Megmondom őszintén, csak a pesti koncert után nyílt alkalmam kellően megismerni az újra Bruce Dickinsonnal és Adrian Smith-szel dolgozó Maiden idei alkotását. Most kb. ugyanott tartok, mint a buli után: vegyesek az érzelmeim. Ha röviden akarom összefoglalni a dolgot, a csapatnak nem sikerült maradéktalanul kiaknáznia a jelenlegi felállásban rejlő potenciált.
Dave, Janick és Adrian egyaránt belefolyt a dalírásba, de a már jól ismert Maiden-soundhoz igazából semmi számottevő pluszt nem tettek hozzá, így a három gitár szerepét sajnos funkciótlannak érzem. A megszólalásban is legfeljebb annyi változás történt, hogy Steve Harrist végre sikerült kirángatni a produceri székből, ám Kevin Shirley irányításával is inkább csak amolyan konzervatív hangzás született. Persze egy ilyen jellegzetes zenei világgal bíró csapat esetében nem is kell fenekestül felforgatni a megszokott hangzást, bár én legalább ilyen téren számítottam némi újításra. Viszont jó dalokat attól még nyugodtan össze lehet hozni. Hát ezzel van itt a legnagyobb gond!
A nyitás nem is lehetne tökéletesebb, ugyanis a The Wicker Man egy jófajta Maiden sláger: dinamika, fogós dallamok, frappáns refrén, a végére egy kiadós ó-ó-ó-zás (a videoklip is király!), mi kell még?.. Utána a sodró tempójú, kellemesen komplex Ghost Of The Navigator ismét telitalálat. Innentől kezdve azonban a színvonal meglehetősen hullámzó. A címadó Brave New World és a Blood Brothers akár a Blaze-korszakban is születhetett volna (az alaprecept ugyanaz: nyugis lassú kezdés, majd fokozatosan kibontakozik a "cselekmény", a refrénben meg egyetlen sor ismétlődik), csak ezeket már az igazi Maiden-hang énekli. Volt jobb... A Mercenary lendületes, de nem túl sokatmondó darab, az összetettebb Dream Of Mirrors pedig megint a "jó hallgatni, de semmi különleges" kategória, remekül indul, de valahogy megreked egy szinten.
Az utolsó négy daltól viszont seggre ültem. Itt végre valóban érezni azt az invenciót, amely, legalábbis szerintem, nem jellemzi végig az albumot. A Fallen Angel (a The Wicker Man mellett a másik Smith szerzemény) egy direkt, menetelős téma, a The Nomadot keleties ének-és gitárdallamok teszik egyedivé, az Out Of The Silent Planet büszkélkedhet az egyik legerősebb refrénnel, az epikus The Thin Line Between Love And Hate pedig jó hangulatban zárja a lemezt.
Bruce Dickinson énekteljesítménye persze nagyszerű, mint mindig és a gitárszólók is klasszak. Steve tipikus bőgőjátéka és Nicko trappoló ütemei nélkül pedig a Maiden nem is lenne Maiden. Külön-külön tehát minden tag kifogástalanul teszi a dolgát és a borítófestmény is gyönyörű; nagy kár, hogy nem minden nóta sikerült 100%-osra. Összességében így sem rossz a Brave New World, de mondjuk Dickinson szólómunkáin ennél jóval több kreativitást tapasztaltam. A pontszámom adott hangulatban akár emelkedhet is valamelyest, nyolcnál kevesebbet pedig objektíven nézve nem is nagyon lehet adni az anyagra. Ezért az "osztályzattal" a lemeznek a mai mezőnyben illetve a Maiden albumok között (véleményem szerint) megillető helyét próbáltam jelezni.
Hozzászólások