Shock!

Idén kimondottan úgy készültem, hogy részemről nem lesz FEZEN-cikk, sem körképes, sem komolyan vevős verzióban. De aztán az ember ott van a fesztivál sűrűjében, és a gondolatok csak úgy megszállják: a környezet, az élmények inspirálnak, és akkor pedig már nem könnyű ellenállni a „nem írnád meg mégis a..."-típusú, természetesen célzott kérdéseknek. Így esett tehát, hogy megint leültem, hogy összerakjak egy összevissza csapongó fesztiválriportot, amelynek lendületét időnként hozzáértő sorok törik meg, hogy a kellően felbosszantott olvasók valami szakmait is kapjanak, elvégre ők sem szórakozni járnak ide, mint ahogy nekünk sem üres kicsapongási lehetőségként kellene a fesztekre tekinteni.

Persze én is szembesültem néhány égetően fontos kérdéssel. Például: az itt elképesztő számban felvonult, legkülönfélébb korosztályú jó csajok vajon hol maradtak más fesztekről? Az első lehetséges elmélet persze nyilván az, hogy a FEZEN mégiscsak egy „higított" rockfesztivál, ahova a kevésbé fajsúlyos előadók behozzák a szebbik nemet, de ez megdőlni látszik, amikor a keményebbnél is kőkemény bandák bulijain (például Powerwolf) is ott vannak. Fehérvár aurája, atmoszférája tenné? A klasszikus egyetemvárosi jelleg? Szociológiai szinten vizsgálható netán a kérdés? Számít Budapest közelségének iránya?

Devildriverre igyekezvén hasonló témákban folytattunk eszmecserét, amelyet az épp futó Wellhello-koncert miatt kötelező elitista kisujjeltartó köpködés szakított meg olykor-olykor. Utóbbi miatt a következő fröccsért csakazértis a távolabbi pulthoz indultam, amely pont a Harman színpad látó- és hallótávolságába esett, hogy még elcsípjek valamit Fluorék műsorából, akik jó marketinges módjára tolták a funkot, természetesen jól ismert slágerüket utolsóként. Soha meg nem hallgatnám őket és/vagy adnék pénzt headliner buliért, de vitán felül áll, hogy jól tolták, MILF-ek és főiskolás lányok és az őket becserkészni kívánók nagy örömére. Ja várjunk, lehet, mégis vennék belépőt... Amúgy az átrendezett/megnövelt fesztiválterületen egymáshoz eléggé közel felállított Harman és Fehérvár színpadok (előbbin ugye a poposabb vonal, utóbbin a rock-metal dominált) közötti áthallásokat dicséretes módon minimálisra sikerült redukálni, némi időcsúsztatásos sakkozással, másrészt pedig tényleg nem zavarta egyik program sem egymást.

Ami Dez Fafaráékat illeti, remek paraszt-thrasht toltak, ahogy már azt megszokhattuk tőlük (igaz, Kiss kollégával thrashügyi vitába bonyolódtunk, tekintve, hogy ő groove metalnak gondolja a Devildrivert), de utána sajnos maradt az ide-oda ingázás, hiszen a Hammer csarnokban zajló back-to-back Omen / P. Box és a Dezék után következő Skindred átfedésben volt. Mivel a hozzánk évek óta hazajáró raggametalosokat még sosem láttam, a két Kori-bandát pedig már annál többször, kézenfekvő volt, hogy a kevésbé szigorú programot választjuk, pláne, hogy Kiss kolléga is komoly hype-ot tolt a Skindrednek. Mi tagadás, hozzá hasonlóan én is három perc alatt váltam fanatikus rajongóvá. A korábbi leírásokból, és a Gábornál az autóban pár hete hallgatott lemez alapján persze sejthető volt, hogy jó lesz, de hogy ekkora BULI kerekedik, arra még a legoptimistább hozzáállással sem számítottam. Itt tényleg olyan a feeling, mint valami filmben vagy videóklipben: arra jársz, meghallod és nemcsak, hogy ott ragadsz, de a következő pillanatban már hejjegve integetsz (mint a Királynő), táncolsz, ugrálsz, leguggolsz, bármit amit a frontember Benji mond. „Just do what the nigga says" – ahogy ő maga fogalmazott. A zene pedig tényleg zseniális keveréke mindennek, ami beleteszi a bugit az ember lábába, pont olyan arányban, hogy ellenállhatatlanul működjön a mix, amihez persze olyan zenésztársak is kellenek, akiknek a keze alatt folyamatos a húzás. Terápiásan lehetne felírni a Skindred-koncertek látogatását – nehezen tudom elképzelni, milyen lehet annak a lelkivilága, aki olyat kommentelt egy korábbi buliról, hogy élete legrosszabb koncertélménye.

