Shock!

Már nem is emlékszem pontosan, minek apropóján, de az biztos, hogy egyszerű poénnak indult, miszerint írni kellene a Body Motherfuckin' Count első lemezéről is itt, a Klasszikushockban. Aztán mind inkább befészkelte magát az agyamba ez az elsőre igencsak hülyének tűnő ötlet, és – tartsák bár néhányan blaszfémiának a dolgot – szerintem mindenképp megér egy ismertetőt, hogy megemlékezzünk erről a lemezről, amely sok szempontból hívebb krónikása a kilencvenes évek fémzenéjében uralkodó trendeknek, mint sok más – valóban a metal felségterületéről érkező – pályatársa. Emellett pedig remek alkalom ez, hogy nagy okosan rávilágítsunk arra is, mennyi rengeteg összetevő határozza meg egy zenei anyag fogadtatását és utóéletét. Vitaindító, hatásvadász és provokatív cikk akar ez lenni, ami nem is baj, hiszen maga a lemez is vitaindító, hatásvadász és provokatív, amelyről szól. Meg persze erőszakos, szexista, obszcén és primitív – pont olyan, amilyennek egy punk/HC anyagnak lennie kell. Ez ugyanis az, nem rap, nem metal – olyasmi, mintha az S.O.D.-t fekete srácok alkották volna.

A kiindulópont nyilván az eredetileg Tracy Lauren Marrow néven anyakönyvezett Ice-T, hiszen itt bizony minden róla szól, és nélküle a formáció egészen biztosan bajosan került volna ekkora reflektorfénybe. Az apai ágról afroamerikai, ám anyja révén kreol felmenőkkel rendelkező Tracy életét alapjaiban határozta meg származása és bőrszíne (elmondása szerint a fehérek közt niggernek érezte magát, a feketék közt azonban szinte fehérnek számított), és az, hogy tizenkét éves korára árván maradt. A középiskola elvégzése után a különös módon mindenféle tudatmódosítóval szemben absztinens Tracy rapid módon jutott egy életre való élettapasztalathoz: a bandákkal való kacérkodás, és kisebb-nagyobb bűncselekményekben való közreműködés után (kis értékű lopások, de volt strici, fűárus, sőt majdnem-bankrabló is) következett a hadsereg, ahol négy évet húzott le, de különféle balhék miatt innen is mennie kellett. Egy gangsta rappernek ennél jobb pedigré pedig nem is kell, talán nem is csoda, hogy Ice-T annak állt, és agilis személyiségének, meg persze végtelenül lehengerlő, agresszív-szókimondó, politikai és társadalmi feszültségekről, problémákról acsarkodó szövegeinek hála villámgyorsan, cirka két év lefutása alatt fel is ült a trónra. Ő lett a mind inkább felfutó gangsta rap első számú ikonja, hivatkozási alap, aki nem mellékesen szénné is kereste magát lemezeinek eladásaival, azonban a fényűző luxus mellett is megmaradt hiteles figurának, akár a gettólakók körében is. Emellett igen jelentős jótékonysági tevékenységet folytatott, amit elsősorban a különböző utcai bandák akcióinak visszaszorítására, illetve a legrohadtabb helyzetben élők iskolai oktatásának segítésére fordított. És eljött az 1991-es év, ami túlzás nélkül elhozta Ice-T uralmát.

Mert az egy dolog, hogy ebben az esztendőben jön ki a később hip-hop körökben kultikussá váló New Jack City című film (amiben amúgy egy nyomozót alakított!), megalapozva Ice színészi karrierjét, de ez az év is, amikor kiadja szólópályája legsikeresebb (a katalógusban négyes sorszámot viselő) lemezét, az O. G. - Original Gangstert is, amin a tizennyolcas track a Body Count címet viseli. A tisztességtelenségben megőszült gangsták szeme pedig hatalmasra mered: ez ugyanis egy valódi hangszerekkel és zenészekkel előadott, kifejezetten fémes hangzásúra kevert tétel, amit nem is igen tudnak mire vélni. Egyszeri, úri hóbortnak tartják, ami öreg hiba: Ice-T ugyanis a lemez megjelenését követően nem sokkal bejelenti, hogy némi turnézást követően döbbenetesen sikeres szólókarrierjét kicsit háttérbe szorítva nagyobb időt kíván szentelni a Body Count névre hallgató zenekarának, amit ráadásul nem is projektnek nevez, hanem igazi metal bandának (khmmm...), csupa régi fekete haverral felvértezve.

