Shock!

Ami a Slayernek a Reign In Blood, a Megadethnek a Rust In Peace vagy a Metallicának a Master Of Puppets, az az Anthraxnek egyértelműen az Among The Living. Felülmúlhatatlan mestermű, amelyet a rajongók többsége, valamint a szakma is a csapat csúcsalkotásának, nonpluszultrájának tart. Való igaz, hogy a Spreading The Disease után mind imidzsben, mind zenéjét tekintve újnak és frissnek ható Among korszakalkotó mű, amely a thrash műfaj legfontosabb lemezei között is igen előkelő helyet foglal el ma is. Nyilvánvaló, hogy megjelenése után már nem volt hová fejlődni ebben az irányban, és szerencsére ahogy a fenti csapatok, úgy az Anthrax legénysége is egyértelműen belátta, hogy változtatni, újítani kell, mert egy Among utánérzés bizonyosan csak csalódást okozna.

A negyedik Anthrax lemez, az épp huszonöt évvel ezelőtt megjelent State Of Euphoria nem szakított a hagyományokkal, mégis alapvetően más karakterrel bírt, mint elődje. A dalok alapvetően dallamosabb arcot kaptak, és kevesebb lett az olyan alapvető mosh-himnuszok száma is, mint a Caught In A Mosh vagy az N.F.L. volt egy évvel korábban. Mindez a srácok szerint persze korántsem történt ennyire tudatosan. Frank Bello: „Ezek nem előre eltervezett lépések voltak. Sosem tervezzük meg, merre induljunk, egyszerűen most ilyenek vagyunk, és kész."

A Miamiban található Quadradial stúdióban 1988 áprilisa és júniusa között rögzített negyedik Anthrax korong meglepően indul, hiszen a nyitó Be All, End Allt Carol Freedman csellózása vezeti fel (illetve le bő hat perccel később), majd fokozatosan begyorsítva jutunk el a közétempókon át néhány kifejezetten gyors témáig. A refrén a csapat addigi történetének messze legdallamosabbja: kifejezetten slágeres és fogós; teljesen más, mint amit korábban hallani lehetett tőlük, de igazi telitalálat. Nem hiába számít közönségkedvencnek mind a mai napig, hiszen a melodikus refrén ellenére vérbeli Anthrax, sok őrült tempóváltással. Fő témájával, valamint annak csellós felvezetésével pedig alkalmassá tették arra, hogy első hallásra az ember fülébe üljön, majd napokig önkéntelen dúdolásra késztessen. Nem véletlen, hogy a csapat koncertjein manapság is gyakran szórakoztatják magukat ezzel a fanatikusok.

A dallamosabb nyitányt egy kapkodós téma, az Out Of Sight, Out Of Mind követi. Igazi klasszikus Anthrax-mosholás, de igaz, ami igaz, nem annyira emlékezetes, mint az Among hasonszőrű témái voltak. Kicsit ki is lóg számomra a lemezről, olyan a hangulata, mintha annak elődjéről maradt volna le. A nevető szájat formázó, középen lyukas borítóval kislemezen is napvilágot látott Make Me Laugh aztán sötét, komor hangulattal indul, amelyet hallva folyton klasszikus zombifilmek zenéi ugranak be. A State Of Euphoria turnéjához kiadott kis könyvecske szerint a fiúk is kedvelik az ilyesmit, hiszen ketten (Charlie Benante dobos és Dan Spitz gitáros) is Az élőhalottak éjszakáját jelölték meg kedvenc horror mozijuknak. A borongós kezdőtéma után azonban hamar átváltanak egy jellegzetes tika-tika részbe, amely végigkíséri az egész nótát. A refrén ismét csak dallamosabb, ahogy a verzék egy része is, azonban sokkal kevésbé ragadósan, mint a Be All esetében. A szöveg azonban nem egy fiktív történetből merít, azt egy bizonyos Jimmy Swaggart ihlette. Egy amerikai tévés prédikátorról van szó, aki 1988-ban komoly botrányba keveredett egy prostival. A balhé kirobbanása után Swaggart sírva gyónt meg Isten, a családja, valamint a tévénézők milliói előtt. Thrash körökben eleve felkapott téma volt a prédikátorok ostorozása, így nyilvánvaló, hogy Anthraxék sem mehettek el szó nélkül Swaggart bukása mellett.

