Shock!

„Találkozás egy régi szerelemmel, / Rossz randevú, de megbocsájtható. / Egy torz mosollyal búcsút int az ember, / Miközben érzi, sírni volna jó" – énekelte Kovács Kati valamikor a '70-es évek derekán, és ugyan nem vagyok száz százalékosan meggyőződve arról, hogy Szenes Iván a Cavalera testvérek Barba Negra-beli fellépéséről írta meg ezeket a halhatatlan sorokat, a nagy büdös helyzet az, hogy arra is tökéletesen felhasználhatók. Mert hát valóban régi szerelem a dolog, nem is kicsi, mert ha te is a '90-es években voltál középsulis, akkor kötelező jelleggel imádtad valamelyiket, de inkább mindegyiket az alábbiak közül: Pantera, Machine Head, Fear Factory, és persze Sepultura. Most pedig az utóbbit alapító, azt csúcsra járató, majd ilyen-olyan okokból el is hagyó testvérpár, Foxi és Maxi, akarom mondani Max és Iggor (ennek meg mikor lett két g a nevében?) Cavalera visszatért a Gyökerekhez!

Ez alatt persze nem minket, rajongókat kell érteni, hanem azt az idén éppen két évtizede megjelent Roots lemezt, amely kereskedelmi szempontból a csapat legsikeresebb kiadványává – és egyben utolsó igazán fontos lemezévé – vált, nem mellékesen pedig az addig a Seput a nagyvilág szemében szinte egyedüliként képviselő Max hattyúdalát jelentette a bandában. (Ezúton is köszi, Gloria!) Persze már a Roots sem volt egyértelmű, közmegegyezéses klasszikus, hiszen megjelentek olyan törzsi, urambocsá' nu metalos elemek is a zenében, amit egyes keményvonalas és -tökű rajongók már nem tudtak száz százalékosan elfogadni, azonban a többség nagyon is képes volt erre. Amit az a tény is nagymértékben jelzett, hogy ez a buli is hetekkel az eseményt megelőzően, sold outtá vált, sokan pedig hosszú ideje kimondottan erre készültek. Na, igazán csak ők vágódhattak arcra, mivel ez a – valljuk be – már előzetesen is erősen hakni-szagú Cavalera-happening valóban „rossz randevúvá" vált.

Isten bocsássa meg nekem, de amikor a The Southern Oracle a deszkákra hágott, mi még nagyban „alapoztunk" a jó hangulatra, így aztán úgy késtük le szegényeket, ahogy azt a nagykönyvben megírták. Azt pedig már alig merem ideírni, hogy őket ráadásul otthon is alig hallgatom. Nem úgy a Don Gattót, akiket kifejezetten remek koncertbandának tartok, sőt – ha szabad ilyet mondani – ők a tökéletes felszopó-zenekar, akik bárhol és bárki előtt képesek maximálisan felpörgetni a hangulatot (ahhoz azért még kicsik, hogy főzenekarkodjanak). Itt sem volt ez másként: kábé húsz percet láttunk chainsaw hardcore stílusmeghatározású zenéjükből (asszem, nagyon sokkal többet nem is toltak), ami igazi tufa, direkt arculcsapást jelent, és ha még nem hallottad őket, úgy képzeld el, mintha a Pro-Pain még prosztóbb dalokkal és némileg komolytalanabb szövegekkel operálna. Acélos Balázs (azaz Balage Steele) gitáros nyilván nem tagadhatja meg önmagát: humora éppen olyan cizellált és szalonképes, mint a Fürgerókalábak idején, maximum kevesebbet csillogtatja. Mindettől függetlenül a négyes akkora elánnal küzdött a páston, hogy igazság szerint ebből a szempontból jóval meggyőzőbbek is voltak a főattrakciónál. De az olyan számokkal nem is lehet nagyot tévedni, mint a Drink It All vagy a Start Again.

