlen gyűlölet-himnuszaik (Thrash Is Back, Pharmaceutical Extermination vagy Defaced Mortality, hogy csak néhányat említsek) simán átsöpörtek rajtunk. A Lost Society koncertje vitte az est bulija címet, a nap gitárosa azonban csakis a pulifrizurás, Marty Friedmant nem csak fizimiskában idéző Chris lehetett. Élmény volt nézni, ahogy a nem épp egyszerű témák játszi könnyedséggel, szinte maguktól futottak ki az ujjai alól, miközben megállás nélkül headbangelt. Remélem, megtalálják végre a saját hangzásukat, mert szilárd meggyőződésem, hogy több van a Fueled by Fire-ben, mint amit eddig lemezen sikerült kihozniuk magukból.

A görög Suicidal Angels az elmúlt években igencsak kinőtte magát: 2012-ben még a Death Angelnek nyitottak , idén pedig már önálló Európa-turnén vannak. Igazi sikersztori az övék, melyre rá is szolgáltak, még akkor is, ha fentebb a Fueled By Fire-re tett megállapítások esetükben is maradéktalanul megállják a helyüket. Ettől függetlenül zsákbamacskát esetükben sem vásárol senki, aki lejön egy bulijukra, netán beruház valamelyik lemezükre. A játék neve minden esetben Kreator, Sodom és Slayer alapú pusztító thrash, kissé talán hullámzó, de alapvetően megbízható minőségben, melyen az sem változtat, hogy a két fő arc, a vokalista/gitáros Nick Melissourgos és a dobos Orfeas Tzortzopoulos mellett meglehetősen komoly a jövés-menés a csapatban. Az új fiúkat ezúttal stílszerűen Angelos Lelikakisnak és Chris Tsitsisnek hívják, és a Divide And Conquer című friss lemezen debütáltak. Utóbbi élő teljesítményével nem feltétlenül vagyok kibékülve – főleg a sziporkázó Chris Monroy után – de alapvetően a csapat a vérfrissítés után is teljesen rendben van.

Ami furcsa volt, hogy mintha néhányan távoztak volna a Fueled koncertje után, bár a termet szellősen megtöltő thrasherek a görögök bulija alatt is kiválóan szórakoztak. Még keverőig érő wall of death is volt, mely egy ilyen kis helyen igencsak hatásosnak bizonyult. Bő egyórás, kiváló hangzású koncertjük nagyrészt a friss dalokra épült, de nem feledkeztek meg a mára közönség kedvenccé érett olyan opuszokról sem, mint a Reborn In Violence vagy a Bleeding Holocaust. A buli legjobb pillanata pedig kétségkívül az volt, mikor a három bárdista lesétált a színpadról, hogy egymással háromszöget alkotva, a közönség között riffeljenek kicsit. Mikor körülbelül hetven perc után a pusztító Apokathilosissal (jelentése: ortodox görög liturgia, a test eltávolítása a keresztről, majd ezt követően történő elhelyezése a sírban – mint az közismert) zárták a bulit, mindannyian egy igencsak velős és meggyőző thrash kezelés után távozhattunk. Olyan este volt ez, amikor nem csak a húzónevek képviseltek komoly minőséget.