Shock!

Håvard Ellefsen, avagy Mortiis az underground különc, kultikus alakja, aki meglepő módon pontosan azokban az években vívta ki a rugalmasabb hozzáállású metalos tábor szimpátiáját, amikor esze ágában nem volt metalt játszani. Itt persze jön az elmaradhatatlan megjegyzés arra vonatkozóan, hogy emberünk alapító tagja volt a hatalmas pályát befutott Emperornak, ez azonban már akkoriban sem volt több puszta érdekességnél, amikor hozzáállásbeli problémák miatt Ihsahnék lapátra tették, ő pedig elkezdte felépíteni saját álomvilágát. Lassan bizony két évtizede lesz már annak is, hogy Mortiis elhagyta első korszakának kulisszáit, és ugrott át a gótikus, majd az industrial vonalra, immár egy komplett zenekar frontembereként. Nem vitás azonban, hogy amit első három lemezén, tökéletes magányban megalkotott, az valami olyan különlegesség, amin nem fog az idő.

Bevallom, bár lett volna mód beszélgetni a roppant barátságosan viselkedő notoddeni orkkal, nem jártam utána, hogy miért pont most, és miért pont második lemeze, az Ånden som gjorde opprør (magyarul kábé A lázadó lélek) kapcsán gondolta úgy, hogy egyfajta újragondolással hozzáfog múltja restaurálásához. Volt persze ez egészen másként is, az ezredforduló környéki köpönyegfordítás közben maga a főhős is előszeretettel szarozta le korábbi munkáit, azóta azonban eltelt jó pár év, ráadásul a nosztalgiaköröknek manapság igen jó keletje van, ennél több indokra pedig talán nincs is szükség. Más lenne talán a helyzet, ha az egyre szürkébb produkciókkal előrukkoló jelenkori „csapat" is komolyabb közönségigényt generálna, de nem ez a helyzet, így aztán ezen a március végi estén, számomra szintén nehezen értelmezhető módon, egy besztercebányai klubban lehetett összefutni maszkos barátunkkal és az ő bizarr kütyüivel.

Klasszikus turnéról nincs szó, ezért is rendkívüli tett, hogy sikerült Mortiist erre az egy alkalomra Európa keleti felébe elcsalni, ennek tudatában pedig rajtam kívül még sokakat kerített hatalmába a most-vagy-soha érzése, és szépen meg is töltöttük a Tartaros nagyjából a pesti Yuknak megfelelő méretű helyiségét. Mivel a főszereplő produkciója nagyjából legfeljebb egyórás távot fog át, a szervezők bemelegítő attrakcióról is gondoskodtak a helyi Abstract képében. Utóbbi szintén veterán formáció, és instrumentális progmetalt játszanak, ekképpen aztán egyetlen közvetlen kapcsolódási pontot sem tudnék mondani Mortiis világával. Ha nem lettek volna ilyen bitang hangosak, talán én is könnyebben elviseltem volna a társaságukat a hatalmas merchpult kínálatának szemrevételezése közben, így azonban inkább volt kellemetlen az élmény, mint felejthető. A maga módján a zenéjükkel különösebb baj nincs (talán csak a kiállásukkal egy kicsi), de ide most a legkevésbé sem illettek/kellettek.

Mortiis előadására annyiból állt előkészíteni a terepet, hogy nagyjából mindent letakarítottak a helyi erők a színpadról, egy asztalra felkerült egy, laptopból és effektpadokból álló szörnyszülött, ami mögött becsületes ork fazont öltött hősünk azután fáradhatatlanul kalimpált. Bízom benne, hogy senki sem jött le hiú reményekkel erre a koncertre, a meghirdetett program ugyanis az Ånden som gjorde opprør album színre vitele volt, és ezen kívül nem is történt egyéb. A két tételből álló, nagyjából 40 perces, instrumentális szintilemezt extra témák és pár módosítás hozzáadásával lehetett az egyórás műsoridőt teljes egészében kitöltő attrakcióvá pofozni, ami összességében életem egyik legszürreálisabb koncertélményét hozta. Technikai értelemben eközben annyi történt, hogy a háttérben elindult a lemez újragondolt verziója, ehhez DJ Ellefsen hozzáadott pár élő effektet, a háttérvásznon pedig előre programozott sorrendben váltakoztak a tolkieni ihletettségű tematikához illó állóképek.

A korai Mortiis-anyagok eleve a tökéletes minimalizmus jegyében, egyetlen szintivel, élőben (!) feljátszva születtek, és aki ezeket szereti, ilyennek is szereti, tehát a koncert (minden bizonnyal logisztikai és anyagi okokban is gyökerező) puritánsága, lepusztultsága a maga módján rendben is volt így. Az újragondolás eredményeként az Ånden som gjorde opprør egy új dimenziókba helyezett változatát hallhattunk, ami számomra már sokkal kevésbé adta a pókhálós barlangokban bolyongó elveszett lélek világát, a hangerő is feljebb volt tekerve annál, amit én itt ideálisnak tartottam volna, panaszra azonban igazából nem volt okunk. Látva ezt a merő szürrealitásból a felszínre lebegő „előadást", én már tényleg bármit el tudok képzelni a színpadon, úgyhogy előbb-utóbb Varg Vikernes és Kátai Tamás ideje is eljön majd, a korábban elképezhetetlennek hitt szituációknál maradva. Havas hegyek árnyékában, egy hajdani bányaváros alagsorában ez az álmom is megvalósult.

Fotók: Pavel Simo