Shock!

Nem tudom, ki mire számított előzetesen, de engem speciel meglepett, milyen sokan jöttek össze erre a koncertre. Az ötvenfokos totális nyári uborkaszezon kellős közepén, ráadásul egy héttel a Sziget előtt a szellős háromnegyedház kifejezetten jó eredmény, az meg még ezen belül is külön örömteli, hogy mennyi egészen fiatal arc tette tiszteletét a PeCsában. Utóbbiban persze semmi meglepő nincsen, hiszen a főbanda a mai tinédzser metalosok generációjának olyasmi, mint az enyémnek volt mondjuk a Pantera meg a Machine Head, legfeljebb a csatornák és a léptékek mások, mint 14-15 évvel ezelőtt.

A hazai A Losing Seasonnel soha korábban semmilyen formában nem találkoztam, az itt elkapott két és fél szám alapján rendben van, amit csinálnak, bár a felületes benyomások alapján nem tűnt valami egyedinek a zene. Megbízhatóan hozták a tipikus metalcore-os stílusjegyeket, de a tiszta énekdallamokon így élőben még egyértelműen javítani kell, mert néhol elég fülbántóan szóltak. A zenekar azonban feszesen, energikusan nyomul a deszkákon, és a közönség is levette az előadást.

Hiába nyúlt ezt követően az As I Lay Dying száundcsekkelése maratoni hosszúságúra, a San Diego-i keresztény metalcore brigád kifejezetten rossz, hammersátras színvonalú hangzással vágott neki az estének: a gitárok mintha csak egy üvegfal mögül szóltak volna. A helyzet fokozatosan javult, de tökéletes sajnos a nagyjából 45 perces műsor végére sem lett, így még szerencse, hogy a csapat óriási elánnal vetette magát a hangszerekre. Tim Lambesisék albumai annak idején legfeljebb korrektnek tűntek az Alive Or Just Breathing, a The Art Of Balance vagy a The Oncoming Storm mellett, mintsem azonos súlycsoportúnak, így nálam kissé kimaradtak a szórásból, de tavaly meggyőzőek voltak a Hatebreed előtt, ezért aztán tudtam, hogy csalódni még a pocsék megszólalás ellenére sem fogok. Ez be is jött: lehet, hogy az As I Lay Dying nem akkora egyéniség, mint a headliner vagy a God Forbid, de az biztos, hogy koncerten gyalulnak.

A fazonra és néhol mozgásra is a fiatal Phil Anselmót idéző Tim a torokszaggató üvöltések mellett frontemberi teendőiről sem feledkezett meg, és szinte végig a kontroll-ládákra felhágva buzdította a közönséget, de erre nem nagyon volt szükség: a zenekar ma már láthatóan Magyarországon sem ismeretlen, elöl óriási beindulás volt tapasztalható. Phil Sgrosso és Nick Hipa is örömtelien old school módon hegesztették a hol modernebb, staccatósabb, hol klasszikus Bay Area ízeket felvillantó riffeket és szólókat, de a csúcs ezúttal is a szőke Jordan Mancino volt, aki a brutálisan intenzív és komplex dobtémák mellett is megállás nélkül pörgette hosszú szőke haját a cucc mögött. Az enyhén ozzys feelinget árasztó énekdallamokért a basszer Josh Gilbert felelt, de nála azért még elférne némi hangképzés – lemezen rendben van, amit csinál, itt azonban gyakran hamis volt. Szerencsére az olyan nóták, mint a Nothing Left, a 94 Hours vagy a Forever feledtették a hiányosságokat. Gyaníthatóan sosem leszek már As I Lay Dying rajongó, de így, szűk egy órában a jövőben is bármikor szívesen megnézném őket.

