Shock!

„The doomanoids ride again..." Igen, röpke tizenhét esztendő elteltével ez a kisebbfajta csoda is bekövetkezett: a doomanoidok valóban újra útra keltek! Országosan világhírű legendáriumukról, katalizátor-szerepükről, és arról, hogy személy szerint mennyire tudtam őket szeretni, már évekkel ezelőtt mindent elmondtam, amit akartam és tudtam, így hát nem is ismételném magam fölöslegesen, inkább maradjunk annyiban, hogy a Nagy Magyar Undergroundnak újabb jeles ünnepnapja akadt január 4. képében. És itt bizony az underground szót is tessék gondolatban vastagon aláhúzni, mert amikor jó harminc-harmincöt perccel a kezdés előtt körbenéztem a Barba Negra koncerttermében, bizony önmagamat is meglepve gondoltam arra, hogy ez így nagyon karcsú lesz, lévén nem valami túl sokan lézengtünk a téren. Aztán a résztvevők száma szerencsére rapid módon megnövekedett, és teltházzal ugyan korántsem kellett számolnunk, azért már bőven vállalható létszámnak minősül, ha a keverőig sűrűn, később meg kicsit szellősebben álldogálnak az emberek.

A Mood tagsága is nyilván tisztában volt vele, hogy ez azért most nem csak egy szimpla fellépés, így aztán megadták a moodját a dolgoknak, amit az a jó tíz-tizenöt perces interjú-bejátszás is jelzett, amivel indították a hangversenyt. Jókedélyű beszélgetést hallgathattunk végig az öt taggal (ugye a négy konstans + Megyesi Balú), akik meséltek kicsit a feloszlásról, az újrakezdésről, meg arról is, hogy milyen nehézségeket jelentett, hogy például Koltay Tomi már jó tíz éve nem fogott dobverőt a kezébe – ez utóbbi szerencsére a koncerten nem igazán hallatszódott. Szükség is volt erre a hangulatos felvezetésre, ha már előzenekar amúgy nem akadt.

Aztán némi intró és extra várakozás után megérkezett a Wombocosmic nyitódala, az I (The Bloodstained Embryo), és innentől kezdve megindult az időutazás a legendás '90-es évek végére. A kezdetben kicsit rakoncátlankodó, majd szépen helyre rázódó hangzás közepette az első csúcspontot talán a One More Scar után berobbanó The Engine Is Burning hozta el, és rápillantva az AMD-s cuccban feszítő Füleki Sanyi gitárhősöket időző pózaira, Holdampf Gábor Saint Vitus- vagy Hegyi Kolos Down-pólójára, egészen elkaphatott a nosztalgia csalfa démonának hangulata: minden pontosan ugyanolyan, mint régen volt. Pedig dehogyis.

A közönség mind lehengerlőbb jókedve azonban a bandát is igencsak felszabadult hangulatba hozta: Sándorunk majd' minden szám közben/után tapsra és éneklésre biztatta a megjelenteket, Holdampf mester pedig többször is lejött az első sorok közé énekelgetni. Az ő hangja ugye konstans támadási pontot jelentett, és talán jelent manapság is a banda életében, én azonban élőben sosem éreztem úgy, hogy túl sok kívánnivalót hagyna maga után (lemezen azért más a szitu). Szerintem ami adottságilag nincs meg benne, azt őszinteséggel és lelkesedéssel pótolja. A két kopasz gitárduója pedig nyilván ezúttal is magáért beszélt, tényleg ritka az ilyen összhang magyar színpadon (is).

A leginkább lehengerlő hadosztály persze a koncert legvégén zúdult végig rajtunk, amikor is szoros egymásutánban érkezett el a három tán valaha volt legnagyobb Mood-himnusz: a Burning Slow, a Wombocosmic és a Glow Burn Scream, hogy a fokozhatatlant legvégül legkedveltebb Black Sabbath-dalom, a régebbi időkben is minden Mood-koncerten rendre felbukkanó Children Of The Grave fokozza tovább. Ezután már tényleg nem is nagyon lehet mit eljátszani, így aztán valóban véget is ért ez az előre borítékolhatóan évfolyamtalálkozó-hangulatú, kissé tán megkésett népünnepély, ami után bárhogyan is legyen tovább a magyar doom metal legnagyobb hősei számára, egészen bizonyosan megérte újra összejönniük. Nem történt nagy csoda, nem állt meg a világ, igazából nem volt különösebben eget rengető sem a dolog, csak a doomanoidok újra útra keltek. Talán éppen csak amiatt, hogy ismételten együtt üvölthessük velük a lelkesítő sorokat:

„These ara real faces, no holograms. We rise together, brothers and friends!"

Fotó: Máté Éva