Shock!

Bár messze nem ideális koncerthelyszín, közelsége miatt szívesen járok a Rocktogonba. Jó kis bulikat lehet időnként elcsípni, bár lassan már ott tartunk, hogy a törzsközönség egy jelentős része lányom/fiam lehetne. Mégis, mindenképpen neccesnek tűnt egy olyan bandát ide leszervezni, mint a Lizzy Borden, még a várható 32 és fél fős nézőszám ismeretében is. Sebaj, úgy voltam vele, hogy legalább a CD borítók dedikálása zökkenőmentes lesz, hiszen vélhetőleg nem kell majd sokat várni a koncert után a bandára. Nem is kellett, de erről később.

A Lizzy Borden számomra a muzsikán és a horrorparodisztikus külsőségeken túl is felettébb szimpatikus zenekar. Két konkrét példával tudnám illusztrálni, hogy miért. Először is besírtam a röhögéstől, amikor pár éve először néztem meg a legendás Murderess Metal Road Show koncertlemez képi verzióját 1985-ből, ahol egy karácsonyi buli kapcsán a programba iktatták a Télapó megrugdosását is – mindig is bírtam a groteszk humorú csapatokat. Másrészt máig sajnálom, hogy elveszett a 2008-as Bang Your Head tudósításunk, itt ugyanis szintén fellépett a Lizzy, méghozzá duplán. Az első napon fergeteges bulit adtak, de mivel másnap is ott voltak még, a szervezők kérésére spontán nyomtak egy másodikat is, ugyanis a Hardcore Superstar logisztikai okokból nem érkezett meg, és be kellett valakinek ugrani helyettük. Lizzyék nemcsak bevállalták ezt, de tök más setlistet toltak el, elegendő betanult saját dal híján két feldolgozást is műsorba iktatva. Ez ám a rock'n'roll! Aki pedig éli a rock'n'rollt, az a Rocktogont is fenekestül fel tudja forgatni – így is történt. Szerencsére a kezdést nem húzták nagyon el (az általunk kint átbeszélgetett hazai előzenekar, a Twister kilenc körül már levonult), és mivel bő 60-70 percnél nem volt hosszabb a műsor, tényleg elég hamar megvolt a már emlegetett dedikálás is. Munkanapon ezt csak értékelni tudom.

Még a bookletek lapozgatása közben sem könnyű követni a Lizzy köré épülő zenekar felállását – az biztos, hogy az excentrikus énekesen és Joey Scott doboson kívül nem nagyon volt igazán stabil magja a bandának, bár a svéd Marten Andersson basszer is lassan húsz éve zenél velük. Nem tagja azonban már a csapatnak a Vicious Rumorst is megjárt, zord külsejű Ira Black gitáros, pedig ő sokkal jobban illett a két őstag mellé, mint a mostani két gitáros, akik mindketten egyfajta szépfiú-vonalat hoztak magukkal, igaz, mindketten másképp. Persze hangszeres tudásukkal minden oké volt, már ha épp lehetett őket hallani, ugyanis – várható módon – eléggé próbatermes hangzást sikerült összehozni a keverősnek (aki nem tudom, saját ember volt-e, de tekintve, hogy Joey Scott a Twister dobcuccát használta, nem hinném). Ettől függetlenül az első pillanattól fogva óriási hangulat uralkodott a teremben, a megjelent nagyjából hatvan fő (Draveczki kolléga becslése) ugyanis kivétel nélkül mind fanatikusnak bizonyult, ennek megfelelően volt szövegéneklés, „Lizzy Borden" kórus, számcím-bekiabálás, ahogy azt a nagykönyvben megírták. Lizzy pedig abszolút kitett magáért, a számonkénti átöltözéstől kezdve (maszkok, tépett palástok, csuha, amerikai zászlós lepel satöbbi) a vérkapszulás fejszenyalogatásig, a művér közönségen való szétkenésén át lelkének kiénekléséig (ezt se hallottuk mindig, de ilyenkor odaképzeltük).

Mindez pedig vicces is és szerethető is egyben, pláne hogy a dalok – bármelyik korszakból származzanak is – zseniálisak: a nyitó, utolsó lemezes Tomorrow Never Comes legalább akkorát ütött, mint a korai érából a Red Rum folytatás és a There Will Be Blood a visszatérő Deal With The Devil anyagról. A Master Of Disguise után még szívesen hallgattam volna egy újabb órányi műsort, de úgy vettem észre, az élmény annyira letaglózott mindenkit, hogy még a rövid játékidő miatt se reklamált senki (egyébként Amerikában is maximum két-három számmal hosszabb a műsor). Mindezek után pedig egy végtelenül szerény, rajongókat tisztelő, barátságos Lizzyvel beszélgethetett, fotózkodhatott bárki – még ő köszönte meg.

Akárhogy is, ebben a most már általánossá vált koncertdömpingben is kellenek az ilyen bulik, amelyeket csakis a jó értelemben vett „kult" jelzővel illethetünk. Remélem, Lizzyéknek is bejött az egzotikus helyszín, és kaphatók lesznek lesznek majd az újrázásra.

Fotók: Kovács Levente