Shock!

El lehetne filozofálgatni rajta, vajon mi mindent jelent, hogy 2014-ben is ugyanúgy az Iron Maiden számít a metalszíntér egyik elsőszámú lemezeladójának, koncertattrakciójának, és úgy általában véve is: vezető erejének, mint harminc évvel ezelőtt. Ez itt most nem az a hely, ahol bele kellene menni az okok taglalásába (bár egyszer érdemes lenne), de tény: Steve Harriséket azóta is mindössze egyetlen zenekar volt képes túlnőni a műfajban a számok tekintetében, és még melléjük sem nagyon sorolt be senki. Azon sincs igazán mit vitatkozni, hogy a banda ezt a kikezdhetetlen státuszt elsősorban a '80-as években született hibátlan mesterműveknek köszönheti – amelyek közül minden kétséget kizáróan az 1984-es, a héten harminc éve megjelent Powerslave az egyik legemlékezetesebb.

Az Iron Maiden a The Number Of The Beasttel a heavy metal-színtér vezető zenekarává vált, az 1983-as Piece Of Mind pedig meghozta nekik az amerikai áttörést is a Flight Of Icarus és a The Trooper dalok kedvező fogadtatásának következtében. Ma már furcsán hangzik, pedig igaz: a lemezt ennek ellenére sem fogadta egyöntetű üdvrivalgás a keményvonalas fanatikusok körében. Többen nemtetszésüknek adtak hangot az album kísérletezősebb megközelítése miatt, és – természetesen – bizonyos hívek szemében az is felért egy árulással, hogy a korábbi dédelgetett kedvencet tömegek kezdték el hallgatni az Atlanti-óceán mindkét partján. Az Iron Maiden persze különösebben nem zavartatta magát a fanyalgás miatt: a Piece Of Mind a maga idejében még a The Number Of The Beastnél is jobban fogyott, különösen az Egyesült Államokban, így lendületben kezdtek bele a következő anyag munkálataiba. Akárcsak legutóbb, a dalok alapjait ezúttal is Jerseyben rakták össze mindössze néhány hét alatt, 1984 elején, majd ismét a nassaui Compass Point stúdióban kezdték meg a felvételeket a bevált Martin Birch producerkedése mellett.

A Bahamákon természetesen remek hangulatban folyt a munka: noha a Compass Point felszereltsége nem vetekedhetett a korabeli top-stúdiókéval, a napsütés és a tengerpart mindenkit kárpótolt a hiányosságokért, és ekkorra a felállás is végleg stabilizálódott. Az elmúlt bő egy év során jól összerázódtak Nicko McBrainnel, aki a Piece Of Mind megírása és felvételei idején még új fiúnak számított, és eddigre végleg megszilárdultak a dalszerzői tandemek is a csapatban: az egyikben természetesen Steve Harris vitte a prímet, a másikban pedig Adrian Smith, aki a Flight Of Icarus révén nagyon ráérzett a Bruce Dickinsonnal közös írás mikéntjére. Ezúttal négy dal jött teljes egészében a basszertől, kettő az énekestől, kettőt pedig Adrian és Bruce közösen tett le az asztalra. Smith: „Az ötleteim nem mindig passzoltak ahhoz a fantasy-horror vonalhoz, amit a zenekar akkoriban vitt, így aztán Bruce segítségére volt szükségem ahhoz, hogy minél maidenesebbé tegyük őket. A 2 Minutes To Midnight az egyik legtökéletesebb példa az együttműködésünkre: én hoztam a riffeket, ő meg megírta hozzájuk a megfelelő szövegeket." Érdekesség, hogy az album leghosszabb és legösszetettebb szerzeménye, a Rime Of The Ancient Mariner csak az utolsó pillanatban állt össze, már bőven a stúdióban. Az album keverése ismét New Yorkban folyt, a végleges anyag pedig 1984. szeptember 3-án került a boltokba.