A Barba Negra küzdőtere Gattóék levonultával helyből erősen heringparti jelleget kezdett ölteni, és látszódott, hogy legelőre talán csak a legelvetemültebbek (esetleg a legrészegebbek) merészkednek majd, mert itt bizony hamisítatlan old school módra fortyogó nézőtérre lehetett számítani (ez később be is jött). De addig még hátravolt majd' félóra átszerelés, hogy aztán tíz óra előtt nem sokkal totálisan elsötétüljön a terem, majd lehulljon a függöny, és megpillantsuk a némileg modernizált Roots borítót megjelenítő hátteret (ha engem kérdezel, jócskán rondább lett), a brazil zászlót és persze magukat a főszereplőket, a mára egymással már teljesen kibékült (?) Cavalera fivéreket és újabb keletű haverjaikat: a kopasz Marc Rizzót és a torzonborz szakállú Johny Chow-t. Akik közül mindkettő remek zenész, és most is teljesen korrektül bazseváltak, de ide egyszerűen nem miattuk jöttünk. Hanem azért, hogy egyvégtében, lemezes számsorrendben (!) meghallgassuk gyermekkorunk legszebb dalait, néhány ráadással megspékelve, és megállaípthassuk, hogy Iggggggggggor még mindig a metaldobosok krémjéhez tartozik, még ha nyilván nem is hoz mindent ugyanúgy, mint lemezen (nem is kell), és talán picit azért észre is lehet venni, hogy az idő vasfoga őt sem kímélte. De igazság szerint a zenészek mindegyike teljesen korrekt teljesítményt nyújtott. Baj csak egyetlen akadt, az viszont elég nagynak bizonyult.

Mégpedig szó szerint is, hiszen Massimiliano Antonio Cavalera (y Azevedo) minimum korábbi énje kétszeresére tornázta fel magát (mármint súlyban), és ránézésre sem fizikálisan, sem pedig mentálisan nincs éppen topformában. „Átkötő-szövegei", öreges totyogása szinte Ozzyt idézték, hatalmas differencia azonban, hogy a jó öreg Osbourne bácsi a számok éneklése közben igazi frontemberré válik, aminek következtében a hamis hangokat is röhögve bocsátja meg neki az ember, mert annyira jól szórakozik. Na, ez itt nem igazán jött be. Oké, a Szipálcsör sosem a veretes énektémákról szólt, de a fájó igazság az, hogy Maxinak már az üvöltések-hörgések-morgások sem mennek. Torkából sokszor mindössze erőtlen, artikulálatlan szötymörgés tört elő, ami a Kistakony presszóban hajnal kettőkor, zárórakor, a hazafelé induló dalárdától még éppen elfogadható, itt viszont egy idő után már mindenki nézett egymásra, hogy ez meg mi. Arról pedig jótékonyan feledkezzünk is meg, hogy minden valszínűség szerint a gitárját sem nagyon dugták be, így aztán szépen rábízta a témákat szerencsétlen Rizzóra, küzdjön csak velük egyedül, ha akar. És szegény pont így is tett, rajta aztán tényleg nem múlott semmi.

Mint ahogy a közönségen sem, aki a Roots Bloody Roots nagyon kásásan szóló nyitányától kezdve egyértelműen megőrült, ugrált, énekelt, mutogatott, aprította egymást és magát, miközben szította volna fel a hangulatot is, ha ehhez akár csak minimális támogatást is kapott volna a főhőstől. Aki ehelyett annyiszor énekeltette-hejjegtette őket, hogy egy idő után már szépen rá is untunk erre, mint ahogy az ipari mennyiségű motherfuckerre is. Nem mondom, kábé a Lookaway magasságáig nálam is elvitte a bulit a hangulat és az adrenalin (meg az etil-alkohol), és mondjuk azért egy Attitude / Cut-Throat / Ratamahatta (!) hármas valóban semmilyen körülmények között nem lehet rossz, most sem voltak azok. A Jasco / Itsári magasságában érkező mélypont azonban már bőven-bőven a söntésnél ért, ahol közben szintén igazi nézőcsúcs alakult ki, és ez mindent el is árul a dologról.

Fotó: Barba Negra Music Club