Shock!

Úgy tűnik, az osztrákok nem bíznak semmit a véletlenre. Amellett, hogy ott van nekik a NovaRock, a Duna-sziget területén évente megrendezik az ingyenes Donauinsel Festet is, amelyen olyan fellépők szoktak felbukkanni, mint például a Europe. Mindezek mellett idén egy új fesztivált is indítottak, a Rock In Viennának pedig szintén a város közepén található sziget ad otthont. Az idei felhozatalból egyértelmű, hogy ez a rendezvény méltó vetélytársa lehet a Novának, sőt, ha őszinte akarok lenni, 2015-ben mossa is vetélytársát. Az persze kérdés, hogy lehet-e/akarnak-e ennyire erős line-upot a következő években is, de bízom benne, hogy a Metallica-, Faith No More- és KISS-kaliberű szupercsapatok jelenléte nem csupán annak köszönhető, hogy indításként akartak nagyot robbantani. Maga a Metallica is elég lett volna ahhoz, hogy óriási tömegek legyenek a fesztiválon, de így, hogy a nyitónapra betársult hozzájuk a Faith No More, a Body Count, a Testament és a Gojira is, tényleg piszok erős volt a program.

Bár a délután fél hármas kezdés, illetve egy szabadtéri gigaszínpad sem feltétlenül megfelelő közeg a Gojira muzsikájához, mindenképpen meg akartam őket nézni, lévén legendásan jó koncertzenekarként emlegetik őket, nekem pedig még sosem volt szerencsém hozzájuk élőben. Sajnos a nagy találkozás most sem jött össze, mivel a meglehetősen amatőr beengedés miatt majd egy órába telt, mire sikerült bejutnom a fesztivál területére. A várakozókat ugyanis két részre bontották: napijegyesekre, illetve egész hétvégére érkezőkre, utóbbiak karszalagjainak felhelyezését pedig mindösszesen négy hölgy végezte. Mivel az emberek ezres nagyságrendben érkeztek a fesztiválra már ekkor is, nem kell különösebb fantázia a következmények elképzeléséhez...

Így tehát nemhogy a Gojirára nem értem oda, de még a Testament bulijának feléről is lemaradtam. Bár Chuck Billyékre hatványozottan igaz, hogy a tűző nap és 30 fok nem épp ideális számukra, a koncert meglepően jól sikerült. Ennek fő oka, hogy annyi gyenge hangzású buli után itt végre őket is izmos sounddal kaphattam el, ráadásul ha kissé rutinból nyomták is, látszott, hogy élvezik a koncertet. Steve DiGiorgióról lerítt, hogy nagyon bejön neki a visszatérés, azt pedig aligha kell ecsetelnem, mekkora élmény őt a ritmusszekcióban Gene Hoglannel együtt látni. Rövidke műsoruk kábé harmadánál futottam be, ekkor épp a Native Blood, az utolsó korong egyik legjobbja ment, amit kizárólag klasszikusok követtek. A Practice What You Preach, a The New Order, az Into The Pit és a Disciples Of The Watch közé csak a 3 Days In Darkness fért be újabbként, a megjelenése óta eltelt másfél évtized alatt pedig ez a dal is klasszikussá érett már. Szívesen hallgattam volna őket még pár nóta erejéig, úgyhogy remélhetőleg nemsokára ismét összefutunk egy klubkoncerten.

Bár a fesztivált két színpaddal rendezték meg, ezek gyakorlatilag egy helyen, egymás mellett voltak, ami több szempontból is kiváló ötletnek bizonyult. Egyrészt nem kellett rohangászni közöttük, másrészt pedig míg az egyiken ment a műsor, addig a másikon bőven volt idő az átszerelésre, így a Metallica koncertjét leszámítva percre pontosan is kezdődtek a bulik. Ice-T és hordája, a Body Count fél ötkor vette birtokba Soul Stage-nek elkeresztelt jobboldali színpadot, ezzel pedig kezdetét vette az a koncert, amit legjobban vártam az egész fesztiválon. Tény, hogy nagyságrendekkel több Metallicát, Testamentet és Faith No More-t hallgatok, mint Body Countot, mégis alig vártam a bulijukat, korábban ugyanis totál esélytelennek tűnt, hogy valaha is eljutok egy szeánszukra. Ennek ellenére azonban mégis itt volt előttem Ice Mothafuckin' T, Ernie C, Juan Garcia és az egész galeri. Mivel ez volt az aktuális turné első állomása, kérdésesnek tűnt, mennyire működik majd zökkenőmentesen működni a gépezet, de a gettóharcosok simán leradírozták az arcomat. Kiállásuk – egységes fekete szerkó, fejkendők a száj előtt, két nagyjából funkciótlan táncos/vokalista, akik közül az egyik Ice-T fia volt – már eleve meggyőző volt, de a setlist is ütött, a koncert intenzitásáról meg csak annyit, hogy a nap fellépői közül egyedül ők voltak képesek némi mosholásra bírni az osztrákokat.

