Shock!

A SYMA Csarnokban összeverődött közönség körében is megoszlottak a vélemények azt illetően, mennyire illett ebbe a közegbe Jamie Winchester és csapata, de annyi bizonyos, hogy jól játszottak. Nehéz lenne megfogalmazni, műfaji szempontból mi is pontosan ez a zene, nem is biztos, hogy állandóan mindent be kell skatulyázni, a lényeg, hogy működött, és elég sokszínű is ahhoz, hogy ugyanúgy bejöjjön a körszakállas motorosnak, mint a sárkányhímzéses fehér inget viselő napbarnította yuppie-nak.

A Beatles Helter Skelterjének feldolgozása különösen sokat nyomott a latban ezen az estén. Jamie hangja nekem személy szerint mondjuk soha nem jött be, mindig is túl simának és egyben karakter nélkülinek találtam, de a kvalitásait még akkor is muszáj elismerni, ha elsősorban nem én vagyok a célközönsége.

Ami a főattrakciót, a kissé hosszúra nyúlt átszerelés után színpadra lépő Gary Moore-t illeti, kevesek kezében sír olyan szívszaggatóan a hathúros hangszer, mint a tésztaképű, görnyedt tartású ír gitároséban, a koncert azonban még így is kissé öregesre sikeredett. Nyilván aki egy kicsit is ismeri a mestert, pontosan tisztában van vele, hogy ma már gyakorlatilag csak a bluesnak él, hard rockos múltját ha nem is megtagadja, de igyekszik minél inkább a háttérbe tolni, amit simán el is lehet fogadni: ki így korosodik, ki úgy. De a péntek 13-ai este mérlege ezzel együtt is az, hogy a koncert dinamikáját tekintve igenis elfért volna a programban néhány vehemensebb darab, még úgy is, ha épeszű ember itt nem számított a tekintélyes életmű egészéből arányosan válogató programra. Szeretem én a bluesos dolgait is, szó se róla, hiszen Gary óriási zenész és dalszerző, aki minden elismerést megérdemel – nyilván nálam az olyan hard rockos lemezei számítanak mérföldkőnek, mint a Run For Cover vagy a Wild Frontier, de tudtam, hogy a buli nem ezekről fog szólni.

Mielőtt a magát a koncerten is szép számmal képviseltető farmeringes-bőrmellényes-bajuszos blues törzsközönség felhördülne kedvencük ostorozásán, muszáj leszögezni: Moore továbbra is zseniálisan játszik, ráadásul úgy érzi ezt a műfajt, mint csak nagyon kevesen, vagyis szó sincs arról, hogy valami bivalybasznádi motorosfesztiválra kívánkozó haknival szúrta volna ki a jelenlévő 3-4 ezer ember szemét. A koncert azonban az ígéretesen erőteljes Oh Pretty Woman kezdést követően, az első blokkot záró Since I Met You Baby után ezzel együtt is irgalmatlanul belassult. A Have You Heardben ugyan káprázatosan játszott Moore, csak túl sokat: a véget nem érő szólóorgiától bizony kissé megakadt a lendület. Joggal felelhetné erre bárki, hogy ne menjen Gary Moore koncertre, akit zavar a sok szóló, és igaza lenne. DE. Itt többször is úgy tűnt, mintha Gary az évek múltával kissé kezdené elveszíteni az egészséges arányérzékét. Mágikusan gitározik, minden lefogott hangja tökéletes, pláne, hogy szó sem volt hangszermaszturbálásról, ezzel nincs is gond, tényleg naphosszat el lehet hallgatni, ahogy játszik – a fotelben. Egy többezres koncerten azonban az emberek alapvetően a jól ismert kedvenc dalokat jönnek el meghallgatni, így aztán azonos alapra (!) 10-15 perceket csak úgy végigszólózni mindenképpen komoly túlzásnak tűnik, és nemcsak Moore-tól.

Láthatóan a közönség egy tekintélyes része is ásítozni kezdett egy bizonyos idő után, ami aligha történt volna meg, ha netán az egész háttérzenekar beszáll a jammelésbe (ilyesmi csupán elvétve, itt-ott akadt, akkor is nagyon rövid ideig), vagy a főszereplő több részre, kisebb dózisokra osztja a nagy gitárnyűvést… Ismétlem, nem azzal volt gond, amit játszott, hanem néhol az egybeni mennyiséggel. Sajnos a kezdeti energia később sem tért vissza, és a meglehetősen halvérűen viselkedő publikum sem tett túl sokat azért, hogy ismét felforrósodjon a levegő: a kezek csak a rendes műsor vége felé előkapott Still Got The Blues – Walking By Myself kettősnél emelkedtek a magasba, a Blues Is Alright és a Parisienne Walkaways kettős ráadása pedig szerencsére méltó módon zárta a programot.

Az időnkénti túlzott beleborulást leszámítva Moore-on ugyanakkor nem múlt semmi. A teljesen puritán színpadkép közepén állva, gyakorlatilag minden dal előtt gitárt cserélve, de allűrök nélkül játszott, és ordított róla, hogy imádja, amit csinál. Ez pedig becsülendő, hiszen 57 évesen sokan alig várják, hogy gyorsan túllegyenek az egészen és hátramehessenek az öltözőbe vedelni. Gary szerencsére nem ilyen. De egy Out In The Fields, egy Over The Hills And Far Away, egy Wild Frontier, netán egy pár perces Thin Lizzy egyveleg akkor is elfért volna a műsorban színesítésként, úgy lett volna az igazi ez az egész. Így szimplán „csak” egy korrekt koncertet kaptunk, aminek többször is leült a hangulata. Persze nyilván az is egy álláspont, hogy menjek a francba, és hallgassam otthon a Black Rose-t meg a Run For Covert, ha nem dobok automatikusan hátraszaltót mindentől, amit Moore csinál.

Fotó: Draveczki-Ury Lilla