A Killswitch Engage simán ott van az évtized legjobb metal bandái között, ezen a mára sajnos alaposan túljátszott vonalon pedig simán és gond nélkül vernek mindenkit. Nemcsak sokszínűbbek és jóval érzelemgazdagabbak, mint a metalcore bandák többsége, hanem a dalaik is komplett szintekkel állnak a kollégák szerzeményei felett, ez az este pedig ékes bizonyítéka volt mindennek. Különösebb körítés nélkül kiállt a színpadra öt arc, és lazán, csuklóból kirázták az év eddigi egyik legerősebb buliját, ráadásul úgy, hogy láthatóan roppantul élvezték is annak minden percét. Ez persze nem csoda, a magyar közönség ugyanis túlzás nélkül a legjobb formáját hozta: nemcsak hatalmas beindulást produkáltak, de a szövegeket is végig hangosan énekelték, ami már a nyitó Daylight Dies alatt is széles mosolyra húzta a piros baseballsapkában fel-alá járkáló, kedélyes Howard Jones száját. A későbbiekben pedig csak még forróbb lett a hangulat, köszönhetően a bivaly programnak.

Az As I Lay Dyinggal ellentétben a Killswitch szerencsére jól is szólt, ami csak még jobban kidomborította a csapat feszességét. A magam részéről leginkább talán Justin Foley dobos teljesítményétől padlóztam le, aki kopasz fejével és hosszú, vörhenyes szakállával úgy nézett ki, mint valami kőkemény sittes tag egy börtönfilmből, a témákat viszont olyan ízzel hozta, hogy csak na. Az agy, Adam Dutkiewicz persze az első perctől igazolta félcédulás hírnevét, de bizarr mozgáskultúrája és néhol eleresztett hörgő-bömbölő konferanszai mellett nem lehetett nem odafigyelni arra az összjátékra sem, amit a jóval visszahúzódóbb Joel Stroetzellel vállvetve produkáltak, ez ugyanis enyhén szólva is mesteri volt, a riffelést, ízes szólókat, ikertémákat tekintve éppúgy, mint a gyilkos és nagyon fémes gitárgerjesztéseket, sípoltatásokat. Howard nem egy különösebben szószátyár frontember, a dallamokat viszont kiválóan hozta, a durva témáknál pedig végig segítséget kapott a két gitárostól és Mike D’Antoniótól. Így aztán az összkép egészen hasonlatos volt a lemezeken hallhatóhoz.

Kifejezett csúcspontot nem igazán tudok kiemelni, mert végig egyenletes intenzitással és energiával pörgött a műsor, de az biztos, hogy különösen emlékezetes volt az Unbroken – Foley hidegrázósan hozta a refrén alatti mennydörgésszerűen kalapáló ütemeket – , és persze az olyan underground slágerek alatt is végig libabőrös voltam, mint a The Rose Of Sharyn, a Fixation On The Darkness, a My Curse, a Life To Lifeless vagy a This Is Absolution. A The End Of Heartache alatti hatalmas közönségéneklés is emlékezetes marad – az utóbbi időben sajnos elég sokszor kellett megtapasztalnom, hogy a nézősereg itthon is hajlamos töketlenné és halvérűvé válni, ha éppen úgy tartja kedve, itt azonban éppen ennek az ellenkezője történt, amiben bizonyára a fiatalabb átlagéletkornak is nagy szerepe volt.

A ráadásban a My Last Serenade után a zseniális Holy Diver feldolgozás zárta a koncertet, aminél egyrészt kissé pikáns volt látni a magukból kivetkőzve tomboló atlétás hácé-arcokat, a másik oldalról azonban ismét csak az erősödött meg bennem, amit mindig is gondoltam, méghozzá anélkül, hogy át akarnék menni Joey DeMaióba. Ez a zene ugyanis elpusztíthatatlan, és annak ellenére, hogy a formák folyamatosan változnak, a veleje ma is ugyanaz, mint 1983-ban vagy 1994-ben volt. A továbbéléshez pedig csakis olyan hatalmas bandákra van szükség, mint a Killswitch Engage.