Shock!

Draveczki-Ury Ádám: Úgy 2006 környékén fogalmazódott meg bennem először, hogy tök jó lenne már egy rövidebb, direktebb dalokkal teli Iron Maiden-lemezt is hallani a szövevényes, progresszív hatású eposzokkal megtöltött albumok után. A The Final Frontier után úgy tűnt, maga a zenekar is kacérkodik a gondolattal, bizonyos nyilatkozatok ebbe az irányba mutattak, de be kell látnunk: Steve Harriséknek meg kellene erőszakolniuk magukat ahhoz, hogy öregkorukra ne fogalmazzanak alapvetően hosszan. És amennyire kétesélyes vállalkozásnak tűnt mindez, amikor kiderült, hogy a The Book Of Souls nemhogy nem rövidebb, hanem egyenesen dupla anyag lesz, rajta olyan dalmonstrumokkal, amelyek még a Maidennél sem nagyon fordultak elő azelőtt, annyira meggyőző a végeredmény.

Tulajdonképpen minduntalan az jut eszembe a lemez hallgatása közben, hogy vajon miért nem képes ugyanarra a legtöbb hasonló cipőben járó, netán hasonló korú zenekar, mint Bruce Dickinsonék. Mert ugye vegyük csak a műfaj másik csúcsragadozóját: a Metallica nyolc éve szenved a csillió riff ide-oda hajigálásával, azt az egyetlen dalt meg inkább ne is írták volna meg, amit sikerült azóta összerakniuk. Ehhez képest a Maidennél aztán minden akad a lemezeken, csak görcsölés nem, és ezt még azzal együtt is el kell ismerni, hogy egyébként a dickinsonos reunion óta egyik albumot sem tartom csont nélkülinek, így ezt sem. Viszont valahogy üvölt az egészből, hogy az öregfiúk ma is baromira élvezik ezt az egészet, a kreativitásukból pedig jottányit sem vesztettek. Néhol kicsit terjengősen fogalmaznak, itt-ott lehetne nyesni pár percet a dalokból, de azt a legrosszabb indulattal sem lehet állítani, hogy hiányt szenvednének ötletekben, hogy gond lenne a kreativitásukkal.

Nyilván a The Book Of Soulst is az idő teszi majd helyre a terebélyes életműben, de olyan nagyon már ennyi idő után sem látom értelmét az óvatoskodásnak: jó esélyt látok rá, hogy hosszabb távon a banda legjobb 21. századi anyagaként tekintünk majd vissza erre a brutális kiszerelésű, elképesztően részletgazdag monstre műre. Épp e szövevényes monumentalitás miatt nem is egyszerű dalonként belemenni abba, mi merre mennyi, de a Maiden táborának egy jelentős szeletében szerencsére ma is él a felfedezői hajlam, így vélhetően ugyanolyan élvezettel kalandoznak majd a részletek dzsungelében, mint ahogy én is teszem azt. A zenekar pedig rendesen meg is hozza ehhez a kedvet. Hogy csak egy példát mondjak ennek illusztrálására, hiába dagad 13 és fél percesre a Steve által jegyzett The Red And The Black, az ember már az első hallgatás után is óriási csúcspontként emlékszik vissza erre az epikus, ragályosan fogós dallamokkal, heroikus gitárszólókkal felhizlalt dalra, ahogy pedig a további ismerkedés során kinyílnak a részletei is, nos, az tényleg minden pénzt megér. Nálam az újkori Maiden egyik legjobb dala ez, semmi kétség.

És nem ez az egyetlen kiugró darab az albumon, amelynek ráadásul van egyfajta nehezen megfogható, egységes hangulata is. Ha a múltban kell vájkálnom, leginkább úgy tudnám érzékeltetni a lényeget, mintha a Powerslave – Somewhere In Time – Seventh Son Of A Seventh Son hármas misztikus, embert zsugorító atmoszféráját oltanánk a modernkori Maiden említett progosabb megközelítésébe. Sok részletében már az előző album is ebbe az irányba mutatott, de valahogy most teljesedtek ki a törekvések. És mivel nekem személy szerint az említett éra a kedvenc korszakom a zenekartól, tényleg azonnal be is kajáltam a gigászi anyagot. Aztán mindez persze nem kizárólagos, mert minden időszak felvonul: a klipes Speed Of Lightban mintha a No Prayer For The Dying szellemisége éledne újjá ebben a környezetben, a 10 és fél perces címadó meg néhol egészen olyan, mintha a '92-es Fear Is The Keyt utaztatták volna vissza '84-be, hogy aztán 2015-ös tapasztalataikkal felvértezve értelmezzék újjá az egészet. De abszolút meggyőzőek a rövid darabok is, még ha nincs is belőlük sok: a már említett klipszám is gyorsan hozzám nőtt, akárcsak az energiabomba refrénű Death Or Glory vagy a hard rockos Tears Of A Clown. Mint mondtam, nem minden részlet tűnik perfektnek: a nem-lírai-de-azért-valamennyire-mégis The Man Of Sorrows például még annak ellenére sem veszi fel nálam a versenyt Dickinson hasoncímű szólódalával, hogy egyébként kifejezetten érdekes szerkezetű és dallamvilágú téma, a 18 perces zárógigász, az Empire Of The Clouds pedig még annak ellenére is túlhúzottnak tűnik egy kicsit, hogy egyébként nagyon jó, és zongorás alapú eposzként ebben a formában szintén új színfolt a Maiden palettáján. Meg persze recirkulált, a múltban már elsütött témák is felütik a fejüket erre-arra. De mindez végső soron mellékes, mert a 92 perces album összességében abszolút meggyőző, és simán el tudom képzelni, hogy pár hét múlva már nem is értem majd, miről hadováltam itt.

