Shock!

Az első alkalomhoz hasonlóan a 2016-os nyárra is meglehetősen erős felhozatallal fordult rá a tavaly indult Rock In Vienna. Míg 2015-ben a Metallica, a Muse és a KISS voltak a fő húzónevek, 2016-ban a Rammsteinnel, Iggy Poppal és az Iron Maidennel igyekeztek megfejelni a tavalyi eredményeket. Íme beszámolónk második része a vasárnapi zárófordulóról – az első két napról szóló cikket itt olvashatod.

A szombati, kissé lazább program után a vasárnapi felhozatal ismét abszolút passzolt az ízlésemhez, ami azt eredményezte, hogy már fél kettőkor a Mind Stage előtt álltam, ahol a fesztivál zárónapját az izlandi The Vintage Caravan nyitotta meg. Amellett, hogy az északi trió tényleg kiváló dalokat ír, és egyben ők a retro rock-színtér egyik legígéretesebb fiatal bandája is, és azért szeretem őket igazán, mert látszik rajtuk, hogy a zenekarozás minden pillanata olyan számukra, mint egy megvalósult álom. Kora délután is olyan intenzitással játszottak az ekkor jelenlévő maréknyi embernek, mintha ők lennének a fő attrakció. Fél óra jutott nekik, amit maximálisan ki s használtak, az olyan dalok, mint a nyitó Babylon vagy az Expand Your Mind pedig kellőképpen megadták az alaphangulatot.

Ahogy véget ért a The Vintage Caravan programja, máris indult a Tremonti bulija a jobb oldali főszínpadon, azaz a Soul Stage-en. Rájuk már jóval többen voltak kíváncsiak, számomra pedig igen pozitív csalódást okoztak. Azzal persze képben voltam, hogy Mark Tremonti a Creed révén lett szupersztár az Egyesült Államokban, majd az Alter Bridge-dzsel folytatta tovább, de saját csapatának zenéjét egyáltalán nem ismertem, így kellemes meglepetést jelentett, hogy az általam vártnál jóval keményebb, húzósabb muzsikában utaznak. A csapat erőssége persze Mark, aki remekül énekelte végig a nyúlfarknyi koncertet, mellesleg pedig kiállása is méltó egy rocksztárhoz. Annak ellenére, hogy a délután kettő körüli időpont és a tűző nap semmilyen rockzene számára sem ideális közeg, a Tremonti így is működött.

Csakúgy, mint a Shinedown, akiknek első alkalommal sikerült úgy istenigazából feltüzelniük a hangulatot. Slágeres, de mégis húzós dalaikkal hamar megmozgatták az eddigre a színpad előtti elkerített részt már eléggé felduzzasztó közönséget, biztos, ami biztos alapon azonban Brent Smith még a közönség soraiba is lemászott, hogy onnan hergeljen egy kicsit minket, illetve testközelből figyelje a wall of death előkészületeit. Amellett, hogy atomprofi volt a csapat és Brent is jól énekelt, az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy sokat dobtak a produkción a döntően gépről érkező vastag vokálok is. Ennyi csalás azonban bőven belefér (nem ők az egyetlenek, akik ilyesmivel operálnak), hiszen száz százalékig hozták a hamisítatlanul amerikai arénahangulatot.

Őszintén szólva a Black Label Society tavalyi, fezenes fellépésétől sem ájultam el, Zakk Wylde itteni szólóbulija pedig sajnos még annál is enerváltabb, statikusabb és unalmasabb volt. Mr. Wylde most épp legutóbbi, nyugis szólólemezét, a Book Of Shadows II-t promótálja, ami egyrészt sokkal inkább való egy füstös kocsmába, mintsem fesztiválra, másrészt pedig a Shinedown együtténeklős, ökölrázós negyven perce után óhatatlanul is óriási energiaszint-csökkenést jelentett ez a muzsika. Ráadásul úgy tűnt, Zakk is fáradt kissé, és leginkább csak rutinból tolja a dalokat. A hatalmas pózok és az emblematikus gitársound persze adottak voltak, de Zakk érdemeinek maximális elismerése mellett is: egész egyszerűen dögunalom volt, amit elővezetett.