A P. Box végére már visszaértünk és természetesen remek volt, amit hallottunk (megjegyzem, az Omen eleje is), Korinak pedig maxi respect, hogy végignyomott két koncertet az ötvenfokos, csarnokban. Innen aztán irány a Children Of Bodom, amitől én valamiért sokkal többet vártam, mert anno 2007-ben nagyon tetszettek a Masters Of Rockon, itt viszont nemigen tudtam rájuk hangolódni azzal együtt sem, hogy maximálisan tisztelem Alexi Laiho kitartását és persze gitártudását. Lehet, hogy már a kezdődő fáradtság is bejátszott (meg kell említeni, hogy az első söröket általában már délelőtt, a strandon szisszentettük – ezért viszont maga Alexi respektálhat minket), mindenesetre a Zorall második felére még visszanéztünk a csarnokba, aztán off. Mindenki tudja, hogy Szaszáék vicceskedő mashup formációja mitől működik és mennyire, véleménye is van róla, én a magam részéről mérsékelten szórakoztatónak tartom, de az alapötlet kétségtelenül szenzációs, és csodálkozom, hogy előttük senkinek nem jutott eszébe itthon (de tudomásom szerint máshol se). Az pedig, ahogy és amilyen tábort évről évre összerántanak, lényegében a teljes magyar lakossági rock élvonallal, mutatja, hogy Hangyáékkal vélhetően mindenki szívesen dolgozik, ami igen komoly ritkaság ezen a széthúzó színtéren. Fel is merült, hogy jövőre le kellene menni Alsóörsre.

A csütörtöki napon eleve csak Lordra terveztünk kimenni kora este, kezdett ugyanis elharapózni a kánikula, és az utolsó pillanatig igyekeztünk víz, és hűvös levegő közelében tartózkodni. Azt kell mondjam ugyanakkor, hogy bár komoly lobbistája vagyok a zenekarnak a szerkesztőségben (bármit is mondanak a kollégák, a Nincs bocsánat minden idők egyik legjobb magyar riffje), a buli nem sütött. Jól nyomták persze, a nép is kajálta, de valahogy nem húzott az egész, több számot lassabban, enerváltabban toltak. Semmi gond, van ilyen. Mentségükre szóljon, hogy a The Subways sem hengerelt, pedig az ő party punkjuknak bizony kellett volna – szerencsére az Aurórában mindig lehet bízni, az ő műsoruk elejébe sikerült belenézni a Csarnokban a Dio Disciples előtt. Ez a formáció ugyebár az utolsó DIO felállás magját rejti magában (Craig Goldy gitáros, Scott Warren billentyűs, Simon Wright dobos), nemrég lecserélt basszerrel (Björn Englennel Kiss kolléga interjúzott is) és jelen pillanatban két teljesen más karakterű, de egymást jól kiegészítő énekessel kiegészítve, mindezt pedig Wendy Dio menedzselése mellett. A Last In Line-nal szemben tehát ők tekinthetők a „hivatalos" Dio-emlékzenekarnak.

Nem tisztem összehasonlítani a két bandát, nincs is értelme, pláne, hogy a másik csapat egy baromi jó lemezt is kiadott, itt pedig tényleg Ronnie életművének ünneplése és a méltó megemlékezés a cél, sőt, ha pátoszosan akarom megfogalmazni: a legenda életben tartása. Wright és Goldy az eredeti tagokhoz mérten szerényebb képességeit nézve nem is annyira fontos, hogy saját dolgokat csináljanak, elég, ha nyomják a klasszikusokat orrvérzésig – nekem, aki komoly Dio-rajongó vagyok, és szerencsére jó párszor elcsíphettem az Öreget többféle bandával, mindez tökéletesen elég, és nem is nagyon tudok mibe belekötni. Ha úgy tetszik, ez az én nosztalgiám. Ripper Owens és Oni Logan tényleg nagyon jók külön-külön és együtt is, és amíg olyan csemegék is bekerülnek a műsorba, mint az I vagy a Turn Up The Night, az sem zavar, hogy olvassák a szöveget néha. A Stand Up And Shout és a We Rock gondolom, a fesztiválos rövidített műsor miatt maradt ki, a hologramos témáról meg majd akkor nyilatkozom, ha láttam.