Mit mondhatnék még? Tele van az anyag óriási gitárszólókkal, szívbe markoló Dickinson-dallamokkal, nagyon jól is szól, és hallhatóan a banda is roppantul élvezte megírni és feljátszani ezeket a nótákat. Egyelőre még nem merek magasabb pontszámot adni (erősen kísért még az A Matter Of Life And Death túlpontozásának emléke...), de tényleg minden egyes hallgatással erősödik bennem a gondolat, hogy ez eddig az új éra legjobbja. A mai világban elég kockázatos húzás kihozni egy ilyen hosszú, összetett, távolról sem gyorsfogyasztásra szánt albumot, de meg merték tenni, és a The Book Of Souls hallatán valahol tökéletesen érthető, miért pont az Iron Maiden lett az, ami. Bárcsak mindenki képes lett volna ilyen szinten megőrizni a tüzet az ő korosztályukból! (8,5)

Oravecz Zoltán: Amikor kiderült, hogy a Maiden tizenhatodik nagylemeze egyből dupla eresztés lesz, csak lemondóan megráztam a fejemet. Az utóbbi két album alapján nekem nagyon úgy tűnt, hogy Steve Harrisék végleg eltévedtek az ötlettelen riffekkel teletömött, céltalanul a nagy semmibe nyúló, epikus hosszúságú dalmonstrumok labirintusaiban. Pedig nálam a Brave New World is nagy kedvenc, és bizony ott is előfordulnak terjedelmesebb szerzemények. De számomra mind az A Matter Of Life And Death, mind pedig a The Final Frontier laposnak, unalmasnak tetszett. Ezek után egy dupla lemez egyenesen garanciának tűnt az újabb mellélövésre. És erre mi történik? Megjelenik a The Book Of Souls, aztán elsőre megfog, és nem ereszt.

A Maiden-albumoknál nálam rendre bejön az első hallgatás szabálya: ha egy végighallgatás után tetszik a lemez, nincs probléma, imádni fogom. A The Book Of Soulst hallgatva már elsőre azon kaptam magamat, hogy szinte folyamatosan bólogatok, és rendre felkapom a fejemet egy eltalált téma vagy dallam hallatán. És hát nem erről szólt mindig is az Iron Maiden? Az agyból kitörölhetetlen dalokról, és azokról a kilométerekről felismerhető, galoppozó tempókról. Na, itt van mindebből, méghozzá bőven. Ritkán hallok olyan lemezt, ahol a nyolc-tízperces dalok is végig élvezetesek és nem fulladnak unalomba. Ezen a két korongon a legrövidebb darab is ötperces, egyébként három, tízpercesnél hosszabb szerzemény is helyet kapott rajtuk, és nálam mind telitalálat. A latinos Harris-intróval nyitó The Red And The Black a klasszikus Maiden-időket idézi jellegzetes, pattogós témáival és nagyívű dallamaival. A címadó kimértebb, keleties hangulatú darab, s valóban egy tengerhez hasonlatos, amely ugyan látszatra nyugodtan hömpölyög, de ha rámerészkedik az ember, könnyen meglepetés érheti. A lemez(ek) és egyben a csapat leghosszabb dala a Dickinson által jegyzett Empire Of The Clouds közelebb áll a Dream Theaterre is jellemző komplexitáshoz, mint a direktebb brit fémmunkáláshoz, persze a hangszeres hokizások nélkül. Elsőre nem is könnyű megfejteni ezt a monstrumot, ehhez képest a Rime Of The Ancient Mariner rádiós sláger.