Mindenki röhög egy jót ezen az egészen, gondolván, hogy a főhős majd alszik egyet, aztán elfelejti a dolgot, de csak azért, hogy aztán még nagyobbat nézzenek, mikor a '91-es Lollapaloozán aztán az Ice-T koncert közepette fel is lép a titokban már hosszú hónapok óta folyamatosan próbáló ötös. A performansz felét saját számok teszik ki, melyek punk dühe, és a végtelenül agresszív előadás annyira meglepi a közönséget és a firkászokat, hogy később olyanokat írnak, hogy a fesztivál legnagyobb és legpozitívabb meglepetését ők jelentették. Ráadásul Ice ezekben a dalokban egy sort sem rappelt, sokkal inkább dühösen üvöltözött!

Hősünk később számos interjúban fontosnak tartotta elmesélni, hogy csak azok gondolhatták, hogy megbuggyant, akik nem voltak vele tisztában, hogy tinédzser kora óta egyaránt hallgat hip-hopot és rockzenét: „Csak sajnálatot tudok érezni azok iránt a faszok iránt, akik képtelenek elfelejteni a skatulyákat. Számomra csak jó zene létezik, és az, hogy azt fehérek, vagy feketék játsszák, és hogy egy lemezjátszó, vagy egy gitár segítségével adják elő, mellékes. Soha nem érdekelt, és soha nem is fog." Igen komoly meglepetést okozott azon kijelentése is, miszerint a rock területén legnagyobb kedvencei a Led Zeppelin és a Black Sabbath, és főleg ez utóbbi sátáni szövegvilágáért rajong. De arra aztán végképp nem számíthatott senki, hogy később ódákat zengjen a Slayer munkásságáról is, sőt velük ugye dolgozott is együtt a Judgment Night filmzenén. Nem elfelejteni, 1991-ben járunk, és hiába kezdenek omlani a stílusokat egymástól átjárhatatlanul elválasztó falak, azért egy tisztán feketékből álló rockzenekar (az egyszerűség kedvéért hívjuk annak a BC-t) még mindig hatalmas megrökönyödést képes kiváltani az emberekből. „Ernie C ezeréves cimborám, aki talán még nálam is nagyobb kedvelője a rockzenének, és bizony már évek óta csak a megfelelő pillanatot vártuk, hogy leigázzuk a világot a Body Counttal. És a pillanat kibaszottul eljött" – nyilatkozta '92-ben, és talán maga sem tudta, mennyire igaza volt.

A debütáló Body Count nagylemez az 1991 szeptemberétől decemberig tartó munkálatokat követően ugyanis 1992 márciusában látta meg a gettó-napvilágot, és ezzel Ice-T – egy rappertől igencsak elvárható módon – remek ritmusérzékről tett tanúbizonyságot. A faji kérdésre mindig is rettentően érzékeny Amerikában ugyanis forrt a levegő, mindössze néhány hónap telt el a fekete bőrű (egyébiránt pedig bedrogozva fegyveres rablásban közreműködő) Rodney King autósüldözést követő őrizetbe vétele, majd rendőrtisztek általi agyba-főbe verése óta. Mivel a „rendőri akciót" egy szemtanú sutyiban lekamerázta, majd jó pénzért eljuttatta a sajtóhoz, a rendőrtiszteket bíróság elé állították. Kábé a lemez megjelenésével egyidőben pedig felmentették őket valamennyi vádpont alól, miközben a felvételt naponta tucatnyiszor ismétlő média mindent megtett azért, hogy pattanásig feszítse a húrt, a téma pedig akár családtagokat is képes volt egymás ellen hangolni. (Emlékezzünk: még a jó pár évvel később készült, minden idők legjobb rasszizmus-filmjének számító Amerikai História X-ben is ez a fő beszédtéma a családi ebéd alkalmával!) És alig egy hónap múlva – elsősorban a felmentő ítélet ürügyén - kirobban a szűk egy hét után a hadsereg bevonásával elfojtott, ám így is ötvennyolc halálos áldozattal, és több mint kétezer sérülttel járó Los Angeles-i zavargás. Ebben a közegben minden elsuttogott szónak hatalmas visszhangja lett volna, a Body Count azonban nem suttogott, hanem kézigránátot dobott egy lőporraktárra. És kíváncsian várta, mekkorát durran.

