Kezdjük az örvendetes ténnyel: négy fiatal csapat fogott össze a BPRNR szárnyai alatt, és nagy meglepetésemre megtöltötték a hajót. Bár a nagyrészt tizenévesekből álló közönség ránézésre főleg a Subscribe-ra jött, a másik három csapatra is rendesen beindultak. Számomra a fő vonzerőt az élőben mindig hiperenergikus Fish! és a borultságában zseniális IHM jelentette – a kicsit supergroup jelleggel összeállt Shell Beach-ről fogalmam sem volt, a Subscribe-ot pedig csak lemezről ismertem eddig.
Kilenc körül érkezvén már a színpadon küzdött az első banda, és az állam leesett, hogy mennyire profi volt az egész. A Shell Beach néha kicsit Deftones-ízű modern metalja az a fajta muzsika, amit hazai csapattól ritkán látni-hallani hiteles előadásban. Egyik gitárosuk a Subscribe soraiból volt ismerős, de a többiekről is kiderült, hogy nem kezdő arcok. Az egyszer dallamos, egyszer üvöltős énekkel kísért, abszolút karakteres dalokat sokszor igencsak megbolondított zenei témák szőtték át. A frontembert a buli végén a Subscribe két vokalistája is kiegészítette, és így már hárman pattogták be a színpadot, a jól felosztott énektémákkal nem semmi hangorkánt képezve. Klafa volt.
Ezután jött a Fish!, akik a Fishbone előtt játszva már bizonyítottak ezen a színpadon, és most is annyira elemükben voltak, mint az a bizonyos pikkelyes élőlény a hákettőóban. Volt itt minden, happy-funky ugrálástól tinglitangli spanyol dalon át vérmetal zúzásig, ahol Krisztián brutálisakat üvöltött-hörgött. A First of Many című lemezének szerzeményeit igen izmos formában prezentáló csapat – bár nem tagadhatná le a Red Hot Chili hatását (már csak a bolhaként pattogó bőgős és a látszólag az Under the Bridge klipjéből kilépett gitáros miatt sem) adja szerintem kis hazánkban a legjobb hangulatú koncerteket. Immár ötödször látom őket, és minden helyen és hangulatban elkap lendületesen sodró, egyszerre szórakoztatóan vidám és arclehegesztő műsoruk. Ja, és természetesen a frontember újfent lehuppant a közönség soraiba, hogy lejtsen egyet az igen nagy számban jelenlévő nőnemű nézősereggel. Ha jól emlékszem, volt ráadás is, de ha nem, az sem baj. Majd legközelebb. Mindenki menjen Fish! koncertre. Szerintem.
A Subscribe volt az est főbandája, ehhez kétség nem fér. Másfél perces filmzenés intro után, komoly fényekkel indított a brigád, és a két énekes révén komoly színpadi showban volt részünk. Egyértelmű, hogy a csapat zeneileg és kiállásilag is többre hivatott, mint amit a hazai körülmények nyújtani tudnak – fiatalok, modernek, és lebilincselőek mind lemezen, mind színpadon. A technikásan széttördelt, de mégis groove-os alapokra nagyon ütős énektémákat tudnak szerkeszteni – legyen szó rapről, hörgésről, vagy egymással versengő szólamokról. A hangulatot az tetézte, hogy a jelenlévő komoly rajongótábor az összes lemezes slágert ismerte, együtt lélegezve a nótákkal – pl. az agyahagyott Oidipus Abortion Clinic vérfertőzős kiállását is vagy százan üvöltötték Mátéval, minden frontemberek legcingárabbikával. Mint megtudhattuk, a koncertről DVD készült, és nagyon igazuk volt a srácoknak, hogy ezt a bulit kapták lencsevégre. Aki nem volt ott, bepótolhatja a képernyő előtt.
És lőn, valamikor éjfél után a színpadon termett a híres-hírhedt Isten Háta Mögött, és bár kisegítő bőgőssel vágtak bele a hangversenybe (Fisz nyert, orrhosszal megelőzve D-t), a hangulat ugyanaz volt, mint általában: a kozmikus sugárzás és a szónikus szétcsúszás igen furcsa konstellációja ez a csapat. Pali (énekes / frontember / békesség / szeretet) Osama Bin Ladent idéző fejkendőben, szép új gitárral állt ki, és a beállás helyett/-ként elpengetett pár klasszikus riff után (volt King Crimson és még valami, aminek örültem, de már ki tudja... talán Muse?) belecsaptak a lecsóba. Dalcímeket nem irkáltam, mert lusta voltam, de egy nagy adag anti-kommersz slágert kaptunk, fülbemászó dallamokkal és horzsoló, nyakrándító riffekkel. Aztán a szintén langaléta kisegítő basszista pár dalra átadta helyét a külföldről épp hazatért Pistinek, az eredeti tagnak. Igazi reunion feeling volt, a maszkos Kiss és az Ozzys Sabbath elmehet a búsba...! Meghatódtunk Mária Dalára, kábított a Kéjgáz, a legnagyobb koncertfavorit pedig máig a Közelítő-Távolító, amire természetesen nagy össznépi örömködés volt. Aztán távolodtunk elfelé, a jótékony álmokat közelítve, keréktört tájon át. Metal.
