Shock!

Önkéntelenül is elmorzsolok egy nosztalgiakönnycseppet, ha meghallom a Body Count nevét, mint ahogy alighanem elég sokan ugyanígy vannak ezzel, akik hozzám hasonlóan a '90-es évek első felében szerezték legalapvetőbb rockzenei tapasztalataikat. Ice-T legendás punk-crossover-rap-metal formációjának történetéről és az annak idején óriási viharokat kavart, tényleg meghatározó debütáló albumról Nagy kolléga pár hónapja már megemlékezett a Klasszikushock rovatban, így a sztoriba most még slágvortokban sem mennék bele, legyen elég annyi, hogy ezt a bizonyos bemutatkozó lemezt annak idején én is rongyosra hallgattam. A banda természetesen akkoriban még elsősorban inkább hozzáállást jelentett, mintsem komoly zenei teljesítményeket, de hát mit érdekelte ez az embert tizenhárom-tizennégy évesen? Főleg, hogy az otthon vagy az iskolai bulin a megfelelő pillanatban berakott Evil Dickkel tényleg, bármikor hangulatot lehetett robbantani.

A Body Count a '90-es évek végén pont akkor széledt szét egy időre, amikor már valamennyire maguk mögött hagyták a szinte kizárólag polgár-, szülő- és tanárpukkasztásra épülő énjüket, és kezdtek a dolognak zeneileg is igazi lábai nőni. A hármas számú, 1997-es Violent Demise: The Last Days lemezen még mindig teljes valójában tündökölt a korai korszak imádnivaló tahósága, viszont a banda addigra ettől függetlenül is egész okés alakulattá fejlődött, és legyünk őszinték: már az inkább szövegcentrikus első két anyagon is akadt pár irgalmatlanul jól eltalált, zakatolós téma, ütős riff a sok bazmegezés közepette. Na, ehhez képest a visszatérésnek szánt, 2006-os Murder 4 Hire jellegtelensége nekem személy szerint csalódást okozott, és nem is adtam volna egy lyukas garast sem a valamikori folytatásért.

Most azonban mégis itt a Manslaughter, és meglepően jó. Konkrétan olyannyira, hogy ha pusztán a zenét nézzük, soha korábban nem volt ennyire meggyőző a Body Count, mint 2014-ben. Az okokat nem tudom megfejteni, de bizonyosan nem tett nekik rosszat, hogy a két őstag, Ice-T és Ernie-C szólógitáros bevett két minden túlzás nélkül marha jó muzsikust az amerikai underground színtérről: egyikük Juan Garcia gitáros – azaz Juan The Dead –, az Agent Steel (most már Masters Of Metal) riffmestere, a másik pedig Vince„nt Price" Dennis basszer, aki a kultikus progresszív power metalos Steel Prophet sorait is erősíti a mai napig (mellesleg annak idején, egy betörés során szerencsétlent kétszer mellbelőtte egy gengszter, szóval abszolút autentikus arc is a Body Countba). Nem tudom, mennyi beleszólást engedtek nekik a muzsikába, de gyanítom, hogy nem keveset: a Manslaughter szintugrást jelent a Murder 4 Hire-hoz, de akár még a Violent Demise-hoz képest is, és akkor is korrektnek találnám, ha egy totál ismeretlen, Cop Killerrel, KKK Bitchcsel és Strippersszel nem rendelkező csapat tette volna le az asztalra.

A zenekar stílusa a korai időkhöz képest némiképp persze módosult. Ice-T mondanivalója jelentősen ritkult az utóbbi huszonpár év alatt, így kevesebb a kizárólag durva odamondogatósdira alapozó, izgága téma, zene pedig több van, mint valaha. És ez a több zene is összefogottabb, céltudatosabb lett: metalosabb, zúzósabb, súlyosabb, ha úgy tetszik. A klipes Talk Shit, Get Shot például elég rendesen körvonalazza, mire lehet ma számítani Ice-éktól: szimpla, de hatásos riffelésen alapuló, fogós nótákra, amelyekben már nem kizárólag a fuck, suck, dick, bitch, shit és nigger szavakat vegyítik tetszőleges sorrendben, de éppen ezért hatásosabbak, erőszakosabbak, mint a régi vidám himnuszok. Nem állítom, hogy az összes dal olyan ütős, mint ez a téma, és két-három számmal nyugodtan lehetne rövidebb is az album, de az összkép mindenképpen kedvező: a beindulós Pray For Death (a tempókat bizony mindig is nagyon érezték, hiába volt a megboldogult Beatmaster V néha a stúdióban is full pontatlan!), a pörgős Back To Rehab, az utcaszagú, durván kalapáló címadó vagy a thrashes zúzdával startoló, tempóváltogatós, de szimpla dallamokat is felvillantó Bitch In The Pit száz százalékos Body Count himnuszok, és már elsőre is odavágnak. Az óvatosan dallamosabb vonalat ötvözi a megszokott elemekkel a záró I Will Always Love You is, de a középtájt megbúvó Enter The Dark Side sötéten gonosz riffelése is meglepően hatásos. Ha pedig mindez nem lenne elég, a groove-osan szelő Pop Bubble-ban Jamey Jasta üvöltözik egy jót Ice-szal, és még a Suicidal Tendencies örökbecsű Institutionalizedját is feldolgozták, nem is beszélve a főnök 99 Problemséről. Amennyiben kevesellnéd a mocskos, szexista dumák arányát, utóbbi bármikor gyógyírt jelenthet a sebre. És nem mellesleg tök jól is szól a lemez.

Nem számítottam rá, hogy így lesz, de zeneileg tényleg a Body Count legjobb albuma eddig a Manslaughter, és az idei Rockstar Mayhem Energy Drink fesztiválturnéval a csapat most olyan lehetőséget kapott a tengerentúlon, hogy ha kihasználják, simán visszakerülhetnek a térképre akár tartósan is. Baromira megnézném őket élőben ősszel Európában is, mert ez az élmény eddig még sajnos kimaradt az életemből.