Noha a rajongókban előzetesen felmerült, hogy Eddie, aki a Piece Of Mind turné végén halálát lelte a színpadon, esetleg nem tér majd vissza a következő körben, a bandának természetesen esze ágában sem volt megválni kabalájától, sőt, a szörnyeteg komolyabb szerepet kapott és sokarcúbbá vált, mint valaha. Bruce: „A rajongók mindig többet akarnak, és tényleg lehetne Eddie még vérszomjasabb, sőt, akár fel is robbanhatna a színpadon, de az a show halálát jelentené, hiszen nem lenne tovább hová fejlődni. A Powerslave-vel meg akartuk növelni Eddie fontosságát: azt akartuk, hogy előbb legyen jelen az agyakban, mint ahogy meglátod. A borítót is ennek jegyében alkotta meg Derek Riggs. Kicsit meguntuk, hogy mindig valami szörnyűséges dolog szerepel a lemezeken, tomahawk, vér, balta... Ha megnézed a KISS-t, mindenkit sokkoltak a sminkjeik, amikor felbukkantak, de pár év után már senki sem figyelt oda a dologra. Eddie-vel ugyanez a helyzet: most is itt van, méghozzá kőszfinxként, de más, nagyobb, erőteljesebb."

A borító ennek szellemében az egyik legbriliánsabb, ami csak valaha született a csapat és Derek Riggs közös műhelyében – nekem konkrétan ez tőlük a kedvencem. Ami pedig a zenét illeti, a Powerslave-vel a Maiden tudatosan is vissza akart kanyarodni egy kicsit a The Number Of The Beast direktebb irányvonalához. Dickinson: „A Powerslave közelebb áll a The Number Of The Beasthez, ami pedig inkább az első lemezre hasonlított, miközben a Piece Of Mindnak meg a Killersszel akadtak hasonlóságai. Utóbbi kettő inkább a technikai oldalra koncentráló, igen gondolatgazdag lemezek voltak, de az a jó, ha az ember nem köti meg a saját kezét azzal, hogy csak egyfajta zenét játszik, és kétszer egymás után ugyanazt csinálja. Ez egy egy olyan lemez, ami a Number agresszív stílusában fogant. Olyan energia rejlik benne, mint egy élő lemezben, és épp ettől annyira jó. Nicko McBrain pedig olyan technikásan játszik rajta, ami abszolút fantasztikus: gyors, pontos, és sokkal jobban szólunk vele, mint azelőtt valaha."

A nyitó kettősnél arcbamászóbb módon nem nagyon indíthatták volna a lemezt, hiszen a második világháborús légiharcok témáját boncolgató Aces High a valaha írt egyik legtökéletesebb gyors heavy metal-dal. Védjegyszerű Maiden, amelyben Harris stílusa végig üvöltően jellegzetes, ám nem a tipikusnak tekinthető, galoppos módon: Dickinson előadásmódja elementáris, egyértelműen karrierje egyik csúcsteljesítményét nyújtotta a dalban, egyszerűen fantasztikus, ahogy folyamatosan, egyre magasabbra kapaszkodva növeli a tétet. A szám dallamos húzása egyszerűen utánozhatatlan, nem véletlen kihagyhatatlan koncertfavorit ma is... A 2 Minutes To Midnight pedig tökéletes folytatás: középtempós, melodikus Smith-gránát zeneileg egyáltalán nem nyilvánvaló, mégis magától értetődőnek tűnő megoldásokkal, a banda történetének egyik legtökéletesebben elcsípett riffjével és egy zseniális refrénnel. Instant klasszikus, itt bizony tényleg elfogynak a szavak, ha érzékeltetni akarom, mennyire a helyén van benne minden a legutolsó dobütésig...

Az első két szám ellenpólusát a záró kettős képviseli, hiszen ezek nem egyből ökölrázásra indító heavy metal-slágerbombák, hanem összetett, szövevényes eposzok, amelyekben rengeteg érdekesség történik. A Maidentől soha nem volt idegen ez az epikus vonal, gondoljunk csak az első lemez Phantom Of The Operájára vagy főleg a Piece Of Mind nagyszabású darabjaira, a Revelationsre vagy még inkább a To Tame A Landre. Ahhoz azonban szerintem nem nagyon férhet kétség, hogy a zenekar ezen a téren is új szintre jutott a 7 perc fölé kúszó Powerslave-vel és a 13 perces Rime Of The Ancient Marinerrel. Olyannyira, hogy ez a két dal bizony kétségtelenül ott van a valaha írt legjobb dalaik között – ezt pedig mi sem példázza fényesebben, mint az, hogy élőben is hatalmas közönségkedvenceknek számítanak a mai napig, pedig egyik sem éppen habkönnyű darab...