Ami elsőre feltűnik, a lemez szerkezete: tizennyolc track, ami rettenetesen soknak és hosszúnak tűnik (hosszú is: 53 perc!), de az igazsághoz hozzátartozik, hogy ebből – inkább rap lemezekre jellemző módon – igen sok a resztli, vagyis az átvezető, mindössze néhány másodperces szövegelés. Ezek közül rögtön a legelső a nyitó Smoked Pork, ami azonban kapásból alkalmas volt arra, hogy a felkészületlenebb konzervatívok ereiben megfagyassza a vért: laza kis hangjátékot kapunk, amiben Ice egy nem túl segítőkész rendőrjárőrt egy sikertelen útbaigazítást követően („Az én dolgom nem az, hogy segítsek, hanem hogy megegyem ezeket a fánkokat.") kapásból lelő. Majd némi szirénavijjogást követően átjutunk a Body Count's In The House-ba, ami igazi programadó anyag, primitívnél is primitívebb szöveggel, ám elsőre is azonnal fogható, vérbő és szaggatott muzsikával, miközben Ice szépen bemutatja a galerit: a már hivatkozott Ernie C gitáros/dalszerző/produceren kívül itt volt még a később Iggy Pop mellett is felbukkant basszer, Lloyd „Mooseman" Roberts, a rendszerint maszkban játszó, szintén régi középsulis haver D-Roc (Dennis Miles) ritmusgitáros, és az ütős Beatmaster V (Victor Ray Wilson). A zenészek nyilván nem a szakma legnagyobb krémjét jelentették, sokkal inkább haveri alapon kerülhettek a bandába, ám a Hendrix-fanatikus Ernie C gitárjátéka még így is figyelemreméltó, pláne, hogy minden egyes dal alapja kizárólag az ő nevéhez fűződik.

Szóval, hatalmas zenei revelációkra nyilván nem kell számolni, többnyire intenzív, agresszív, egyszerűre vett és éppen ezért igen lórúgásszerű dalokra viszont igen, amelyek tempója – kevés kivételtől eltekintve - a szélvészgyors és a gyors középtempó közt váltakozik. Ezen kivételek közé tartozik Ernie rövid instrumentális gitár-átvezetője, a C Note, és mindenekelőtt a lemez lírai darabja (!!), a szövegében egy crackfüggő barátról valló The Winner Loses. Ez utóbbi amúgy közel hétperces, és hát ennyi bizony már vitán felül sok a jóból, ráadásul több helyen is belefutnak abba, hogy nem húzzák meg a dalhosszt. Az amúgy sem túl jól sikerült (megszerkesztettsége kábé egy általános iskolás zenekar szintjén mozog) Voodoo-t emiatt szinte már kényelmetlen végighallgatni, de a jó hatperces There Goes The Neighborhood is lehetne kicsit rövidebb, maximum Beatmaster V nem figurázna benne annyit középtájt. De itt bizony furamód nem is a zene a legfontosabb, hanem a mondanivaló, vagy még inkább az az erősen botrányszagú szerep, amit magára vállalt az öt fekete gettóharcos.

Mert Ice-T aztán tényleg mindent elkövetett annak érdekében, hogy a lemez ne maradhasson visszhang nélkül – mentségére legyen mondva, ezt soha nem is tagadta. „Érzelmeket akartam kiváltani, igazán megkavarni a szart. Hát, ez aztán tényleg sikerült is, magam sem gondoltam volna, mennyire. De hát 1992 választási év volt Amerikában, a kibaszott Bush-kormányzat pedig csak a jó ürügyre vált, hogy elterelje a figyelmet Irakról, a Közel-Keletről, az adóemelésekről, és az oktatási rendszer szarságairól. Vicc, hogy nem volt jobb dolguk, mint egy rocklemezzel baszakodni." Volt már szó a nyitó rendőrgyilkosságról, a Winner Loses drogproblémáiról, de kapunk még a pofánkba egy a New Orleans-i lápvidéken játszódó laza horror-sztorit (Voodoo), illetve egy sokkal megdöbbentőbbet az egyes szám első személyben előadott, rasszista anyját felgyújtó, majd feldaraboló fekete tinédzserről (Momma's Gotta Die Tonight), és a tipikusan Ice-T-sen szexista darabok sem hiányozhatnak. Azonban a fergeteges címekkel büntető KKK Bitch (a Ku Klux Klán nagysárkányának lányába belezúgó fekete fickó balladája), mind pedig az Evil Dick kúrós dalának szövege nem nélkülözi az éjsötét iróniát, és ezeket már tényleg csak a teljesen ütődöttek veszik komolyan. (Erre is volt persze példa, a fegyvertartás amerikai apostola, Charlton Heston őrjöngve kelt ki nyilvánosan a KKK Bitch szövege ellen.)

