Shock!

Ha létezik tökéletes összeállítás, hát valahogy így fest: két önmagában is kultikus, sokat másolt, senki másra nem jellemző stílussal rendelkező zenekar egy agyig telt klubban, egy forró nyári estén, óriási hangulatban. A két csapat közötti baráti szálak legendásak, de nem számítottam közös akciókra, és ez a turné nem is erről szól: a Hatebreed három évtizednyi parasztlengő-hardcore/metált ünnepel, a Crowbar pedig felkészíti a közönséget Jamey Jastáék mindent elsöprő támadására. Kedd este mindkét csapat perfekt módon hozta önmagát.

A Crowbar a maga megszokott stílusában lépett színpadra. Vagyis nem volt semmiféle cirkusz vagy látványos önünnepeltetés, de még intró sem, csak simán megjelentek a deszkákon, néhány percen át csendesen molyoltak a hangszerekkel, aztán belecsaptak, és hadd szóljon. A hangzás az elején még nem volt ideális, de aztán néhány dal alatt szépen összeállt, így senkinek sem lehetett oka panaszra. Kirk Windstein és két régebbi társa, Matthew Brunson, illetve Tommy Buckley mellett szépen megmelegedett az utóbbi években a bandában Shane Wesley basszer is, és bár Todd Strange rövid visszatérése az előző évtizedben minden régi rajongó számára szívmelengető volt, nem lehet kérdés: senki sem hiányzik innen.

Mint ahogy igazából soha nem is hiányzott, a lényeg úgyis mindig Kirk, aki a tőle megszokott csendes, ám derűs kiállással játszotta a főszerepet. Mikulásszakállas, köpcös kiállásával nem egy szószátyár figura, de nekem már attól jókedvem lesz, ha látom, amint áll középen és életre csiholja azokat a gigantikus, néha ép ésszel felfoghatatlan riffmonstrumokat. Néha azért persze megengedett magának néhányat azokból a bizonyos csíkszemű vigyorokból, amiktől még valószínűtlenebb lesz a fizimiskája, de az egész bandára jellemző sallangmentesség sosem szenvedhet csorbát. Most is végig csak az egymás után sorjázó dalokra helyezték a hangsúlyt, és kész.

Maga a szett ennyi lemezzel és ennyi jó dallal a tarsolyukban természetesen sosem lehet teljes, de ez valahol a kitartó, terebélyes életművel rendelkező bandák átka. Természetesen most is kimaradt számos óriási kedvenc, így a New Dawn vagy az ...And Suffer As One például baromira visszakerülhetne a műsorban stabilabban megtapadó témák közé, a (Can't) Turn Away From Dying vagy a Slave No More felbukkanásában pedig lassan már nem is reménykedem. Ugyanakkor a Burn Your World, a To Build A Mountain, a zseniális The Lasting Dose, sőt, a frissebb Cemetery Angels hallatán igazából pofátlanságnak tűnne panaszkodni. Főleg, hogy a High-Rate Extinction – Planets Collide – Like Broken Glass – All I Had (I Gave) zárás most is mindent mosott. Ezekre a dalokra minden egyes alkalommal rácsodálkozom, mennyire elképesztően jók, pedig rengetegszer hallottam már őket.

A Crowbar közönsége tapasztalataim szerint inkább csak figyelgetni szokta a bandát, most sem volt ez másképp, de ez a zene nem is feltétlenül kiált moshpitért meg wall of deathért. A tonnasúlyú riffek természetesen megtették hatásukat, ezúttal is gyorsan megérkezett a jó hangulat, Kirk pedig még egy üveg töményet is kapott ajándékba a nézők soraiból, bár megjegyezte, hogy manapság már nem nagyon ihat ilyesmiket. A szokásos puritán, de lehengerlő módon hozták magukat, bármikor jöhet az újabb repeta.