Yngwie Malmsteenről többnyire negatív véleményeket hallottam, de Gáborunk is egyetértett velem abban, hogy ez egy jó koncert volt. Úgy szólt a gitár, hogy beszartál, feszes volt a banda (Nick Marino billentyűs vitte a szólóéneket, baromi jól, így eleve lett egy kis David DeFeis-jellege az egésznek), erős volt a műsor, és a legfontosabb: Yngwie nemcsak jó formában (lefogyott, satöbbi), hanem szemmel láthatóan jó kedvében is volt. Korábban nehezen tudtam volna elképzelni olyat, hogy az új lemez promotálásának feladatával megbízott basszer mindezt úgy teszi meg, hogy „ha nem mondom, hogy jó az új lemez, bajban leszek", illetve, hogy az arc nóta közben dob egy hátast (hogy véletlen volt-e vagy szándékos, azt mondjuk nem tudom). Az se gyakori, hogy kollektíve ordasat hibázik a teljes zenekar Yngwie-vel együtt (az I'll See The Light Tonight végefelé), aki ezt le se szarja. Azért is tetszett az egész, mert mindez talán előrevetíti, hogy azért hátha mégiscsak kapunk még tőle ütős, dalközpontú, és külső producerrel felvett anyagot mondjuk tíz éven belül. Kedvenc vesszőparipánk Ádám kollégával, hogy blues-lemezt kellene csinálnia, ami megint kiderült a megfelelő blokk során. Aki szerint pedig szar volt, tényleg nem értem, mit várt, pláne, ha már látta a produkciót – pont emiatt kíváncsi lennék olyanok véleményére, akiknek ez volt az első Yngwie-élményük. Emellett persze kellően lefárasztott a sok hang, a Mobilmániára tehát már csak egy búcsúfröccs erejéig néztünk be a FEZEN csarnokba, ugyanakkor Nick Marino után egyetlen énekes-billentyűsre sem tudtam volna ráhangolódni, hívják akár Zeffer Andrásnak, Balázs Fecónak vagy Elton Johnnak.

P.V.

Idén a Fezent még az ág is húzta, hiszen nem elég, hogy az igazi húzónevekként meghirdetett The Cult és Anthrax júniusban lemondta a fesztivált, csütörtökön az is kiderült, hogy The 69 Eyes sem lesz. Mindehhez jött még péntek este a vihar is, ami miatt a Within Temptation és a Tankcsapda is csak kurtított programot játszott, de összességében már annak is örülhettünk, hogy egyáltalán színpadra léphettek. Délután azonban mindennek még semmi jele sem mutatkozott, hiszen napközben ugyanúgy tűző napsütés és 35 fok volt, mint az első két napon. Így pedig a szokásos program (strandolás, majd kései ebéd) után, hét előtt nem sokkal értem ki a fesztiválra.

A Nevergreen fellépésének végét, ami természetesen ezúttal is az Amok volt, így még pont elcsíptem. Bob Macuráékat elég szellős publikum nézte, ami leginkább annak tudható be, hogy a FEZEN klubban lehetett ekkor vagy 45 fok. Nem véletlen, hogy két verze között Bob is rendre a ventillátornál hűtötte magát, azt ugyanis megtippelni sem merem, hogy a színpadon mekkora lehetett a hőmérségklet. Bár csak az utolsó pár perceket láttam a műsorból, ez is elég volt ahhoz, hogy megállapítsam, talán ők szóltak itt a legjobban a fesztivál fellépői közül.

A Powerwolfot két hónappal ezelőtt láttam a Rock In Viennán, és ahogy ott is profi produkciót vezettek elő, úgy tulajdonképpen jelen fellépésükbe se nagyon lehetett belekötni. A tökéletesen megkomponált, profi marketinggel dolgozó brigád fokról-fokra építette fel magát az évek alatt, mostanra pedig eljutottak arra a szintre, hogy igen komoly táboruk van. A vámpíros-farkasos tematikával és a látványos külsőségekkel egy csomó fiatalt állítottak az oldalukra, számomra azonban zeneileg továbbra sem mondanak sokat ezek a himnikus, kicsit a munkásmozgalmi indulók világát idéző dalok. A kiállás és az előadásmód profi, rendkívül szórakoztatók is élőben, zeneileg azonban továbbra sem érzem őket kiemelkedőnek.