A legjobb mindezzel együtt is a There Goes The Neighborhood totálisan eltalált szövege, ami nyilván kissé sarkítva, ám pengeélesen jelenítette meg azokat a gondolatokat, ami a felkészületlen hallgatók fejében elsőként fogalmazódhattak meg: „Mit akarnak itt ezek a niggerek? Ki engedte fel őket a színpadra? Nem tudják, hogy a rockzene csak fehéreknek való? Nem ismerik a szabályokat?" Nem véletlen, hogy épp ez lett az első (és egyetlen) klipnóta is. Persze a korong nem erről a dalról híresült el végleg, hanem az eredeti kiadáson zárószámként szereplő, zeneileg echte punk rock Cop Killerről, ami a zsarugyilkosságra buzdító szövegével, és „Fuck the police!" kórusaival a már fentebb részletezett okokból valóban túl soknak tűnt akkoriban – bár valószínűleg ma is az lenne. Ice-T-ék hiába is hivatkoztak a szólásszabadságra, és arra, hogy de hát kérem, korábban punkbanda működött olyan névvel, mint Millions Of Dead Cops, a botrány a szenátusig, majd a Fehér Házig is elért: még maga az akkori elnök, az idősebb George Bush is szót emelt a dal ellen, és betegnek nevezte azt. Ice-T végül maga döntött úgy, hogy vonják vissza a lemez piacra került példányait, és az ominózus dalt váltsák fel a Freedom Of Speech Jimi Hendrix-átdolgozással. Ice-T: „Szeretném egyszer és mindenkorra megcáfolni azokat a pletykákat, amik szerint a kiadó kényszerített arra, hogy visszavonjuk a lemezt, és levegyük a Cop Killert. Nem, én magam döntöttem így. Nem akartam ugyanis, hogy mindenki azt higgye, hogy csak a botrány miatt veszik a lemezt, és az egészet csak a pénzért csináltuk. Ez nincs így. A rendőri erőszak, brutalitás és korrupció miatt, ahogy az a dalban is elhangzik. És amelyik rendőr nem olyan, az ezt fel is fogja. Igazság szerint a lemez kiadása óta többször is volt dolgom zsarukkal, és többnyire pozitív tapasztalatokat szereztem. Ők valóban megértették a dolgot, és nem basztattak. Nem is ők kavartak a szart, hanem a politikusok. Azokat pedig mindennél jobban utálom, épp ezért nem akartam, hogy a lemezt teljesen vissza kelljen vonni miattuk a polcokról."

A debüt BC lemez aztán a fenti extra hírverésnek köszönhetően igen szép példányszámban is kelt el (valamivel több mint félmillió eladott lemez), a Billboard listán a 26. helyig mászott előre, és mind a mai napig a Body Count legsikeresebb kiadványának számít (és ez már nyilván így is marad), pedig a két évvel később kiadott, és pusztán zenei szempontból jobban is sikerült Born Dead is szépen fogyott. Ezt követően azonban szépen lassan hullani kezdtek a zenekar tagjai, mint a legyek: először Beatmaster V hunyt el leukémiában, kicsivel a Violent Demise kiadását követően, majd Moosemant lőtték agyon egy utcai lövöldözés során. A sort végül D-Roc zárta, aki limfómás megbetegedés következtében vesztette életét, éppen a Murder 4 Hire felvételi munkálatai közepette, 2006-ban.

Ha minden igaz, idén aztán a két életben maradt főkolompos és újonnani társaik friss lemezzel jelentkeznek, amit még úgy is kimondottan érdeklődve várok, hogy azért a Body Count nagy évei is rég elmúltak mára. Legalább annyira a '90-es évekhez kötődtek ők, mint például a Rage Against The Machine, a downset., vagy épp Európában a törülközőt nemrég bedobó Clawfinger. Rockzenei szempontból persze nem feltétlenül megkerülhetetlen sem a munkásságuk, sem ez az első lemez, de ha meghallgatod, egészen biztosan teljesebb képet kaphatsz a '90-es évek elejének zenei (és nem is csak zenei) életéről. Body Count's in the house, motherfuckers!!!