A Hatebreed fennállásának harmincéves jubileumát ünnepli a mostani turnéval, ennek megfelelően az átszerelés alatt fotók sorjáztak hátul a zenekar minden korszakából, tényleges bevezetőként pedig egy zenészhaverok videóüzeneteiből összevágott kis kollázs szolgált. Ez már önmagában is elég rendesen megalapozta a hangulatot, ám még így sem készíthetett fel a To The Thresholddal színpadra robbanó ötösfogat döbbenetes intenzitására. Úgy alakult, hogy viszonylag rég láttam már élőben Jamey Jastáékat, és különösebben nem is töprengtem előzetesen, vajon mit várjak az újabb találkozástól ennyi év után. Nos, a talán negyedikként elővezetett Destroy Everythingnél ehhez képest már ott tartottam, hogy ha nem szakad félbe valami vis maiorból kifolyólag, ez bizony az utóbbi évek egyik leghatalmasabb, legintenzívebb bulija lesz. És természetesen nem szakadt félbe, így be is jött ez a verzió.

Mivel a zenekar albumfronton is mindig kiegyensúlyozott minőséget hoz, új anyag esetén semmi kifogásom nem lett volna egy lemezbemutató jellegű bulival szemben sem. Egy efféle jubileumi turnénál azonban nem igazán létezhet hálásabb, hiszen a zenekarok ilyenkor gyakorlatilag tét nélkül válogatnak karrierjük legjobb momentumai közül. És bizony lehet, hogy nem a Hatebreed a világ legváltozatosabb bandája, de ez itt most tényleg az életmű legjava volt. A nagyjából 70 percben elővezetett szett minden egyes darabja sláger a zenekar univerzumában, vagyis egy másodpercnyi üresjárat vagy a Dürert zsúfolásig megtöltő tömegnél kevésbé rezonáló hang nem sok, annyi sem csúszott be a programba. Mindezt úthengerszerű, tömény és kellően tiszta hangzás támogatta meg, így az első fertályon gyakorlatilag végig fortyogott a circle pit.

A Hatebreed élő intenzitása legendás, feszességük és színpadi munkájuk, folyamatos mozgásuk egyaránt tanítani való, ráadásul kiállásuk fazonra is egységes, vagyis tényleg Az Ideális Koncert egyik lehetséges megfejtésének lehettünk tanúi ezen az estén. A derűs, vidám Jamey valahogy máig megőrizte kisfiús közvetlenségét, ám eközben rutinos hadvezérként korbácsolja odafentről a hangulatot a másik két alapember, Chris Beattie és Wayne Lozinak segítségével. Plusz vokálokban ugyanakkor az Aerosmith-pólós Frank Novinecre hárul a legtöbb, miközben Matt Byrne lankadatlan elánnal hajtja a gépezetet hátulról. Tényleg teljesen összeérett, feszes színpadi hadosztályként söpörnek el mindent, a közönség pedig az első pillanattól az utolsóig a tenyerükből eszik. Valahogy így kell ezt csinálni...

Egy ennyire töményen gyaluló és homogén műsorból a best of jelleg miatt és mellett egyáltalán nem könnyű csúcspontokat kiemelni. A legtöbb dallal – ha jól emlékszem, szám szerint öttel – a The Rise Of Brutality képviseltette magát, és naná, hogy a Tear It Down kurta durvulata éppúgy mészárolt, mint a hatalmas közönségkórussal kísért Live For This vagy a This Is Now. De természetesen szemernyivel sem maradt el ezek mögött az Empty Promises, a Defeatist vagy a Looking Down The Barrel Of Today sem. A kötelező I Will Be Heard zárás pedig még egy ilyen elképesztően intenzív program legvégén is képes előcsalogatni a leghatalmasabb üvöltést odalentről.

Csak ismételni tudom a fentebb írtakat, az utóbbi évek egyik legelsöprőbb koncertjét láthatta, aki lejött ezen az estén a Dürerbe. A Crowbar is ütött, a Hatebreed viszont tényleg, szó szerint megalázó teljesítményt nyújtott.

Fotó: Bands Through The Lens / Dürer Kert