Shock!

Kimondottan ritka dolog, hogy napra pontosan meg tudjuk mondani, hogy egy adott stílus mikor kezdte meg magyarországi diadalútját, de a doom metal esetében ez a helyzet. 1996. augusztus 19-én, hétfőn koncertet adott a Mood zenekar a Sziget Fesztiválon (amely éppen abban az évben toldotta meg a nevét egy Pepsi előtaggal), az igencsak közönségcsalogató hajnali négy órás kezdéssel. Mivel megboldogult ifjúkoromban még valóban felköltöztünk egy teljes hétre a szigetre, a hétfő pedig a fesztivál utolsó előtti napját jelentette, gondolhatjátok, a nagy büdös szabadságba belekóstolt tizenhét éves énem mennyire volt fitt (és józan) az esemény megtekintésekor. Mégis, egy életre áldom az eszemet, hogy elmentem a Wanted színpad elé, mert azok, akik ott voltak (az utólagos visszaemlékezések alapján kábé ötször annyian lehettünk, mint ténylegesen), egy lokális legenda születésének lehettek szem- és fültanúi.

Egy olyan zenekar küzdött a deszkákon a borzalmas időpontot meghazudtoló vehemenciával, alázattal és kedvvel, akik néhány másodperc alatt a tenyerükből etettek bárkit. Black Sabbath, C.O.C. és Down magyar színpadon? Hát hol máshol halhattunk volna akkoriban ilyesmit? Ráadásul akkor még nem tudtuk/tudták, de a Mood egy olyan katalizátorszerepet töltött be a magyar keményzenei életben, mint kevesen előttük, és senki utánuk. Aki ott volt azon a koncerten, jó eséllyel rövid időn belül zenekart alapított, és Holdampf Gabiékkal együtt emelte magasra a doom zászlaját (lásd Greff Andris és a Convoy tagsága). A bénábbak meg elszegődtek mindenféle rockmagazinokhoz, és megpróbálják elmesélni, miért is volt annyira egyedi és megismételhetetlen ez a zenekar, és miért elengedhetetlen ismerni őket ahhoz, hogy megértsük, hogyan lehet annyira erős ez az irányzat a hazai undergroundban.

A választott stílust már nevében is felvállaló (olvasd csak el visszafelé!) Mood zenekart a két ikonikus magyar hardcore bandát, az AMD-t és a Leukémiát is alapító Füleki Sándor gitáros és a szintén egykori leukémiás Holdampf Gábor énekes hozta létre, valamikor 1993 végén - 1994 elején. A Leukémia ekkor tért haza egy 24 koncertből álló Európa-turnéról, és Sanyiék mindenképpen váltani akartak. Füleki Sándor: „Tulajdonképpen már a Leukémia turné során – mielőtt még kiszálltunk volna – motoszkált bennünk, hogy valami mást kéne csinálnunk, és a név már ott helyben, a buszban megszületett. Rögtön akkor merült fel, hogy Hegyi Kolos legyen a másik gitáros, mert régi barátja Gábornak, együtt zenéltek a Maelstromben is. Mindenképpen olyan társakat kerestünk, akikkel jó a kapcsolat, akik barátok, így aztán a kezdeti időkben Sík (AMD) volt a basszusgitáros, Kiskovács (szintén AMD, később Auróra) pedig az első dobos. Ő ugyan emberileg nagyon megfelelt volna, de stílusilag nem illett a képbe. Ezután Nagy Sanyi (Intense Agonizing) segített ki minket, ez a dolog viszont azért nem működött, mert Sanyi nem tudott egyszerre két helyen is maximális teljesítményt nyújtani. Ráadásul ekkoriban lépett ki Sík is, hogy újraindítsa az AMD-t. Elkezdtünk hát hirdetés útján dobost és basszusgitárost keresni."

Talán furcsa lehet, hogy az egy szem Kolos kivételével csupa hácés arcot soraiban tudó ős-Mood egy ennyire öreges, lassú és klasszikusan metal felfogású zenével lépett működésbe, de Sanyinak erre is megvolt a magyarázata. „Gábor már alig hallgat hardcore-t, és részemről sem csak azt hallgattam soha. Mióta édesapám gyerekkoromban hazahozott egy lemezt, és mutatta, hogy 'Figyeld csak, milyen érdekes, harangzúgással és viharral kezdődik a dal!', azóta szeretem a Black Sabbathot is. Ráadásul ugye a Corrosion Of Conformity is a hardcore vonalról indult, aztán mi lett belőlük."