A Powerwolf után elméletileg 20.30-kor kezdődött volna a holland Within Temptation koncertje, azonban nyolc körül akkora szél támadt, ami kétségessé tette, lesz-e egyáltalán bármi az este hátralévő részéből. A hatalmas szél miatt először a kivetítőket és a világítást eresztették le mindkét nagyszínpadon, néhány perccel később azonban a közönség megnyugtatására bejelentették a szervezők, hogy mind Sharon den Adelék, mind pedig a Csapda vállalja a fellépést. A kérdés innentől kezdve már csak az volt, mekkora csúszást eredményez mindez, hiszen a változatlanul erős szél miatt teljesen át kellett építeni a színpadot. Végül egyórányi megfeszített munkának köszönhetően fél tíz körül, egy totál lecsupaszított színpadon végre bekezdett a Within Temptation.

Mivel a legkitartóbb, a helyükről mozdulni nem hajlandó rajongókon kívül mindenki a fedett Fezen klubba ment, esélytelen volt, hogy beférjek a kilenckor kezdődő Junkiesra, így inkább megnéztem, hogy az egyéb helyszíneket mennyiben érintette a vihar. A már említett, zárt Fezen klubot leszámítva sehol sem játszott senki, és a könnyedebb műfajokat tömörítő másik nagyszínpadon, a Harmanon később sem folytatódott a műsor, így vélhetően a fél tízes Dub FX-et lefújták. Sharonék viszont itt voltak, és ugyan csak egy borzasztóan lerövidített programot nyomtak el, de legalább játszottak. Végül összesen hét számot vezettek elő, és negyven percet töltöttek a deszkákon, az viszont minden igényt kielégítő volt. Legutóbb a teltházas PeCsa-bulin láttam őket, és az ott tapasztalt kissé statikus, élettelen előadásmódnak ezúttal nyoma sem volt: láthatóan igyekeztek mindent megtenni, hogy a rövid program miatti csalódottságot legalább valamelyest ellensúlyozzák. Amellett, hogy Sharon természetesen tökéletesen énekelt, sokat is kommunikált a közönséggel, és a többiek is folyamatosan futkostak fel-alá, lelkesedésükkel azonban nem tudták teljes mértékben megakadályozni, hogy ne maradjon utánuk némileg keserű a szánk íze.

Mint később kiderült, a katasztrófavédelem egész este folyamatosan figyelte az előrejelzéseket, és az is benne volt a pakliban, hogy bármikor újra félbeszakítják a programot, mivel várható volt, hogy még hevesebb vihar éri el a fesztivál területét. Így hát a Tankcsapdának is hamarabb kellett befejeznie, annak ellenére, hogy esetükben csak fél óra csúszással indult a buli, így az eredeti menetrend szerint is belefért volna legalább bő egy óra. Ráadással együtt végül kábé ötven percet voltak színpadon a Tankok, és bár Lukács Laci elmondása szerint ők is komoly hangtechnikával, színpadképpel és dallistával készültek, végül nem tudták ezeket bemutatni számunkra: a díszletből is mindössze két speckó mikrofonállványra futotta. A kedvezőtlen körülmények ellenére azonban jobban tetszettek, mint legutóbb a VOLT-on, így bár eredetileg nem terveztem, hogy végig maradok, úgy alakult, hogy csak utolsó nótájuk után indultam haza, Budapestre. Amellett, hogy elővették pár régi kedvencemet (nyitónak rögtön jött a Rock and Rollnak hívott), az utolsó lemez dalai is tök jól működtek élőben. A Rock a nevemmel befejezett buli végén hiába követelt aztán újabb ráadást a publikum, a közelgő viharra tekintettel Lukácséknak be kellett fejezniük a műsort. Megértem persze, ha mind a Within, mind pedig a Csapda rajongói csalódottak voltak péntek este, de ha azt vesszük, hogy járhattunk volna úgy is, ahogy a Gamma Ray-fanok a RockParton, azt hiszem, még így is a lehető legjobban jöttünk ki a dologból.

K.G.

