Shock!

Első alkalommal tettem tiszteletemet az átalakított Showbarlangban, és bár elsőre nem teljesen volt világos, mi is a pláne a két színpadban úgy, hogy nincsenek hermetikusan elszeparálva egymástól, ergó párhuzamosan nem játszhatnak rajtuk bandák, egy ilyen monstre esemény mégis megadja a választ. Ugyanis az egyik színpadon zajló koncert alatt a másikon beállhat egy másik zenekar, tehát az idősávok takkra tarthatók: amikor itt vége, ott azonnal a húrok közé lehet csapni. Akár már két-három banda esetén is rengeteg értékes (holt)időt meg lehet spórolni, nem beszélve arról, hogy a kreatív fantáziának sem szab határt a setup: akár Trans Siberian Orchestra – Savatage együttjátszást is fel lehet idézni így. Persze itt ezen a hűvös estén szó sem volt musicales giccsparádéról, annál inkább terítékre került minden, ami thrash, igaz, akármennyire is péntek volt, szándékosan kerüőúton érkeztünk, hogy ne kelljen minden bandát megnézni nem sikerült leérnünk időben.

Üröm volt ugyan az örömben, hogy a Remorse ezt a fellépést is lemondta a nemrég bejelentett leállás miatt – illett volna azért legalább ezt a bulit lenyomni – , ugyanakkor az összes fellépő megtett minden tőle telhetőt, hogy pótolja a kieső thrashmennyiséget. T-vitaminhiányosan tehát senki sem indul haza buli után. Oláh Zsoltiék hiánya egyébként azért is volt fájó, mert különféle korszakaiknak mind a Dew-Scented-féle szögelős, mind a Flotsam-szerű dallamosabb, szofisztikáltabb power vonalhoz is van kapcsolódási pontja thrashileg, de hát ha így döntöttek, hát így döntöttek. Más kérdés, hogy a Rock On feszt helyett itt autentikusabb közegben mutathatták volna meg magukat Budapesten egy lényegében teljesen új thrasher-generáció előtt, és koncertteljesítményüket meg persze erős nótáikat ismerve akár még harmadik főbanda is válhatott volna belőlük. (PV)

A holland Izegrim és a Flotsam közötti cimboraság régre nyúlik vissza, hiszen már 2008-ban is együtt nyomták le egy, többek között az azóta megboldogult Avalon klubot is elérő turnét. Akkor még két szőkeség volt az Izegrimben, Kristen Dros azonban még abban az évben kiszállt, az éneket pedig a bőgőzés mellett egyébként is vokálozó Marloes Voskuil vette át. Ettől eltekintve azonban nem sok minden változott szűk évtizedes emlékképeimhez képest: az Izegrim még mindig zsigeri, őrlő, kevéssé cizellált thrash/death metalban utazik. És ugyan zenéjükben semmi kiemelkedő sincs, kifejezetten jól nyomják, mezítlábasan játszó dobosuk pedig egy vadállat. Élőben abszolút működött is a banda, dalaikhoz pedig ezúttal kifejezetten sokat tett hozzá a kiváló hangzás, illetve az a láthatóan fesztelen hangulat is, amely a csapatban uralkodik. (KG)

Jómagam az Izegrim után rögtön következő Inhalator első taktusaira értem le. A szemtelenül fiatalnak tűnő győri kvartett muzsikája tökéletesen illeszkedik napjaink széles körben népszerű – és általam is igen kedvelt – neo-cukithrash hullámjába, amelynek csúcsán jelenleg a Havok trónol zseniális új lemezével. Persze a denveriek pont a Conformicide miatt ma már teljesen más szintet képviselnek, de a Rábathrash mozgalom oszlopos tagjai semmivel sem nyomták rosszabbul, mint női alteregóik a Nervosában nem is olyan rég. A hét híre számomra amúgy is az volt, hogy a brazil amazonok visszatérnek hozzánk nyáron, remélem, az Inhalator is beugrik egy kis csipegetésre.

Mire a fiatalok lezúzták a lezúznivalót, már bevetésre készen állt a Dew-Scented ma már veteránnak is nevezhető mannschaftja, és ennek megfelelően tényleg a veteránok minden rutinjával és profizmusával tarolták le a jelenlévőket. Én őket utoljára, ha jól emlékszem, egy lájtos emberöltővel ezelőtt, talán a 2002-es Summer Rockson láttam, amikor még friss banda voltak, tehát sok emlékem nincs már a fellépésről. Az mindenesetre biztos, hogy zenéjük semmit sem változott és ennek megfelelően kellően lesápadnék, ha mostanra már igen terebélyesre hízott „i" betűs diszkográfiájukat egyben végig kellene hallgatnom, de élőben pazarul működik az általuk csúcsra járatott Bauer-thrash. Megbasz fasszal, ahogy Kiss kollégával megállapítottuk. Ahogy a zenekar felállását nézem, ma már a Dew-Scented és Leif Jensen frontember közé egyenlőségjelet tehetünk, hiszen ő az egyetlen, aki öt évnél régebb óta van a bandában, de hát Németországban nyilván minden második bokorban thrash-zenészek teremnek. Mondjuk a külön bemutatott vadonatúj dobost vélhetőleg egy Austrian Death Machine tribute-ból szalasztották, de ha nem, akkor azért is lehetett annyira feldobva, mert Frankenstein laboratóriumából ritkán szokás ma már kiszabadulni. Ha ezen koncert után áramszünet miatt véget ért volna az este, akkor is megérte volna eljönni.