A kissé direktebb, thrashes nóták után az Antisocial szimplább ritmusokkal és szintén egy óóó-zásra késztető felvezetővel indul. A francia rocker Trust dalának feldolgozása tökéletesen illik úgy a lemezre, mint a csapathoz is, és meggyőződésem, hogy nem egy Anthrax rajongó lepődne meg, ha közölnénk vele: ezt a számot eredetileg bizony nem kedvencei írták. A francia csapat még 1977-ben indult, az Antisocial pedig 1980-as lemezükön, a Répressionön jelent meg, francia nyelven. Az Anthrax verziója alapvetően hű maradt az eredetileg, de természetesen felgyorsítva és az eredetinél sokkal feszesebben játsszák. A két verziót összevetve az is egyértelmű, miért nem lett a franciából rock-világnyelv. Joey Belladonna: „Sosem hallottam még korábban a bandáról, de úgy gondoltam, ez egy király dal. Franciául is felénekeltem amúgy, ami elég furán hangzott. Tudom, hogy a Maidenék szerették ezt a csapatot, szóval azt hiszem, így kerültek képbe nálunk is."

A Who Cares Wins a maga hét és fél percével a leghosszabb nem csak a State Of Euphorián, de az A.D.I./The Horror Of It Allt leszámítva az egész Anthrax diszkográfiában sem találni terjedelmesebb dalt. Ennek ellenére nem fullad unalomba, mely Joey Belladonna fogós refrénjein kívül a néhol szinte dúdolható riffeknek is köszönhető. A Now It's Darkot David Lynch Kék bársony című thrillere inspirálta (főszereplők: Kyle MacLachlan, Dennis Hopper és Isabella Rossellini, Lynchet pedig Oscar-díjra is jelölték miatta a legjobb rendező kategóriában). Érdekesség, hogy évekkel később a The Sims című játékhoz a dal simlish verziója is megjelent (ez egy olyan nyelv, amit a játéban szereplő virtuális személyek beszélnek). Egyebekben elég ezt az egy dalt meghallgatni ahhoz, hogy érthető legyen, miért tartják Charlie Benantét egyértelműen az egyik legegyénibb és legjobb metal dobosnak. Amellett, hogy a fickó számít a csapat zenei agyának, ezer közül is felismerhető stílusa van, amelynek egyik legfőbb eleme, hogy piszok gyors duplázásokat épít előszeretettel a dalokba. Nem hiába ragasztották rá a géppuskalábú nevet. A Now It's Dark a lemez egyik legjobbja, amelyet Charlie eszement témáin kívül védjegyzett, atomfeszes Ian-riffelés jellemez. Sokszor és sok helyen lehet olvasni, hogy a klasszikus Anthrax felállás – azaz a Benante-Ian-Belladonna-Bello-Spitz ötösfogat – gyenge pontja a szólógitáros Dan Spitz volt. Danny nyilvánvalóan nem egy Marty Friedman, rövid szólói azonban maximálisan illeszkednek a dalokba, amelyekből nekem nem is hiányzik egy különösebben villantós szólista.

Bár a State Of Euphorián az Anthrax ugyanúgy szórakoztatni akart, mint elődjén, Judge Dredd helyét – mint látható – valamivel komolyabb témák vették át. Az igazsághoz azért az is hozzátartozik, hogy világmegváltó, magvas gondolatok továbbra sem voltak a szövegekben, de ilyesmi nem is várható el egy gördeszkás imidzsű, bermudagatyában virító, kissé kattant new yorki bagázstól. Joey Belladonna: „Nagyon nehéz megmondani, hogy mi hat ránk egy-egy dal megírásakor. Írunk egy dalt, és honnan jönnek az ötletek. Fogalmam sincs. Egész egyszerűen csak nekiállunk és megcsináljuk. Elég humoros fickók vagyunk, és ez lejön a dalokból."

A Schism figyelemre méltó Charlie-pörgetésekkel indul, amelyekre ismét csak egy olyan riff érkezik, minek hallatán szinte látom magam előtt a jellegzetes ugrásokkal a színpadon körbe-körbe mosholó Scott Iant. Dan Spitz egy meglehetősen rockos szólót vezet elő benne, ettől függetlenül azonban ez egy tipikus Anthrax-speedelés, amely egyszerűbb megközelítésével jólesik az összetettebb Who Cares Wins és a Now It's Dark kettőse után. A Misery Loves Companyt Stephen King Tortúra című könyve ihlette, zenéjében azonban nem nevezhető kifejezetten sötétnek vagy borongósnak. A Misery Loves Company – I'm Your Number One Friend sor azonban elég konkrét utalást jelent az egyébként kiváló könyvre, Spitz szólója pedig kifejezetten pofás. A 13 egy rövid instrumentális átvezető (később, a Volume 8 lemezen is előszeretettel használtak ilyesmiket), majd stílszerűen a Finale zárja az albumot. Frankie Bello gurgulázó bőgője és a dohogó riffek ismét csak az Among The Livinget idézik, épp csak ellentétben az Out Of Sight, Out Of Minddal, ez egy kifejezetten erős dal, ismét csak roppant meggyőző Belladonna énektémákkal.