Akadnak azért itt hagyományosabb tételek is, így a klipes Speed Of Light vagy a pörgősebb Death Or Glory gondoskodnak arról, hogy legyen némi hangulat- és tempóváltás is az eposzi darabok mellett. Harrisék ezúttal a hangzást sem szúrták el úgy, mint ahogy azt rendre teszik Kevin Shirley-vel karöltve, élő, spontán megszólalás jellemzi az anyagot. Egyedül Dickinson nyújt felemás teljesítményt: néhol erőtlennek, fáradtnak tűnik a hangja, máshol azonban akkorákat énekel, mint a fénykorában. Tekintve azonban, hogy már eleve betegen énekelte fel a lemezt, csak főhajtást érdemel az örökmozgó frontember.

Nálam az új album bőven odafér a kedvenceim közé, sőt, szerintem ott van az öt legjobb Maiden-lemez között is. Azért tízest nem adnék rá, mivel ahhoz, hogy évek múltán klasszikusként tekintsünk rá, már túl későn érkezett. Maximum a zenekar egyik legjobb munkájaként fogjuk számon tartani, ami mondjuk szintén nem kis érdem. (9)

Pálinkás Vince: Érdekes dolog, hogy a földkerekség egyik legkonzervatívabb (ha nem akarunk PC-k lenni, a legbegyöpösödöttebbek közé is besorolhatjuk őket) táborával rendelkező Iron Maiden az utóbbi évek nosztalgiakörei ellenére is mennyire ragaszkodik ahhoz, hogy kreatív energiáit aktívan tartsa, sőt, igazából a retro-turnékban is úttörőnek számítottak, és ezeket is mindig megfejelték valamivel, lásd a méltán népszerű filmet, amivel még kaszáltak is, a Metallicával ellentétben (persze egy 3D-s játékfilm-szerű alkotás költségvetése nyilván más, mint egy turnés dokué). De emlékezzünk csak vissza: a dickinsonos reunion óta a csapat igen keményen beleborult a progresszivitásba, az epikus témákba, emellett pedig nem átallották például az A Matter Of Life And Death lemezt is egy az egyben elnyomni turnén. Aztán a The Final Frontieren megintcsak feszegették a határokat (és végre meg is dörrent egy újkori Maiden-lemez!), most pedig 92 perces dupla anyagot raktak össze, amire szintén nem volt eddig példa.

A monstre dalcsokor ugyanakkor egyáltalán nem tűnik ilyen hosszúnak, simán elmenne szimplának is. Persze az elmúlt tizenöt év egyik lemeze sem könnyű hallgatnivaló és mi tagadás, én is elviselnék már tőlük egy lényegretörőbb, 40-45 perces, No Prayer For The Dying-jellegű cuccot (már csak azért is, mert kiemelt kedvencem az életműből ez az idén jubiláló, kissé mostoha megítélésű darab), akár egy kissé súlyosabban fogalmazva, visszahozva valamit a korai idők lendületéből. De hát ez van, most terjengős-dagályosan forgalmazó korszakukat élik az öregfiúk. és tekintve. hogy nem fullad unalomba egyik szám sem (sőt, a sokat emlegetett 18 perces zárótétel, az Empire Of The Clouds kifejezett csúcspont!), nem nagyon van miért fanyalogni. Megint akad pár érdekesség, ami eddig nem nagyon volt jellemző (a Gates Of Babylon-szerű intró az If Eternity Should Fallban, a kolomp a remek Speed Of Lightban vagy akár a zongora a nagyeposzban; netán az akusztikus gitár itt-ott, amiből szívesen hallanék amúgy többet), meg persze rengeteg megszokott elem, amit jólesik hallani, és a temérdek finomság, amit élvezet felfedezni. Persze nyilván felhúzza az ember a szemöldökét, amikor a Shadows Of The Valley elején megszólal a Wasted Years témája, de ebben az esetben talán nem kell elfogultság hozzá, hogy inkább kikacsintós utalásra tippeljünk. Mondjuk a The Man Of Sorrows összerakásakor Bruce igazán szólhatott volna a többieknek, hogy ő is írt már ilyen című szólódalt, de Steve Harris hírhedt konokságát ismerve simán lehet, hogy megtette... hiába.

Summa summarum, az új Maiden lemez változatos, izgalmas, jól szól, és ha elkap a hangulat, be fog érni. Jómagam pár felületes útközbeni hallgatást követően egy félálomban eltöltött szieszta során éreztem rá, annak ellenére, hogy félálomban leledzettem, de az éjszakai, fülessel történő csekkolás is melegen ajánlott. Az anyag komplexitásáról meg a progos körítésről pedig elsősorban az jut eszembe, hogy milyen jó lenne, ha a Dream Theater számára az ötévenkénti lemezkészítés terén is példakép lenne a Maiden... (8)