De nem ért véget persze, ment tovább a móka, de az a helyzet, hogy kevésbé nyerte sajnos el tesztésemet a Zord, ami önmagában nem is lett volna baj, hiszen minden relatív. De hogy statikus és zeneileg sem túl izgalmas programjukat miért pont a két headlinernek gondolt fellépő közé kellett betenni, az nem teljesen világos számomra. Mentségükre szolgáljon, hogy tényleg nem valami hálás feladat egy Dew-Scented után játszani, ugyanakkor meg kell mondjam, hogy az Inhalatorhoz képest sem volt túl ütős a dolog.

A Flotsam And Jetsam viszont tényleg minden várakozásomat felülmúlta. Ennek kapcsán egy dolgot mindenképpen le kell szögeznünk: bár mi is sokat ironizálunk bizonyos kapcsolódó jelenségeken, a Shock! szerkesztőségben tiszta szívünkből szeretjük a klasszikus heavy metalt, még ha ezt sokan nem is hiszik el nekünk. Pontosabban szólva: a hiteles, valódi értékeket képviselő, zeneiségében megragadó, elkötelezett és minden tradíció tisztelete mellett is folyamatosan megújulni képes metalt. Ahol a bandák tényleg önmagukat adják, görcsölésmentesen, mégis szívvel-lélekkel, örömmel és energiával telten nyomják kedvenc zenéjüket. Sajnos ez gyakran alulértékeltséggel jár, de azért ha nálunk összejön száz-százötven ember, akkor a teljes nemzetközi piacot nézve el lehet lenni ezen a szinten is anélkül, hogy bármi olyat kéne csinálni, amihez nem fűlik se zenész, se közönség foga. A Flotsam ennek a körnek kvázi vezető zenekara lehetne, már persze ha létezne ilyen rangsorolás, és hogy a velük kapcsolatban mindig kötelező jasonozést is kicsit más irányból közelítsem meg ezúttal: ebből a közösségből érkezve még akkor is hiteles tudsz maradni, ha nagyon híres leszel. Hiszen ha történetesen Eric AK-ből lett volna egy híres zenekar énekese, valószínűleg akkor is maradt volna két lábbal a földön, mint ahogyan Newsted barátunk is.

A szikár frontember amúgy ötven felett is remek formában van, úgy alkatilag, mint hangilag (a színpadi whisykzés tuti kamu volt csak a show miatt), és egyáltalán: az egész csapat kiállása olyan volt, mint ahogyan minden ötvenes metal bandának festenie kéne. Metalzenésznek tűnve, de mégsem nevetségesen. A fölényes hangszerkezelésről szinte felesleges is beszélni, hiszen a Flotsam technikás, komplex dalszerkezeteihez nyilván kurva jó zenésznek kell lenni, de magam is meglepődtem azon, hogy a Michael Gilbert és Steven Conley közötti tekerős, parasztvakítós, tizedmásodpercre megkomponált „improvizációs" „párbaj" is mennyire élvezetesre sikeredett. Mindehhez pedig szintén igen fölényes tudással, de kellő alázattal (leszámítva némi, vélhetőleg jogos hangzás-hisztit) és folyamatos vokálozással alapozott a kiváló utolsó lemez előtt leigazolt, a Shadows Fallból ismert Jason Bittner (a F&J hatását a SF-ra nyilván egy iszapszeműnek sem kell magyarázni) – vele tényleg nagyon ütős lett a összeállítás, biztos vagyok benne, hogy az anyag lendülete részben az ő csatlakozásának is köszönhető.

Na, nem mintha a szakértőnk által kevéssé értékelt Ugly Noise-zal bármi gond lett volna. Sőt, ha nagy általánosságban nézzük, a bandának egyáltalán nincs is rossz lemeze, ami belefért a stílusukba, azt harmin év alatt kipróbálták, és velük kapcsolatban például sose jut eszembe, hogy rájuk férne egy hosszabb szünet. Bármelyik albumot jó hallgatni, ha az ember különösebb szélsőségek nélküli, de sablonosságtól is mentes, jóféle, okos, de nem kimondottan progos tradicionális metalra vágyik. Örök társ ez a zene attól függetlenül, hogy az ember éppen melyik életszakaszban milyen stílust preferál jobban a többinél, és ez az, amit igazán lehet szeretni a heavy metalban. Azt, hogy mindig lehet „rá" számítani, de nem mindig ugyanúgy. És az ilyen koncertek azok, amelyek miatt igazán szeretjük, és ami miatt tényleg érdemes és jó érzés képben lenni. Úgy gondolom, hogy old school vonalon ez a buli nehezen lesz idén űberelhető, sőt, pátosz nélkül mondhatom, hogy kedvet kaptam a jövő évi Keep It True fesztiválhoz is (az idei már sold out) – tökmindegy, ki játszik majd, de ezt a hangulatot szeretném két teljes napon át élvezni. (PV)