Ice-T fehér zoknija mellett egyedül Juan Garcia (mármint Juan of the Dead) rítt ki a teljesen fekete színpadképből, de a figyelmet persze ő sem tudta elvonni a frontemberről, akit teátrális gesztusait nézve egyszerűen nem lehetett nem szeretni. Az persze alap, hogy rögtön a buli elején mindenki együtt üvöltötte vele, hogy Body Count, Body Motherfuckin' Count, de a hangulat később csak még tovább fokozódott. Bowels Of The Devil, Necessary Evil, Drive By, Voodoo, There Goes The Neighborhood, Body Count – sorjáztak az első és a második lemez klasszikus alapvetései, amelyek közé sajnos csak két nóta fért be a kiváló Manslaughter LP-ről. A címadó és minden idők egyik legjobb Body Count-nótája, a Talk Shit, Get Shot mellett jó lett volna legalább a 99 Problemst vagy a Get A Jobot hallani, azért pedig kifejezetten haragszom, hogy az Institutionalized is kimaradt. A negyvenperces buli húsznak sem tűnt, a KKK Bitch – Talk Shit – Cop Killer zárás pedig tényleg mindent vitt. Mielőbb kell egy klubkoncert Budapestre, a hazai fanok ugyanis bármelyik helyet szétszednék egy ilyen formában nyomuló Body Count előtt.

Annak ellenére, hogy valóban elég furcsa a friss Faith No More-nagylemez, nekem mégis bejön a Sol Invictus. Nyilván nem egy Real Thing vagy King For A Day, de kellemesen eklektikus, elvont és beteg, meg úgy egyébként is olyan faithnomore-os az egész, én pedig nem is várok többet egy alapvetően csúcskorszakát már rég maga mögött hagyott zenekartól. A Faith No More mindig is a saját útját járta, így a Sol Invictus totál bele is fér náluk, ahogy az is, hogy egy több köbméternyi művirággal feldíszített, egyebekben csutka fehér színpadon lépjenek fel, majdhogynem osztrák népviseletben. Nyilván nem ilyen szerkókban jódliznak a sógorok a hegyekben, de a kockás ing-hózentrógeres drapp rövidgatya kombináció, amelyben Mike Bordin kivételével mindannyian feszítettek, egyértelmű utalást jelentett.

A koncertet a Motherfuckerrel indították, ami finoman szólva sem ideális kezdőnóta, a buli pedig emiatt nem is pörgött fel igazán. Az első pár percben mindenki csak kamillázott, amin nincs is túl nagy csodálkoznivaló, ha elképzeled a virágcsokrok előtt hózentrógerben mászkáló Mike Pattont, ahogy azt szavalja, hogy „Get the motherfucker on the phone". Totál szürreális volt az egész, még szerencse, hogy a kettes Be Aggressive-vel sikerült felébreszteni a publikumot. A Faith No More mindig is furcsa zenekar volt, akik látszólag totál össze nem illő dolgokat vegyítettek néha szinte értelmetlennek látszó intenzitással, a végeredmény azonban maradéktalanul működött. Ez a koncert pontosan ilyen volt, mindehhez ráadásul még tettek is a közönség elvárásaira. Hiába akarta mindenki a nagy slágereket hallani, az egyórás programba négy új dal is befért, a Digging The Grave-et és a We Care A Lotot viszont kihagyták. Slágerek is kerültek elő persze, lásd Last Cup Of Sorrow, Epic, Midlife Crisis vagy a Commodores-feldolgozás Easy, de a dalcsokor még így is messze volt egy best of-programtól. Hogy mindez mennyire baj, mindenki döntse el maga, én azonban a magam részéről a Superherót vagy a Matadort simán becseréltem volna valami másra.

Szóval minden értéke ellenére kicsit furcsa volt ez a buli, amihez Patton is hozzájárult, hiszen a közönséggel való ironizálása néha már-már a kötekedés határát súrolta, és egyébként is úgy tűnt: ő, illetve a gitáros Jon Hudson kissé rutinból, különösebb lelkesedés nélkül tolja le a bulit. Velük ellentétben a jelentős pocakot eresztett Billy Gould és a Pattonnál nem kevésbé kattant, a vokális részekből is sokat vállaló Roddy Bottum kifejezetten lelkesnek tűnt, és az igencsak megőszült, a dobszerkó mögött fekete atlétában óriásit játszó Bordin gyakori mosolyaiból ítélve ő is élvezte a bulit. Összességében nem mondanám, hogy csalódást okozott volna a Faith No More, de nem ez volt életem koncertje.