Szerencsére nem kell választanom a két szám közül, ez ugyanis nehéz lenne, de ha mindenáron muszáj, a címadóra szavazok, mint az album legjobbjára. Az egyiptomi témához illően utaztatós hangulattémákkal, sejtelmes motívumokkal átszőtt szám felépítése helyből tökéletes, Dickinson pedig ismét elsöprő – a megigéző hangulat fényében már-már mulattató, mennyire banális körülmények között írta Bruce a témát: „A szöveg egy reggeli közben született, amikor éppen a Revelationsön gondolkodtam az előző albumról. Valami hiányzott belőle, de nem tudtam, pontosan micsoda, és megtaláltam ezt a bizonyos hiányzó láncszemet... A Revelationsben ugyanis van egy csomó utalás a hindu meg az egyiptomi mitológiára, az élet-halál kérdésekre, de valamit nem sikerült belevinnem: a halál élet feletti hatalmát, ami nagyon gyakran felmerül az egyiptomi mitológiában. Így aztán a Powerslave szövegét alapvetően a Revelations hallgatása közben írtam, miközben teát kortyolgattam és bacont falatoztam. És ebben az egy dalban tulajdonképpen az egész lemez témája benne van, miközben a többi nóta teljesen másról szól. Egy haldokló fáraóról van szó, aki rájön, hogy ő is csak rabszolga, ha a halál hatalmáról beszélünk, és ugyanígy rabja a saját hatalmának is. Ha egy fáraó meghalt, minden rabszolgájának meg kellett halnia, akik részt vettek a sírjának megépítésében és a temetése előkészítésében, még akkor is, ha az uralkodó nem akarta ezt: ez az egész túlmutatott az ő akaratán, és a hatalmával járt. Vagyis ő maga is a saját mindenhatóságának foglya volt. A hatalom mindig néhány kivételezett ember kezében van, akik nem válnak meg tőle, mert a befolyásuk egy bizonyos státuszt ad nekik, de épp emiatt idővel a saját hatalmuk szolgáivá válnak. Egyiptomban a hatalom elsősorban spirituális hatalom volt, ma pedig pont ellenkezőleg, a materiális hatalom a meghatározó. Amikor az amerikaiakban felmerült, hogy talán Nixon tényleg képes lenne kirobbantani a harmadik világháborút, mindenki tudatára is ébredhetett ennek. Remélem, aki meghallgatja a dalt, szintén levonja majd belőle a megfelelő következtetéseket. Ha pedig nem, szintén nincs gond, hiszen akkor is ott marad egy jó történet."

A Powerslave mellett a Rime Of The Ancient Mariner zsenialitását is elsősorban az adja, hogy más zenekarok alighanem egy komplett lemezt is meg tudtak volna írni azokból a témákból, amik itt egyetlen nótán belül felvonulnak, a végeredmény mégsem tűnik egy pillanatra sem toldozott-foldozottnak vagy erőltetettnek. A Samuel Taylor Coleridge költeménye által ihletett eposz emellett tele van fogós dallamokkal, agyból kiverhetetlen fordulatokkal, és eközben olyan magasságokba emelkedik, amilyenekre azóta is kevés példa akadt a műfajban. Itt bizony minden a helyén van a híres leállós középrésztől kezdve az újonnani felívelésen át egyenesen a heroikus zárásig. Ha rosszindulatú akarnék lenni, azt is mondhatnám, tökéletesen érthető, hogy a banda rendszeresen recirkulálta is az először itt elsütött témákat az azóta született lemezeken...

