Tudom, hogy volt Concerto Utószilveszter is, mégis számomra az első jelentős idei koncertesemény a Falconer fellépése volt. A Wigwam koncertek általában jól szólnak, úgyhogy a világ végi elhelyezkedés ellenére is szívesen járunk oda koncertre. Főleg, ha Kiss Gábor kolléga sofőrködik.
Említett kolléga biztosított arról már jó előre, hogy a Doomsword mennyire szar lesz majd. Nem így alakult, persze vitát erről nem nyitottam, mert akkor mehettem volna busszal haza. Előtte azonban még megtekintettük a + Support, pardon, az Axenstar zenekart. A fiatal svédek távolról sem voltak rosszak Strato-kópia zenéjükkel, csupán középszerűek, átlagosak, izgalommentesek. Kiderült az is, hogy nem minden svéd énekes isten, bár erről a srácról azt írta valaki egy fórumban, hogy beteg volt és azért nem remekelt. Na, ahhoz képest viszont jól nyomta srác, bár dallamai annyira szürkék voltak, hogy egérfogót tehettünk volna a színpadra. Csoportunk harmadik tagja, a műfaj nagy rajongója azonban azonnal megvette az egyik lemezüket a merchandise pultnál, aminek a közben nyúlfarknyi koncertjét befejezett zenekar annyira örült, hogy még egy pólóval is megajándékozta a cimborát. Szóval, lehet, hogy csak az ízlések és pofonok dologról van szó…
Jött a Doomsword, akik a napfényes Itáliában nagyon elcsípték a viking feelinget, elég csak egy pillantást vetni a logójukra vagy magára a Bathory-pólós énekesre, aki haját varkocsba fonja és szarvból (vagy kürtből vagy miből) issza az ellenség vérét. Csakúgy, mint a többi, metal-körökben népszerű “életérzés-formát”, a vikingséget is röhejesnek tartom színpadon kívül, de tény, hogy látványos koncertet kaptunk a bandától. Viking doom muzsika, mi is ez tulajdonképpen? 10 perces, súlyos riffekre épülő számok; lassú, de rafinált tempók; fájdalmas énektémák. Apropó ének: Gábor az éneket harangozta be a legszarabbnak és bár tény, hogy a Manowar Into Glory Ride albumának epikus tételeire (is) emlékeztető, remek zenére nem egy Eric Adams típusú fantasztikus hang, hanem egy valamivel szigorúbb ének érkezett. Amikor azonban srác elővette a Danziges hangszálait, olyan monumentális dallamokat hozott össze, hogy ott helyben megnyert magának a csapat! Hát igen, a doom zenéhez mindenképpen kellenek az óriási énektémák, és ha a Candlemass, a Trouble, a Solitude Aeturnus, a Memory Garden és egyéb, ezen a téren jeleskedő doom nagyágyúk nem is várhatók mostanában hazánkba, azért a Doomsword megmutatta, milyen is ez a műfaj élőben. Köszönjük, megjött a kedvünk!
A Falconer első két lemezét tulajdonképpen szerettem, csak sokára ismertem meg őket, mert más fórumon egy black metalra szakosodott ember ajnározta őket, és ezzel kapcsolatban előítéleteim voltak. Ráadásul tényleg egy black csapatból nőtte ki magát a banda, de az, hogy tiszta énekkel nyomják, az sokáig el sem jutott az agyamig. Majd egy haverom kezembe nyomta a debütalbumot, ami tetszett ugyan, de a folkos témák mellett olyan metal kliséhalmazt tartalmazott, hogy mosolyognom kellett. Mert, bár mint mondottam, tetszett az első album, sőt, a második még jobban, semmi különöset nem éreztem a zenekarban. Az meg, hogy egy musicalszínész énekelt, szintén nem vágott hanyatt, mert jó hangja volt ugyan a fiúnak, de hát ez az ő szakmájában alapkövetelmény. Aztán ugye énekescsere következett: az új hanggal felvett lemez már nem jutott el hozzám, a honlapon lévő részletek pedig nemigen nyerték el a tetszésemet. Valóban a híreknek megfelelően egy kissé karcosabb hangot hallottam itt, de nem volt átütő ereje. Mindegy, koncerten mindenképp meg kellett nézni a Falconert, ott derül ki végülis minden. Ki is derült! Már megint tévedtem.
Élőben hengereltek a dalok, színpadon igenis átjön, hogy ez a csapat tényleg különleges, és a folkos jellegnek köszönhetően a hangulat is magával ragadja az embert. Nem volt ugyan teltház, de az a pár ember, aki eljött, igazi rajongó volt, a nem kevés együtténeklős rész tehát tényleg együtténeklősre sikeredett. Egyik lemezt sem hanyagolták, a hármas album dalai is sütöttek, a 2 méter magas énekes pedig kiváló frontembernek bizonyult. Mathias Blad témáit gond nélkül vissza tudta adni és a közepes hangfekvésben semmi probléma nem volt a hangjával sem. Amikor kicsit magasabbra próbált merészkedni, ott nem volt minden tökéletes, de annyira lelkes és rokonszenves volt a pali, hogy kiegyenlítődött a dolog. Egységes, egymással láthatóan baráti viszonyban lévő zenekart láttunk, ahol mindenki mosolygott és élvezte a bulit. Mosolyogtunk mi is, és élveztük a bulit, az élvezetet azonban rövidre szabták: alig több, mint egy óra volt a Falconer játékideje, ami azért még metal testvérek között is kevéske.
Nemigen hinném, hogy a Wigwam miatt kellett volna rövidíteni a programon, hiszen relatíve korán kezdődött a koncert, a helyszín fél tizenkettes átlagához képest legalábbis mindenképpen. Úgyhogy csak a zenekarra tudom “fogni” a rövidséget, de tény, ami tény, amit lenyomtak, az állat volt! Utána pedig még sokáig állták a dedikáltatni kívánók rohamát, még akkor is javában, amikor némi zenehallgatás után testületileg távoztunk (nyugdíjasság!). Koncertfronton tehát remekül kezdődött a 2004-es év, reméljük, az itteni benyomások irányadóak lesznek.