Révész Béla: Engem aztán nem izgat, hogy 15 vagy 95 perces egy anyag, akkor sem, ha Iron Maidennek hívják a művészeket tömörítő gruppot, de az a 15 vagy 95 perc legyen olyan, amire vigyorogva rábólintok. Ha történetesen vigyorogva rábólintok és történetesen Iron Maidennek hívják az artistákat, akkor viszont rohadt szerencsés vagyok. Mint úgy általában eddig zeneileg az idei évben. Régóta voltunk ennyire elkényeztetve, és még mindig csak szeptember van. Mintha mindenki 2015-re időzítette volna a nagy dobást, fuldoklunk a jobbnál jobb albumokban. És most itt van öt év után az új Maiden is, amely szépen illeszkedik az akusztikai orgiába. Ha már orgia: nem tudott érdekelni az a kínos hype sem, hogy Dickinsonnak a puncinyalástól lett-e daganata a nyelvén, vagy sem. És ez nagy szó, mert ilyenkor szoktam riadtan szétnézni, hogy most akkor annyira szar lesz az új album, hogy ilyeneket kell bevetni? És igazam lett, a suta reklámnak éppen csak annyi köze lett a végeredményhez, hogy a zenekar bekerült a bulvár kattintásrendszerébe, ám még Bruce Dickinson nyalási szokása sem akkora hír, hogy egy igazi celebmuff fotója ne nyomná le fél nap alatt. (Egyébként is, ugyan már. Majd akkor tessenek szólni, ha hősünk kockamedúzákkal nyomja az orálist, na, az hír lesz.)

A The Final Frontiert a mai napig nem tudom biztosan kategorizálni magamban, toleráns napokon szívesen hallgatom, egyébként nem nagyon sóvárgok utána. Más a helyzet az új albummal, ami már első hallgatásra kedvelhetővé vált. Kisebb időutazással ér fel a The Book Of Souls, mindamellett, hogy nagyon is friss. A kettő valahol összefüggésben lehet egymással, miután nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy ekkora energiát ilyen jól hallhatóan az aranyidőkben pakolt egy albumra a Maiden. Nem szeretnék túlzásokba esni, de nekem a Seventh Son Of A Seventh Son-éra ugrott be a lendülettől, a kidolgozottságtól, dinamizmustól és a szó legjobb értelmében vett lelkes profizmustól. Imádnivaló az a merészség, ahogyan a hosszú számokat variálják a rövid, hagyományos tételekkel, úgy, hogy semmi kivetnivalót nem találhatunk benne. A The Red And The Black Harrisből kiinduló témagazdagsága és az azt követő When The Rivers Runs Deep klasszikus felépítése kiváló példa erre. Az album végén szereplő 18 perces Empire Of The Clouds pedig külön tészta, valahogyan úgy is kell bánni vele. A hivatalosan is „a leghosszabb Maiden-nóta" nem emészthető azonnal, kicsit lelóg az albumról. Az egyetlen tétel, amihez hozzá kell idomulni, s az egyetlen, amely nálam csak többszöri hallgatás után vált a The Book Of Souls szerves részévé. Nincs ezzel probléma, sőt. Bődületesen hosszú számról van szó, így jó is, hogy találtam ízlelgetésre és lassú kortyolgatásra valót is az albumon.

A dallamok főszereplői ezúttal is a gitárok, és ebben a melódiakészítésben még mindig akkora lendületet, eleganciát és örömöt érezni, mint egykoron. A múlt és jelen összefonódása végigkíséri az anyagot, régi témák tűnnek fel, hogy a ma varázslatával löttyintsék pofán őket, Dickinson torka pedig (nyalás ide, tumor oda) még mindig el tudja hitetni bárkivel azt a csodát, amitől egykoron hanyatt vágta magát a világ. A védjeggyé vált, Harris-féle darálás és a gitárok mindent beborító dallama, Nicko McBrain még mindig odavágó, szellemes, „kövér" püfölése, a hagyományos recept vegyítése egy könnyedebb, lazább hangzással, Dickinson témázgatása velem lazán feledteti, hogy egy másfél órás korongot hallgatok. Ami óriási szó, ha belegondolunk, hogy korunk némely legendája gyakorlatilag húsz percet tud megtölteni élvezhető tartalommal egy albumon, a többi általában töltelék. Az új Maidenen utóbbit nem hallani, és kell-e hangsúlyozni, mekkora teljesítmény ez egy negyven éve működő zenekartól? Számomra egy cseppet sem gond a hossz, meg van az pakolva rendesen minőségi tartalommal. Nem is nagyon rohad ki a lejátszóból. Kedvencek: Speed Of Light, The Red And The Black, The Book Of Souls, The Man Of Sorrows. És mind. Újra és újra.

A The Book Of Souls pontosan az, amitől a mai napig habozás nélkül rávágom az Iron Maident, ha stílusbontó kategóriaként kerül szóba a heavy metal kifejezés. Kövér kilences. És üdvözlet a kockamedúzáknak. (9)