Utána az a Powerwolf következett, akik 2003-as indulásuk óta szép lassan az európai heavy metal legnépszerűbb zenekarai közé küzdötték fel magukat. Anno első lemezükkel tettem egy próbát, sőt, a Bang Your Head fesztiválon még láttam is őket akkoriban, de számomra teljességgel érthetetlen, hogy meglehetősen középszerű dalaikkal és szintén nem túl kiemelkedő énekesükkel hogy sikerült ennyi embert meggyőzniük. Merthogy sikerült, és ez a Rock In Viennán is abszolút érezhető volt, én azonban inkább a Balaton Grill pljeskavicáját választottam.

A 2013-as balatonszemesi Gojira-koncertről több forrásból is hallottam, hogy gyakorlatilag hibátlan volt. Mivel anno a debütáló Rock Beach Fesztiválnak e napján nem voltam jelen, illetve budapesti bulijukat is kihagytam, kifejezetten kíváncsi voltam, tényleg annyira jó-e élőben a jelenkor egyik legjobb extrém metal-brigádjának tartott francia négyes. A válasz pedig természetesen igen. A magam részéről nem feltétlenül az ő zenéjük jelenti számomra a legkényelmesebb közeget, de az az intenzitás és precizitás, ahogy komplex, tördelt dalaikat előadták, valóban letaglózó volt. Bitang mód meg is dörrent a koncertjük, és sokszor majdhogynem tátott szájjal figyeltem, mit muzsikálnak össze. Ha jól számoltam, összesen tíz számot játszottak, és ha nem egyik régi kedvencem jött volna utánuk, még egyszer ennyit simán elviseltem volna belőlük.

A mai napig egyik legmeghatározóbb koncertélményem, amikor 2002-ben a Petőfi Csarnok szabadterén megrendezett Slayer-koncert intrója, a Darkness Of Christ alatt egyik pillanatról a másikra ránk szakadt az ég. Akkor és ott annyira összeállt minden, hogy valószínűleg életem végéig emlékezni fogok a mennydörgésre, a villámlásokra és a szakadó esőre, miközben odafent a színpadon a Slayer aprított rendületlenül. Ha nem is volt ilyen katartikus élmény, valami hasonló történt ezúttal a Kreator egy órájának végén, mikor is az addig napsütéses időjárást stílszerűen a Civilization Collapse dal közben felváltotta először a viharos erejű szél, majd a felhőszakadás. Annyiban mázlink volt, hogy ekkor már csak pár szám volt hátra az egyébként a régi klasszikusokra, illetve a Violent Revolutionnel indult második aranykor dalaira épülő programból. Milléék természetesen hozták a szokásos jó formát és a kötelező dalokat némi, kissé megmosolyogtató körítéssel (a bulit például a színpad két szélén csuklyával a fejükön, fáklyával a kézükben álló alakok vezették fel, illetve Mille egy füstágyúval is kivégzett minket – utóbbit tán a Warcurse alatt). A viharnak köszönhetően a záró Pleasure To Kill végére már mindenki csuromvizes volt, ami azt eredményezte, hogy a Kreator is rövidített bulit nyomott (nem volt sem Flag Of Hate, sem Tormentor), másrészt pedig azt, hogy a következő csapat néhány perc csúszással, egy béta-hatású színpadon lépett fel.

Rövid időn belül harmadszor láttam a Floor Jansennel egyértelműen a megfelelő embert a mikrofon mögött tudó Nightwisht, és egyre jobban is tetszik, amit élőben csinálnak. Floor láthatóan tökéletesen beilleszkedett, és már nyoma sincs annak a görcsösségnek, feszültségnek, amit például a pecsás koncertjük kapcsán negatívumként felhoztam. A csapatot láthatóan az sem zavarta, hogy a szétázott színpad miatt félig letakart díszletekkel és a buli első felében töksötét kivetítő előtt léptek fel: mindenki mosolygott, laza volt, és élvezte a koncertet, amelynek dallistája természetesen ismét a legutóbbi lemezre épült, és amelybe mindösszesen egyetlen, eredetileg Tarja által énekelt tétel fért be. Annak ellenére, hogy az eső miatt rövidített programot kaptunk tőlük is, mindez mégis egyértelműen jelzi, hogy a Nightwish a legkevésbé sem kíván a múltból élni, azaz csakis a jelen felállásra koncentrálnak. Ez egyrészről dicséretes, másrészről azonban nekem továbbra is hiányoznak a régi klasszikusok.