Este nyolcra már igencsak komoly tömeg gyűlt össze a szigeten, így ha normális helyet akartunk magunknak Metallicára, muszáj volt végigszenvednünk az ügyeletes osztrák kedvenc The Broilers műsorát is, akik nagyjából a hazai Alvin és a mókusok vonalán mozogtak. Mikor végre túl voltunk programjukon, jött még fél óra ácsorgás, a Metallica ugyanis jó 20 perc csúszással lépett csak színpadra. Bár sokan vannak, akik minden egyes velük kapcsolatos írásban annak fejtegetését várják, hogy miért kellett volna már rég feloszlaniuk, Lars Ulrich pedig mennyire nem tud dobolni, a fanyalgóknak nincs igazuk. Aláírom, hogy a Faith No More-hoz hasonlóan ők is túl vannak már az aranykoron, de a zenekarnak ettől függetlenül azonban ma is van létjogosultsága. Ezt a koncertet megnézve mindehhez még úgy is gondolom, 2015-ben sem csak muszájból, félgőzzel tolják, mert nagyon komolyan odatették magukat ezen az estén, és az is egyértelmű volt, hogy minél többet akarnak adni a rajongóiknak. Ha másból nem, abból világossá válhatott mindez, hogy egy játék mintegy kétszáz szerencsés nyertese végig a színpadon állva nézhette a bulit, a zenekar négy tagja pedig az általuk alkotott sorfal előtt húzta a talpalávalót. Az egy dolog, hogy Lars dobszerkójától gyakorlatilag karnyújtásra álltak, de mindezek mellé még Hetfieldék folyamatosan oda is mentek hozzájuk bandázni, pacsizni, ami életre szóló élményt jelenthetett valamennyiüknek.

És azt, hogy a Metallica tagjai igencsak odatették magukat, nem csak azért írtam, mert fanokat cibáltak a deszkákra, óriási kivetítőt szereltettek a színpad fölé vagy mert iszonyúan megdörrent a buli, hanem a személyes teljesítmények miatt is. Lars és Kirk kapja mostanában a legtöbb savazást, produkciójukon azonban ezúttal tényleg látszott, hogy apait-anyait beleadnak. Mindenki elismeri, hogy James Hetfield a műfaj legnagyobb riffmestereinek egyike, és Robert Trujillóval kapcsolatban is az elismerés hangján szólnak általában a vélemények, de Lars és Kirk valóban nagyon sokat kap mostanában, és nem is minden esetben érdemtelenül. Ezúttal viszont nem érheti panasz az ő játékukat sem: Hammett sok esetben hangról hangra hozta a klasszikus szólókat, kamuzások, maszatolások alig fordultak elő, és Lars dobolása is sokkal összeszedettebb volt, mint öt éve Budapesten vagy az általam legutóbb látott csehországi Sonisphere-koncerten. Ulrich persze sosem játszott egy ligában Hoglannel, Lombardóval vagy Benantével, mára pedig valóban megkopott a tudása, de ezen a koncerten világosan látszott: a verejtékben fürdő dobos mindent megtesz, hogy képességei legjavát nyújtsa. És bár voltak szétcsúszások, illetve a No Remorse középrészét (tudod, az Attack!-nél) elspórolta, a végeredmény messze nem volt drámai, sőt.

Így pedig, elsősorban Kirknek és Larsnak köszönhetően végül ez lett életem eddigi legjobb Metallica-koncertje, hiszen amellett, hogy a zenekar nagy kedvvel és kiváló hangosítás mellett játszott igazi best ofot, amelyben pillanatnyi üresjáratot sem hagytak a nyitó Fueltől egészen a zárást jelentő Enter Sandmanig. Az egyetlen negatívum a borzalmasan passzív és lagymatag osztrák közönség volt, hiszen ha egy publikum még a Master Of Puppetsra sem indul be, akkor ott tényleg nincs mi tenni... Egyébként is érdekes volt megfigyelni, hogy a nagy slágereket leszámítva mennyire nem voltak képben az emberek a régi dalokat illetően. Míg a King Nothingot vagy a The Unforgiven II-t óriási üdvrivalgás kísérte, addig a No Remorse, a Disposable Heroes vagy a tényleg kuriózumnak számító The Frayed Ends Of Sanity alatt egészen konkrét fagyást lehetett érzékelni. Mindettől függetlenül személy szerint ezeknek örültem a legjobban, illetve a megunhatatlan Creeping Deathnek, amely a kétórás program ráadásában csendült fel a gigasláger Enter Sandmannel karöltve.

Igaz, hogy a Metallicának vannak gyengébb pillanatai is, amelyek – mivel talán ők a leginkább teljeskörűen dokumentált metalzenekar – rendre nagy nyilvánosságot is kapnak, kár lenne még őket temetni. Nem hittem volna, hogy 2015-ben pont velük kapcsolatban fogom ezt írni, de a koncertjük ott volt az év legjobbjai között.

A fotókért hatalmas köszönet Réti Zsoltnak és a RockStationnek!