A feladott hirdetésre jelentkezett aztán Király Balázs basszusgitáros, aki hatalmas Sabbath-fanatikus révén pontosan illett is a bandába, lenyűgöző játéka pedig annak fényében volt különösen érdekes, hogy a srác a csatlakozáskor mindössze 18 éves volt. Néhány próbát megejtettek Knolmayer Szilárddal is (Stoneblade), aki azonban csak igen nehézkesen tudta napról napra leküzdeni a Veszprém-Sopron távolságot (ez utóbbi jelentette ugyanis a banda székhelyét), így aztán átmeneti megoldásként a csapat betanult három számot a Maelstrom dobosával, a szintén régi haver Tujmer Gáborral, és lekötötték a stúdióidőt. Sietniük kellett, meg akartak ugyanis csípni egy helyet a Metal Hammer magazin által éppen ekkoriban beizzított Demonstráció válogatáson (konkrétan annak előkészületek alatt álló második részén). A sors furcsa fintoraként éppen a '95 nyarán zajlott stúdiózás közepén vetődik el hozzájuk a The Rainből ismert Koltay Tamás, aki a Mood végleges dobosává válik, de hogy Tujmer Gabi se érezze feleslegesnek a munkáját, az elkészült demó kettő dalában (Four Winds Are Blowing, Plastic Man) még ő dobol, míg az újonnan érkezett srác a demó talán legkerekebb dalát, a Stardriftert tolja. Ez utóbbival aztán a csapat valóban felfér a Demonstráció II-re, és a szekér lassan, de biztosan megindul előre.

Füleki és Holdampf elképzeléseinek megfelelően a Mood olyan stílusban írja dalait, mint a Black Sabbath éjsötét köpönyegéből előbújt Saint Vitus és Trouble, az újabb keletű kedvencek közül pedig a Down, a C.O.C. és a Crowbar. Holdampf Gábor nyilatkozta anno: „Hogy baj-e, hogy bekerülünk a Black Sabbath-skatulyába? Dehogyis, hát épp ez a cél! Nem is tagadjuk. Van egy csomó banda, amikre azt szokták mondani, hogy Sabbath-kópia. Mi meg pont ezeket szeretjük." Magyarországon pedig ennek a zenének nem nagyon volt előképe. Ha nagyon akarom, az akkor éppen második lemezére (Az éj szeme) készülő Nevergreen – akikkel egyébként a Mood többször is turnézott együtt – játszott még doom metalnak nevezhető muzsikát, de Bob Macuráék már a kezdeti időkben is bőszen keverték azt gótikus ízekkel, később meg aztán pláne. Ráadásul ott voltak még a magyarul elővezetett, barbáros-kardcsörgetős-gótikus erotikás szövegek, Kolosék pedig sokkal inkább a klasszikus doom mellett tették le a voksukat, és ez a soron következő, Burning Slow címre keresztelt demó hallatán még a süketek számára is egyértelművé kellett, hogy váljon.

A bevezetőben említett szigetes koncert előtt néhány hónappal jelent meg a hatszámos kettes sorszámú demó, és az, hogy éppen ezt találod ebben a rovatban, nem a szokásos „a demók még jók voltak, de aztán ezek is elkurvultak"-jelenség miatt van. A Moodnak kizárólag jó sorlemezei voltak (sajnálatos módon mindösszesen csak négy), én mégis úgy érzem, hogy a lényeg leginkább a Burning Slow-ról dől ki a hangfalakból. Ráadásul – kissé érdekes módon – a legtöbb lemezüknél jobban is szól! Emellett pedig személyes oka is van a választásnak: ez volt az egyik első olyan zenekar, amit tényleg a kezdetektől, a demós időktől követhettem figyelemmel, nem pedig becsatlakoztam valamikor később a játékba, mint tettem azt más akkori hazai kedvenceim, a Moby Dick, a Tankcsapda és a Sex Action esetében. Ezáltal pedig sokkal jobban magaménak is éreztem a bandát.

