Shock!

Mivel sikerült pont a Subscribe búcsúzására megérkezni, így sajnos lemaradtunk az utóbbi hónapok egyik legcombosabb magyar lemezét megjelentető brigádról, amire nincs mentségem. Sajnáltam a dolgot, de hát majd legközelebb.

A Neck Sprain visszatérő koncertjét már elejétől fogva volt szerencsém látni - és nem bántam meg. Új felállás miatti lámpaláz ide, mélyvíz oda, Nagy Leviék bizony aláztak, az az igazság - a magyar mezőny nagy részét, és számos külföldi csapatot egyaránt. Az A38 hajón eleve jó szokott lenni a hangzás, de a Neck Sprain még ehhez képest is feltűnően vastagon, töményen szólalt meg a maga egyetlen gitárjával, Pityesz teljesítménye pedig teljesen meggyőző volt. Jó őket ismét látni, ezzel a teljesítménnyel hamar visszaverekedhetik magukat az underground élbolyba, még a hosszú szünet dacára is.

A francia Scarve nem volt rossz, de egy cseppet feleslegesnek és jellegtelennek éreztem, amit csináltak. Tipikus européer pszicho-thrash zenét vezettek elő durva riffekkel, törésekkel, hisztérikus részekkel, de sok minden nem maradt meg belőle. Eleve előítéletes vagyok a két énekessel felálló bandákkal szemben, ezek az arcok pedig tipikusan bemutatták azt, amikor a két vokalistának tényleg nincs semmi külön funkciója, egyszerűen csak többen vannak a színpadon. Nem volt azért rossz a zene, ahogy néztem, a többség el-elbólogatott rá, de aligha rohanták meg utána újdonsült rajongók seregei a standokat Scarve CD-kért és pólókért. Itt a sound sem volt olyan ütős, mint a Neck Sprainnél.

Hát ezt is megértük: végre magyar színpadon állt a világ egyik legbetegebb és legeredetibb metal zenekara, a Meshuggah. Bevallom, svéd barátaink nagylemezei közül elsősorban az első kettőt teszem fel gyakrabban, és ugyan bármikor elismerem a Chaosphere vagy a Nothing értékeit - az új lemezt a koncertig nem volt szerencsém lefülelni -, de igen ritkán érzek késztetést arra, hogy hallgassam is őket. Na most, ehhez képest a koncerten egy darab nótát sem játszottak a zseniális Contradictions Collapse-ről, és mindössze két gyöngyszemmel képviseltette magát a Destroy Erase Improve is - ennek ellenére nem volt hiányérzetem. Semennyi.
Egyszerűen döbbenetes, amit ez az öt arc művelt a színpadon. Tipikusan ez volt az a koncert, amit nem lehet leírni szavakkal: mintha a kezdőhangoknál a fejemhez illesztettek volna egy vasbeton-gerendát, amit aztán a végére módszeresen bele is döngöltek az agyamba.

Az elején kicsit erőtlenebb hangzás a harmadik-negyedik szám idejére agyszaggató, kristálytiszta és brutális töménységű masszává állt össze, az elmeháborodott skandinávok pedig mindent meg is tettek azért, hogy maradandó károsodásokat okozzanak. Nem mozogtak sokat - egyedül a szigorú tekintetű Jens Kidman járkált fel és alá a deszkákon, szinte alig szólt, mégis azt kell mondanom, hogy az egyik legkarizmatikusabb frontember, akit az utóbbi időben látni volt szerencsém. A többiek közül leginkább Fredrik Thordendal volt látványos, aki beteg grimaszokkal kísérte éteri szólóit. Természetesen halálpontosan játszottak, Tomas Haake követhetetlen dobjátéka különösen a helyén volt.

Nem látom értelmét dalokat kiemelni: az egész koncert egy egybefüggő hangtámadás volt, elöl óriási beindulással. Legyen elég annyi, hogy amikor 70 perc után kötelező ráadás nélkül eltűntek a semmiben, egyáltalán nem éreztem úgy, hogy vissza kellene jönniük. Erre a tökéletes teljesítményre egy Sickeninggel vagy egy Gods Of Rapture-rel sem lehetett volna már gombot varrni - mi több, megszólalni sem nagyon sikerült utána pár percig. Nem mondom, hogy ez volt életem legjobb koncertje, de hogy a legtöményebb és az egyik legemlékezetesebb, az száz százalék.

További fotók:
Meshuggah
Scarve