Az album másik négy dala mára némileg háttérbe szorult a kezdés és a befejezés mögött, ami érthető, de ettől még természetesen ezek is vérbeli Maiden-szerzemények. Mai fejjel mondjuk kevésbé érthető, miért került mindjárt harmadikként az anyagra a harrisi fordulatokkal teli, instrumentális Losfer Words (Big 'Orra), ezt mai aggyal aligha pakolnák ennyire frekventált helyre, de ettől még a szám perfekt stílusgyakorlat, ehhez nem fér kétség. A Dickinson jegyezte Flash Of The Blade-ben már a keményen pattogó ritmusokra épülő, feszült gitártémák is unikumnak számítanak a banda munkájában, de a dallamok is briliánsak. Ez a drámaiság, ha lehet, csak fokozódik a The Duellistsben, ami nálam mindig is amolyan titkos favoritnak számított erről az anyagról: jellegzetes, harrisesen pattogó-galoppozó-pulzáló basszusalapokra épített, sikálós gitárokkal operáló szerzemény hatalmas Dickinson-melódiákkal, ahol érdekes módon a verzedallamok még gyorsabban is ülnek be az agyba, mint a kórus. A Back In The Village ehhez képest egy nyilvánvalóbb Maiden-gyors, amely tempóit tekintve leginkább az Aces High-jal rokonítható a lemezről. Annyira ugyan nem erős, mint a nyitószám, de itt is akad pár nagyon finom megoldás, és az a bizonyos említett dallamos húzás itt is maradéktalanul érvényesül.

A csapat ezzel a remek albummal a tarsolyában már 1984 tavaszán elkezdett rákészülni a következő világ körüli turnéra. Egy dologban biztosak voltak: hogy ezúttal nem szeretnének odahaza kezdeni. Így fogant meg bennük az ötlet, hogy a külföldi, A-ligás rocksztárok közül elsőként látogassanak el a Vasfüggöny mögé, ami természetesen rengeteg szervezést igényelt, de Rod Smallwood erőfeszítéseit végül siker koronázta: szűk egy hónappal a Powerslave lemez megjelenése előtt, 1984. augusztus 9-én, Varsóban megkezdődött a World Slavery Tour. „A szocialista rajongóinknak is szükségük van ránk, hiszen a világ többi része elfeledkezik róluk, ami frusztrálja őket", indokolta a döntést egy ekkori interjúban Dickinson. „Ők is éheznek a heavy metalra, de eközben soha az életben nem láthattak egyetlen hard rock-bandát sem, mi meg azt mondtuk: akkor miért ne mennénk el Lengyelországba és Magyarországra? Jugoszláviában már játszottunk korábban, és nagyon népszerűek vagyunk arrafelé. Ez az egész nem arról szól, hogy a fellépések miatt több lemezt adjunk el ezekben az országokban, hanem hogy kibővítsük a megszokott menetrendünket. Egy idő után unalmassá válik, ha minden turné Nagy-Britanniában indul: önismétlő és fárasztó. Kelet-Európában nincs rajtunk akkora nyomás, és így kissé nyugodtabban melegíthetünk be."

Az öt lengyel buli után egy soron kívüli, osztrák fellépés következett, majd augusztus 17-én, a Budapest Sportcsarnok parkolójában első ízben Magyarországon is fellépett a zenekar. A rendhagyó helyszín oka elsősorban az volt, hogy a szervezők nem merték bevinni a koncertet a csarnokba, és ezt egyébként jól is tették, hiszen az érdeklődés jócskán felülmúlta a régi aréna befogadóképességét. A 120 forintos jegyárak persze nem számítottak olcsónak, de az embereket ez sem tarthatta vissza attól, hogy végre lássanak egy aktuális, felszállóágban lévő nemzetközi sztárcsapatot Budapesten: a P. Box előzenekaroskodása mellett lejátszott bulin a legszerényebb becslések szerint is legalább 45-50 ezren vettek részt (pontosan azért nehéz ezt felmérni, mert közben ugye híres módon a kordon is átszakadt). A koncertsorozat ezután Belgrádban és Ljubjanában folytatódott, és csak ezután következett Nyugat-Európa, majd Nagy-Britannia.