A várva várt főattrakció előtt a hazaiak kedvencét, a mindenféle népi hangszerrel kiegészítve csürdöngölő In Extremót kellett még átvészelni. Ebben segítségünkre volt a Nightwish után ismét eleredő eső és a komoly szél, de hiába vonultak le hamarabb a németek, ez sajnos nem jelentette azt, hogy az Iron Maiden hamarabb kezdett volna. Jó negyven percet álltunk így a szakadó esőben, mire végre felcsendült az UFO Doctor Doctorja, majd az If Eternity Should Faillel kezdetét vette a fesztivál záró attrakciója. A Maiden kapcsán a legnagyobb kérdés természetesen az volt, hogy a rákból nemrég felépült Bruce Dickinson milyen formában lesz úgy hangilag, mint fizikálisan. Nos, azt kell mondjam, hogy bármerről is nézzük teljesítményét, minden szempontból kiválóan vizsgázott. A magam részéről a The Book Of Soulst tartom az utóbbi húsz év legjobb Maiden-anyagának, és abban is biztos vagyok, hogy ez volt az egyik legjobb koncertjük, amit valaha is láttam. Az például egészen bizonyos, hogy a legutóbbi pesti bulijukra köröket vert. Mindebben persze óriási szerepe van annak, hogy az új album dalai élőben is működnek, a Maidenék ugyanis jó szokásukhoz híven ezúttal is igen alapos merítést adtak az aktuális tételekből: összesen hat dal került elő a banda történetének első dupla stúdiólemezéről, és szerencsére ezek alatt sem volt jele fagyásnak, sőt, úgy tűnt, a közönség kifejezetten várta az új számokat is.

Szerencsére a friss szerzemények nem egymás után érkeztek, hanem időről-időre vegyítették őket a klasszikusokkal, mint például a harmadikként érkező Children Of The Damned vagy később a Powerslave. Mivel az új dalok mellett ilyen kevésbé nyilvánvaló, ritkán játszott darabok is bekerültek, egyértelmű, hogy sok nagy hiányzó is akadt, hiszen két órába nem lehet mindent belesűríteni. Így tehát nem volt sem Running Free, sem 2 Minutes to Midnight, sem Aces High, de őszintén szólva bennem így sem maradt hiányérzet. Egyedül a ráadás másodikjaként érkező Blood Brotherst cseréltem volna le valami másra, de azzal, hogy ezt követően a Wasted Yearsszel zártak, meg volt Hallowed by Thy Name is, maximálisan kárpótoltak.

Azt persze mondanom sem kell, hogy a díszlet a Maiden-hagyományokhoz méltóan részletgazdag és monumentális volt (ennél többet nem árulhatok el, nem akarom lelőni ugyanis az összes poént Sopron előtt), meg persze Eddie is megjelent, nem is egyszer, és nem is csak egyféleképpen. A lényeg azonban az, hogy Bruce hatalmas formában tolta végig az egész estét, ahogy a születésnapja miatt a szokottnál több reflektorfényt kapó Nicko McBrain által hajtott zenekar is. Ráadásul Adrian Smith és Steve Harris jó érzékkel visszavettek a vokálokból, így a pesti koncert legnagyobb rákfenéjét sikerült kiküszöbölniük. Bár nyilván jó lett volna a koncert végén egy kicsivel hosszabb best of műsort hallani, ez a majdnem kétórás Maiden-ünnep így is kerek egész volt. Ha Sopronban is ugyanezt a formát mutatják majd, tuti, hogy egyetlen hazai fannak sem lehet majd letörölni a képéről az elégedett vigyort.

Az Iron Maiden tehát tökéletes záróakkordja volt egy alapvetően még fejlődésben lévő, de igencsak ígéretes fesztiválnak. Ha a szervezők jövőre is tudnak hozni egy olyan színvonalú line-upot, amit idén, illetve tavaly, gyanítom, hogy ismét csak kihagyhatatlan lesz majd a Rock In Vienna. Az első nevek bejelentését néhány héten belülre ígérték, a magam részéről már alig várom.

Fotó: Rock In Vienna