Bár a pénteki napot a készülődő vihar miatt a Gépház moziban (a Fezen csarnok legfelső emeletén) fejeztük be a Büszkeség és bányászélet című remek angol filmmel (elcsípve még a szintén kiváló Napos oldal végét, amelynek kapcsán kiderült, hogy a romantikusabb hangvételű alkotások kissé ittasan jobban szíven ütik az embert), az amúgy fullosan pozitív mérlegű este után természetesen a zárónapra is lelkesen készültünk. Before party abszinttal és remek sztorikkal, korai érkezés és rögtön Apey And The Pea-koncert: mi kellhet ennél több egy hibátlan szombat este elindításához? Nem mellesleg pont az előző héten jártam Apey-szólóbulin is, amire új, egyszálgitáros lemeze csábított le, úgyhogy külön jó volt ismét a súlyos verzióval találkozni. A rockmaratonos buliról írtakhoz nem sokat tudok hozzáfűzni, a sold out webshopos pólókészletet viszont megköszönném, ha feltöltené a csapat. Ezt követően már kevésbé tudott legyalulni a Dorothy, pláne hogy ebben a műfajban az ember kapásból a Crucified Barbara szintjét várná el. Ami persze nem fair, de kissé csalódtam, hogy különösen az ének nem volt elég erős – se tradicionális, se szélsőségesebb irányban (az elcsípett dalok még úgy-ahogy tetszegettek is). Utána belenéztünk a Wackorba, ami viszont nem szólt jól (mondjuk ez szinte az összes csarnokos bandára igaz volt), pedig érdekeltek – maradjunk egy klubbuliban inkább.

Itt aztán megint megindult az odavissza vonulgatós játék, mert a Fehérvár színpadon fellépő Finntroll után mindenképpen bele kellett nézni a Dalriadába is, majd kezdett a Faithless és aztán a Guano Apes – megannyi, horizontom tágítására alkalmas zenekar, amelyek közül egyet sem ismerek igazán jól, sőt, az érdeklődési körömbe se nagyon tartoznak bele, de szerettem volna élő teljesítményükről meggyőződni. És bár „diszkótánc, szépségverseny, breakdance-party nem érdekel", magasan a Faithless nyerte meg az esti versenyt, míg a Guano Apes teljesen elvette a partykedvet, vállvetve az egyre hűvösebb idővel. Velük elsősorban az volt a gond, hogy minden jó adottság ellenére unalmasan középszerűek – egy ilyen frontcsajjal, mint Sandra Nasic, fel kellett volna, hogy robbantsák a színpadot, mégsem tették, és úgy látszott, mindez az amúgy igen lelkes közönséget sem zavarja. Engem viszont zavart, és addigra már tényleg kezdett mindenkin kijönni a négynapos istálló, gazemberség, hupákolás is, tehát a pizsit a tervezettnél korábban lőtték fel.

Ami pedig a folk metalosokat illeti, a Finntrollról egy haver ősrégi sztorija ugrott be, aki anno az első lemezükre alsógatyában zúzott egy decensnek indult szombat esti összejövetelen – pontosan ez az, amiről ez a zene szól, és erre tökéletes is. Nekem hosszútávon pusztán hallgatni sajnos egysíkú. A Dalriadára pedig bizonyára valami ironikusat és szellemeset kellene mondani, ahogy a rockzenével foglalkozó oldalak jelentős részénél szokás, de nem állok be ebbe a sorba, mert egyrészt egy fokkal jobban tetszett, mint a Finntroll, másrészt pedig magával a zenével nem tudtam és nem is fogok soha megbarátkozni, másért pedig nem igazán érdemes kritizálni őket. Folk rocknak ugyan nekem ez édeskevés, de tisztelettel megemelem a kalapom előttük, mint az összes, komoly bázist felépíteni képes hazai zenekar előtt, talán még egy picit jobban is, mert a koncepció mégiscsak érdekesebb, különlegesebb a magyar metalbandák 99 százalékánál. Nem véletlen, hogy ráharaptak a fiatalok.

Egy csomó minden érdekelt volna még, de nem jutott rá kapacitás, másrészt az elmulasztott zenekarok szerencsére rendszeresen játszanak Pesten. Ami különleges volt és látni akartam, azt sikerült megnézni, de a FEZEN továbbra sem a húdekihagyhatatlan szuperkult élmények lelőhelye, mint mondjuk a Bang Your Head, és nem is az a metal ünnep, mint a Masters Of Rock – ide azért jöttünk és jövünk majd ezek után is, mert jó itt lenni, és kész.

P.V.

Fotó: FEZEN