A Powerslave eközben világszerte hatalmas sikert aratott: a felvezető 2 Minutes To Midnight a brit listák tizenegyedik helyén kezdett, maga az album pedig a listák második helyén nyitott a csapat hazájában. Emellett Top 10-be került Nyugat-Németországban és az észak-európai államokban is, az Egyesült Államokban pedig a Billboard Top 200 huszonegyedik pozíciójában kezdtek vele. Az Aces High októberben újabb diadalt hozott single-fronton, bár ez „csak" huszadik lett az angol listákon. A csapat iránti élő érdeklődés emellett mindent felülmúlt, pláne annak fényében, hogy a roppant impozáns színpadi show híre mindenütt megelőzte a bandát. Az egyiptomi borítókoncepción alapuló színpadkép és a látványosságok ezen a téren is úttörőnek számítottak, és a későbbiek során etalont jelentettek mind a Maiden, mind a műfaj többi képviselője számára. Bruce: „A mai napig az akkorit tartom a legjobb színpadi produkciónknak: a kellő mértékben bombasztikusra vettük, mégsem volt hivalkodó, és nem volt benne olyan technika meg hidraulika, amit ma már bármilyen tehetségtelen seggfej alkalmazhat. A fényeket leszámítva minden show-elem színháztermekre készült: ládákat, köteleket használtunk, az emelőket pedig két technikus kezelte, mint a pantomimban. Ugyanúgy össze lehetett rakni egy kisebb teremben, mint egy hatalmas arénában, és mindenütt egyformán állati jól nézett ki."

A csapat 1984 novemberének végétől az Egyesült Államokban játszott, ahol szintén alaposan megnövekedett igénnyel szembesültek. Mindez persze nem vetekedhetett az 1985 januárjában tartott első Rock In Rio fesztivállal, ahol karrierjük addigi legnagyobb közönsége, több mint 300 ezer ember előtt játszhattak, ám igencsak önmagáért beszélt, amikor a banda öt egymást követő estén töltötte meg zsúfolásig a hatezer férőhelyes Radio City Hallt New Yorkban, majd négyszer a tizenháromezres Long Beach Arenát Kaliforniában... És mindezt úgy, hogy a Maiden korántsem számított odaát olyan rádiós bandának, mint mondjuk a Def Leppard. Bruce: „Az amerikai közönség alapvetően két csoportra osztható: az egyik részük pontosan tisztában van a zenekar történetével, ők az igazi rajongók, olyanok, mint az európai közönségünk nagyrésze. Ez a réteg elsősorban az olyan helyeken él, mint New York, Chicago vagy Los Angeles. Aztán ott vannak azok, akik szeretik a rockzenét, de nem igazi rajongók. Azért néznek meg minket, mert nincs más lehetőségük rockkoncertekre járni: a Közép-Nyugaton a zene eléggé másodlagos, így aztán azon kapod magad, hogy ott játszol háromezer embernek, akik csak azért jöttek el, hogy bulizzanak egyet a haverjaikkal. És eleve nem is nagyon ismerik a külföldi zenekarokat. Másrészt az amerikai zeneipar alapvetően a rádiók és a kislemezek körül forog, és a Maiden nem igazán került be ebbe a körforgásba, vagyis nem is tartozunk abba a kategóriába az Államokban, mint a Def Leppard, a Scorpions vagy a Quiet Riot."

A banda után ekkor már olyannyira kapkodtak az amerikai koncertszervezők, hogy egy rövid ázsiai és csendes-óceáni kör után, májustól ismét az Államokban turnéztak. És ekkorra szépen kezdték is magukat alaposan kiütni agyilag és lelkileg... Bruce: „A World Slavery turné egyszerre volt a legjobb és a legrosszabb turnénk. Rod folyamatosan kötötte le az újabb és újabb állomásokat, mi meg egy idő után már szóltunk neki, hogy fejezze be, mert beledöglünk. Szerintem akkor gondolkodtam el rajta először, hogy távozom, és nemcsak a Maidenből, hanem az egész zeneiparból, mert úgy kifacsart a turné, mint egy citromot. A végére már úgy éreztem magam, mintha csak egy óriási gépezet része lennék, mint mondjuk a világítás egyik eleme."