Megjelenése után a csapat kifejezetten elégedett volt a State of Euphoriával. „Nem szoktam a lemezfelvételek után a saját zenénket hallgatni, de most úgy érzem, hogy az Euphoriát nem tudtuk volna jobban megcsinálni. Maximális teljesítményt nyújtottunk, az LP hangzása pedig messze maga mögött hagyja az előzőét", mondta ekkoriban Scott. Való igaz, hogy a State Of Euphoria megszólalása jobban hasít, mint az Among, azonban továbbra is jellemző rá az a kissé száraz, kevés mélyet tartalmazó hangzás, amely a korábbi anyagaikon is hallható. Talán ez az egyik oka, hogy nem robbantottak vele akkorát, mint azt előzetesen remélni lehetett Bár annak ellenére, hogy a State Of Euphoriáért sem a rajongók, sem pedig a sajtó nem lelkesedett egyöntetűen, mégis ez lett a csapat történetének első aranylemeze, 1989 február 18-án átlépte a szükséges példányszámot, illetve a Billboard 200-as listájának harmincadik helyéig is feljutottak vele. Mindez elsősorban a Trust feldolgozásnak, valamint a hozzá készült klipnek volt köszönhető, amit az MTV komoly rotációban kezdett el pörgetni.

1989-ben még egy vetélkedőt is szerveztek a banda rajongóinak, amelynek lényege az volt, hogy a „szerencsés" nyertes abban a megtiszteltetésben részesülhet, hogy a csapat szétbulizta a házát. A produkció annyira jól sikerült, hogy a Persistence Of Time megjelenése után az Egy rém rendes család egyik epizódjában is megismételték, persze ezúttal forgatókönyv alapján, miközben az In My Worldöt játsszák. Joey: „Nem emlékszem, hogy terveztük volna bárminek az elpusztítását. Tudtuk, hogy valaki megnyert egy versenyt az MTV-n, ami arról szólt, hogy elmegyünk a házába és elvisszük a kocsiját. Egy lány volt a szerencsés, megérkeztünk hozzá, és a következő, amire emlékszem... tudod, valaki megszólalt, hogy itt az ideje lezúzni a kocsit. Azt hiszem, megkért minket, hogy fújjuk össze vagy valami ilyesmi. Ennek aztán az lett a következménye, hogy meghívtak minket a Rém rendes család egyik részébe is. Eredetileg valami másról volt szó, talán egy Simpsons epizódról, és nem is tudom, hogy kerültünk végül Bundyékhoz, de a lényeg, hogy ott kötöttünk ki."

Született egy másik videó is a lemezhez, mégpedig a Who Cares Winsre. A hajléktalanság témakörét boncolgató dalhoz szintén ezzel foglalkozó képi megjelenítés társult. A végeredmény meggyőző, azt azonban nem lehet nem észrevenni, hogy mennyire hajaznak a Metallica One-jára azok a részek, amelyekben a csapatot mutatják. A videóban konkrét statisztikai adatok is feltűnnek a New York-i hajléktalanok becsült számáról, az Anthrax tehát komolyabb arcát is igyekezett valamelyest hangsúlyozni. Joey szerint azonban nem kell túlkombinálni az ilyesmit: „Egy csomó dolog szerepel a dalainkban, Stephen King történeteitől, a képregényeken át egészen Jimmy Swaggart dolgaiig. Szóval a szövegeinkben minden előfordulhat, és ez így is van jól. Ha valami beindítja a fantáziádat, jobb, ha gyorsan leírod az ötleteidet."

Az emberek tetszését azonban természetesen nem ez nyerte el, hanem a sokkal könnyedebb koncertklip Trust, amelyben egy pillanatra még Ozzy is feltűnik. Utóbbi persze nem véletlen, az Anthrax ugyanis a State megjelenése után a No Rest For The Wickeddel turnézó Madman vendégeként futotta le az első köröket. Mivel azonban ekkortájt Ozzyt minden állomáson különböző katolikus szervezetek zaklatták, valamint nem egy halálos fenyegetést is kapott, ez a körút a vártnál hamarabb ért véget. Önálló turnéján az Anthraxet a Living Colour kísérte el. Scott: „Az egész onnan jött, hogy mikor a videónk hanganyagát kevertük, a Living Colour épp a szomszéd stúdióban rögzítette a lemezét, ráadásul a hangmérnökük dolgozott velünk is korábban, így áthívott minket, és nagyon tetszett a lemezük. Végül felhívtuk az ügynökségüket, hogy van-e kedvük velünk játszani. Szerencsére igent mondtak."

A csapat végül egészen 1989-ig turnén volt a lemezzel, amelynek eredményeként 1990 elejére az Among The Living is bearanyozódott. A State Of Euphoria nyilvánvalóan nem a legjobb Anthrax lemez, sőt, néhány közepesebb dalt is felvonultat, azonban jó néhány örökérvényű klasszikust is rejt, amelyeknek köszönhetően ma is épp annyira élvezetes hallgatnivaló, mint húsz évvel ezelőtt.