Shock!

Bár eredetileg csak csütörtökre készültem, a csillagok szerencsés együttállásának köszönhetően végül a Rock In Vienna harmadik napjára is eljutottam. Igaz ugyan, hogy csak este kilenc körül estem be, de még így is időben érkeztem, hogy a KISS 40. szülinapi turnéjának bécsi állomását elcsípjem. Gene Simmonsék egyikei legrégebbi kedvenceimnek, ráadásul élőben tényleg hihetetlen showt produkálnak, így a felejthetetlen élmény borítékolható volt. Tulajdonképpen két órával a buli kezdete után úgy voltam vele, hogy valóban különleges élményt nyújtottak – épp csak ezúttal nem úgy, ahogy azt előre elképzeltem.

Alapvetően persze minden megvolt egy újabb kiváló KISS-koncerthez: monumentális színpadkép, fények, tűzcsóvák, óriási kivetítők és tűzijáték, a bökkenőt viszont az jelentette, hogy Paul Stanleyt valamiféle igen heveny lefolyású, kíméletlen torokgyík támadta meg, aminek eredményeként a KISS dalospacsirtáját mintha én helyettesítettem volna. És most ne arra gondolj, hogy nem jött ki minden magas, netán csúszkált, avagy becsúszott egy-két hamis hang, hanem konkrétan arra, hogy a fickónak tényleg totál elment a hangja. Szerencsétlen még a konferanszokkal is megküzdött, nemegyszer ezekbe is belebicsaklott. Többször is láttam már a bandát, így pontosan tisztában vagyok vele, hogy Paul hangja is megkopott az évek során, most azonban tényleg drámai volt a helyzet, és ha figyelembe vesszük, hogy néhány éve az Arénában mekkorát énekelt, biztosra vehető, hogy ezúttal valamiféle kivédhetetlen vis maior állt a háttérben.

Paul becsületére legyen mondva, hogy a bulit ennek ellenére sem mondták le, így jó húsz perc késéssel ugyan, de a Led Zeppelin Good Times Bad Timesának felvezetését követően berobbant a Detroit Rock City, és kezdetét vette a show. Szegény Stanley nyavalyáján kívül egyetlen negatívumot kell még megemlítenem, mégpedig azt, hogy Eric Singer dobját nem sikerült megfelelően behangosítani, így a fickó hiába egyike a legfeelingesebb rockdobosoknak, a program elején előfordult, hogy bizony nem húztak igazán a dalok. A nyitószám például kissé döcögősre sikeredett, a kettes Deuce-szal azonban fikarcnyi baj sem volt. Mindez egyébként sem zavart senkit sem túlzottan, hiszen a vizuális körítés elég ingert nyújtott ahhoz, hogy elvonja a figyelmet a zenei oldal apróbb gyengeségeiről. Később aztán csak fokozódott a cirkusz, azaz jöttek az elmaradhatatlan KISS-elemek: Gene tüzet fújt, vért köpött, majd a God Of Thunder alatt a színpad tetejéig szárnyalt, Tommy Thayer gitárja szikrákat lövellt, Eric Singert pedig monumentális dobcuccával (ha nem volt huszonöt eleme, akkor egy sem...) együtt emelték a magasba. A KISS tehát pontosan azt tette, amiben mindig is a legjobbak voltak: szórakoztattak.

Mindezt pedig a rengeteg piró és szájtáti csoda mellett kiváló dalokkal is tették, mégpedig néhány meglepetést is előrántva a kalapból. A Psycho Circus címadójára finoman szólva sem számítottam, de a Parasite vagy a Calling Dr. Love sem épp nyilvánvaló darab, és jól is jöttek az ezerszer hallott tételek között. Paul a fentebb már részletezett bajok ellenére elemében volt, a többiek produkciója pedig hozta a megszokott kiváló színvonalat. Eric Singer vokalizálását hallva például komolyan úgy gondolom: mindannyian jobban jártunk volna, ha inkább egy az egyben átveszi Stanley témáit. Az előbb említett három nótát leszámítva természetesen csakis a legnagyobb és leginkább nyilvánvaló KISS-opuszok kerültek terítékre, amelyek közé az elmúlt harminc (!!!) év terméséből is mindösszesen csak a már említett Psycho Circus, illetve a legutóbbi Monster lemez Hell Or Hallelujah-ja fért be. Szóval bár elméletileg ez egy negyvenedik születésnapot ünneplő, az egész diszkográfián átívelő koncert volt, valójában csakis a régi klasszikusokra fókuszáltak, amelyek közé csak mutatóba kerültek frissebb témák.

Ahogy haladt az idő, egymás után sorjáztak a nagyobbnál nagyobb himnuszok, a ráadás pedig mi más is lehetett volna, mint a Shout It Out Loud – I Was Made For Loving You – Rock And Roll All Night giga-triász? Mikor aztán kábé száz perc után a God Gave Rock 'N' Roll To You outrójának hangjaira sétáltam el a színpadtól, tulajdonképpen már cseppet sem zavart Stanley rossz formája. Merthogy mégiscsak újra láttam a KISS-t, ez pedig mindig óriási élmény!

A Rock In Vienna fesztivál első napjáról itt olvashatsz részletesen. A fotókért hatalmas köszönet Réti Zsoltnak és a RockStationnek!