A feszített tempótól kétségtelenül az énekes szenvedett a legjobban, hiszen a koncertek eladásának felelőssége elsősorban az ő vállát nyomta. Miután azonban 1985. július 5-én, Irvine-ben befejeződött a World Slavery turné, a többiek is mind zombiként támolyogtak haza otthonaikba. És mindezt úgy, hogy ha csak Smallwoodon múlik, még ment volna tovább a szerelvény, hiszen továbbra is folyamatosan érkeztek az újabb és újabb ajánlatok. Egy ponton azonban Harris rádöbbent, hogy ha tovább pörgetik magukat, arra akár a zenekar is rámehet, és közölte Roddal: nem szabad tovább erőltetni a menetet. McBrain: „Utólag visszatekintve csoda, hogy egyáltalán képesek voltunk befejezni a World Slavery turnét. Hihetetlenül feszített időbeosztással dolgoztunk, és nem lehetett megállni, hiszen felértünk a csúcsra: négy napon át zsinórban koncert, aztán egy szabadnap, és újból négy buli, ez volt a menetrend. De néha öt koncertet is adtunk egymás után... Nagyjából a turné háromnegyedénél kikapcsoltuk az agyunkat, a végére pedig teljesen kiégtünk, különösen Bruce. Ezen a szinten már nehéz kezelni az eseményeket, és érzelmileg is roppant fárasztó. Majdnem tönkre is ment bele a banda." Smith: „A zenekarok manapság is szerveznek tizennégy hónapos turnékat, de szünetekkel, ami nálunk akkor fel sem merült. Néha kaptunk egy-egy szabadnapot, de nem volt időnk közben feltöltődni, és ahogy jöttek az újabb és újabb hosszabbítások, szépen kezdtünk belerokkanni a dologba. Ha elutazol otthonról egy egész évre, az körülbelül olyan, mintha kihajítanád az életedből a barátokat, a családot, a szerelmedet. Tisztában vagyok vele, hogy ez a siker ára, de igen magas ár. A végén meg már azt sem tudod, hogyan kell normálisan viselkedni, és azt is elfelejted, ki vagy egyáltalán. Miután hazaértünk, és elmentem a szüleimhez, komolyan mondom, hogy egy másik ajtón kopogtam be először..."

A World Slavery turné mindenesetre tényleg új sztenderdeket állított be a rockműfajban, és ezután már aligha akadt ember a földkerekségen, aki megkérdőjelezte volna, hogy a heavy metal színtér vezető erejét Iron Maidennek hívják. A 187 koncerten összesen mintegy 3,5 millió ember nézte meg a csapatot, akik ezután jól megérdemelt pihenőre vonultak: a szünetet a Long Beachben rögzített Live After Death koncertanyaggal hidalták át, és csak néhány hónap pihenő után láttak neki az új dalok megírásának. Dickinson ugyanakkor még eddigre sem tért teljesen magához, és emiatt először törtek felszínre az egyébként a kezdetektől fogva meglévő zenei és emberi nézetkülönbségek közte és Harris között. Az 1986-os Somewhere In Time-ra végül az énekes egyetlen dala sem került fel, és noha az album nem lett annyira más, mint amilyennek Bruce eredetileg akarta, kétségtelenül új távlatokat nyitott a Maiden zenéjében: hogy milyeneket, abba most nem megyek bele itt, mert előbb-utóbb úgyis kivesézzük majd ebben a rovatban.

A héten harminc éve megjelent Powerslave-et sokan a banda csúcsteljesítményének tartják. Én nem merészkednék el idáig, hiszen a '80-as évek albumai között elég nehéz lenne választani, de tény, hogy ott van a legerősebb albumaik között. Nem mellesleg az egyik legsikeresebb is mind közül, hiszen közel 5 millió példány kelt el belőle világszerte. Érdekes ugyanakkor, hogy a vélemények a zenekaron belül is megoszlanak arról, végső soron hol is helyezkedik el az album az életműben. Miközben Dickinsonnak bevallottan ez az egyik kedvence, Harris például nem annyira lelkes miatta ma már: „A Powerslave nagyon jó lemez volt, de alapvetően négy kimagasló szám viszi el a hátán: a Rime Of The Ancient Mariner, a 2 Minutes To Midnight, a Powerslave és az Aces High. Akad még ezek mellett is egy-két jó téma, például a The Duellists, amiben volt pár zenei érdekesség, de akkor sincs értelme összehasonlítani az említett négy nótával. Ettől még persze ezek sem töltelékek, de az a bizonyos négy dal kiemelkedik közülük."

Akárhogyan is, egy dolog biztos: a Powerslave mind zeneileg, mind az élő show tekintetében új szintekre juttatta el az Iron Maident három évtizeddel ezelőtt. És mivel a csapat akkoriban kis túlzással gyakorlatilag egyet jelentett a heavy metallal, jelentősége a műfaj történetében is megkérdőjelezhetetlen: kötelező tananyag mindenkinek ma is.