A demót a Mood egyik legjobban eltalált dala, a korábban Pain Forest néven futó egyik legelső Mood szerzemény, a Children Of Dew nyitja, a Hegyi/Füleki gitárduó pedig már ebben is eszelős riff-orgiát, nem mellékesen pedig iszonyat groove-okat mutat be. A szombathelyi LMS stúdióban készült felvételen egyébként Király Balázs örvénylő basszusa is totálisan jól hallatszik, talán csak Koltay Tomi dobjai lehetnének teltebbek egy fokkal. Meg persze Gábor éneke, ami az évek során az egyetlen konstans támadási pontot jelentette a Mooddal kapcsolatosan a kritikusok részéről. Nem mondom, hogy nem lehetne erősebb, jobb meg aztán pláne, de én speciel sosem éreztem zavarónak, a hitelesség, az alázat és a lelkesedés ugyanis annyira egyértelműen dől belőle, hogy feledteti a technikai hiányosságokat. A Children Of Dew később – a címadó társaságában – felfért a legelső Mood nagylemezre, a Vol. 1-re is. A kettes Giving No Chance aztán lassít a lendületes tempón, itt inkább a szikár riffelés dominál, Gábor pedig finomabb dallamokkal próbálkozik. (A dal később a kettes lemezen, a Slow Downon bukkan majd fel újra.)

A Round Eyed Windows kissé rockosabb és lazább megközelítésű, recsegősebb darab, remek szólóval, az azt követő Mr. Harlequin pedig a lemez talán legösszetettebb tétele, a főszerepben persze most is a doomos riffelés áll, de majdnem ugyanannyira meghatározó Király Bazsi valóban királyi basszusjátéka, amitől frankón vibrál az egész tétel (mint amúgy az egész demó is). Szerettem én később Marek Ferit és Megyesi Balázst is, de mindig úgy éreztem, hogy a Mood legjobb basszere ez a szemtelenül fiatal fickó volt. De menjünk tovább, arra a Hauntingra, amely alapriffjéről nekem mindig a C.O.C. Deliverance lemeze (konkrétan pedig annak legnagyobb slágere, az Albatross) ugrik be, ami pedig a legkedvencebb lemezeim egyike, úgyhogy talán mondanom sem kell, mennyire szeretem ezt a dalt is, pláne, hogy Gábor talán ebben a tételben kapja el legjobban a hangulatot. A demó legvégén pedig ott figyel a nagyvad, a címadó, egy klasszikus doom metal szerzemény, Gábor bánatos dallamait frankón felerősítik a szikár gitárok és az otthonosan búgó basszus összhangja. A dal vége felé pedig szinte belesulykolják a hallgatóba az elhangzottak erejét.

A zenekar már ezt a demót is a lordos Vida Ferenc LMS-főnök stúdiójában vette fel, így aztán senkit nem lepett meg, hogy még ugyanebben az évben le is szerződtek az LMS Recordshoz, hogy később náluk jelentessék meg első két lemezüket. A történet innentől fogva – leginkább pedig a hármas Wombocosmictól, amelyet már a Hammer Records adott ki, jobb terjesztéssel, nagyobb reklámlehetőséggel - gazdagon dokumentált, azt is beleértve, hogy a csapat búcsúját jelentő negyedik lemez, a The Fourth Ride Of Doomanoids bónuszkorongját a remaszterizált Burning Slow jelentette, hozzácsapva azt a Lonely Is The Word című Sabbath feldolgozást, amit egy kinti tribute albumhoz rögzítettek a srácok.

De ismert a lemezeken túli többi dolog is: a színtér-erősítő szerep a Flag Of Doom és a Doomanoid fesztiválokkal, majd a 2001-es szétválást követő Wall Of Sleep, Supernatural, Stereochrist, Magma Rise utóélet, és ha már csak ezen a listán végignézünk, kár lenne vitatkozni a kijelentéssel: a magyar doom/stoner színtér nagyrészt a Mood köpönyegéből bújt elő. Jócskán túljutottak ezáltal azon az önmaguk elé kitűzött célon, amit Holdampf mester anno így fogalmazott meg: „Mi egy korrekt és jó underground zenekar akarunk lenni. Egy ismert és elismert klubbanda. Dalokat akarunk írni, és eljátszani azokat. Ennyi."