Shock!

Nem vagyok rá büszke, de a tizenegyedik életévébe lépett ARTmania Fesztivál talán idén is kikerült volna a látókörömből, ha a fellépők között – számomra teljesen váratlanul – nem bukkan fel Ihsahn neve. Elnézve a notoddeni maestro nyári programját, hősünk igencsak megválogatja fellépéseinek helyszíneit, és hogy Wacken és a Brutal Assault mellé éppen ez a nagyszebeni összejövetel fért be a programba, az legalábbis fel kell, hogy keltse a figyelmünket. Az erdélyi szászok hajdani „fővárosa" felettébb izgalmas, ráadásul ingyenesen (!) megtekinthető programsorozattal csábította az érdekelteket a város főterére, ahová még a zárónapra is kimondottan jó volt megérkezni.

Az impozáns, lenyűgöző atmoszférájú történelmi helyszínre ilyentájt egy teljes értékű nagyszínpad, illetve közvetlenül mellé egy kisebb fellépő hely települ, ahol már kora délutántól feszített rendben váltják egymást a főszereplők. A tér maga szerencsésen éppen akkora, hogy képes legyen ilyen kaliberű attrakciók befogadására, a sound pedig kellő döggel, értelmezhető hangerőn érvényesülhet, olykor még a távolabbi utcák ablakait is megremegtetve. A közönség természetesen elképesztően vegyes, az ázsiai turistacsoport talán azt sem tudja, hogy hova csöppent, a tizenéves gyerekeket terelgető szülők azonban már célirányosan érkeznek, és ha a sörsátraknál nem is merészkednek közelebb, a rendezvény barátságos atmoszférája őket is maradásra bírja.

A magam részéről a programot a kiemelt fellépőkhöz igazítottam, mivel pedig a görög gótok (Fallen Arise) színpadra kerülésének idején még csupán a szállásunkat keressük, az estét a Sólstafir nyitotta a számunkra. A roppant statikus izlandiak egyértelműen megértek erre a kiemelt posztra, és lazán belakták az óriási színpadot, még ha közben úgy is tűnhetett, hogy egy lassított visszajátszást néznénk a koncertjükről. Legutóbbi sorlemezük, az Ótta kritikájában már pedzegettem, hogy mi is a gondom velük kapcsolatban, és most élőben is hasonlóan művinek, megcsináltnak hatott a produkció. Ellenben jelenlétük unikuma, valamint az énekes/gitáros Addi Tryggvason hangja és karizmája a színpad előtt tartott, és különösebben nem is szenvedtem meg a fejleményekkel.

Az egymás között gyakorlatilag egyáltalán nem kommunikáló négyek (a Cradle Of Filthben és a My Dying Bride-ban is megfordult, újabban pedig náluk is kisegítő billentyűsüket, Martin Powellt ide nem hozták magukkal) teljesen élvezhető módon hozták az utóbbi lemezeikre jellemző introvertált, méltósággal hömpölygő muzsikát és hangulatot. Mindig akadt látnivaló: Addi a Goddess Of The Ages alatt a közönség soraiba is lelátogatott, odafent szükség szerint még a bendzsó is előkerült, a hangsúly mégis azon a közös utazáson volt, amire a Sólstafir jól érzékelhetően elvitte hallgatóságát.

Nem is nagyon sokára egy újabb nagyszerű frontember, Daniel Gildenlöw vette át a stafétát, amúgy félmeztelenül, rövidnadrágban, imponáló lendülettel. A Pain Of Salvation jelenése mindezzel együtt is megmaradt számomra egyszeri érdekességként, és miután meggyőződtem arról, hogy a banda rég túltette magát a múltbeli egészségügyi problémákon, háttérzeneként hallgattam tovább, ahogy e helyen is vastapsot zsebelnek be.

Ihsahn és alkalmi társulata szintúgy a hangszereik egy részét kényszerűen nélkülözve érkezett meg a keleti végekre, mint honfitársaik, az Enslaved Dunaújvárosba, hogy aztán ugyanúgy a képébe röhögjenek a problémának, ahogy Grutle Kjellsonék tették ugyanezt. Miután a POS önzetlenül biztosította számukra a hibádzó húros hangszereket, a dalokat pedig átszabták ezekre, hiánytalanul megkaphattuk azt az élményt, amit az Emperor hajdani vezéralakja manapság adni képes. Bár úgy tudtam, hogy újabban kialakult egy viszonylag stabil kísérő zenekar a főhős körül, Mr. Tveitan itt mégis a közelmúltat idéző módon, a Leprous tagjaival kiegészülve lépett színpadra (ha az utóbbi soraiból azóta már távozott Tobias Ørnes Andersen dobost is ideszámítjuk). Basszusgitárosról ugyan nem gondoskodtak, de ez a tény (koncepció?) a végeredménybe egyáltalán nem rondított bele.

Ihsahn van annyira ritka vendég a színpadokon, hogy őt okvetlenül az első sorból kell figyelni, és talán éppen ebből adódóan a hangzást nem éreztem annyira meggyőzőnek, mint a megelőző fellépők esetében – különösen az ének tűnt rendkívül halknak. Maga a program nem épült kizárólag az Arktis. koncertfavorit nótáira, de a prímet azért ezek vitték, olyan szürreális betétekkel megtűzdelve, mint például a tavaly októberi bukaresti koncerttűz áldozatainak dedikált Emperor-medley (An Elegy Of Icaros / I Am The Black Wizards / Thus Spake The Nightspirit). Utóbbit konkrétan a mai napig nem dolgoztam fel. Az ARTmania „zárszava" aligha lehetett volna monumentálisabb annál, ahogy Einar Solberg szárnyaló hangjával felvezetve megszólalt az új albumról a Celestial Violence – itt először élőben! Az elsöprő erő kifejezés semmit sem ad vissza abból, amit mindeközben átélhettünk.

Amit pedig ezen a szombat délután Nagyszebentől kaptunk, az a lehető legközelebb áll egy gyönyörű barátság kialakulásának kezdetéhez. A jövő évi ismétléshez a bizalom látatlanban is adott.

Fotó: Miluta Flueras