Shock!

Négy különböző nemzetiség képviseltette magát a színpadon: egy indiai (igaz, félig portugál) gitáros (Barney Riberio), egy jordániai gitáros (Rami H. Mustafa), egy libanoni basszista, vokálos (James Khazaal) és egy német dobos (Simon Schilling). A gitárosok és a basszer a színpad elején foglalták el állásaikat, a dobos hátul, dobjai mögött elbástyázva.

Idő: vasárnap este tíz óra.
Színhely: Budapest, Rocktogon, egy távoli, eldugott pincehelyiség Kelet–Közép-Európa egyik országában, ahol néhány ottfelejtett metálos és pár nyomorult törzsvendég tengődik.
Személyek: zenészek.
Történik: remélhetően valami.

A többségében az Egyesült Arab Emírségekben, pontosabban Dubaiban élő vegyes társaság csak látszólag rejtői. A 2011-ben a Morbid Angel turnéján szereplő extrém, technikás death metal zenekart a korabeli beszámolók alapján kevesen hallgatták meg a Club 202-ben, viszont különösen legutóbbi, második nagylemezük (Psychogenocide) révén Európa-szerte hírnevet szereztek magunknak. Itt volt hát a remek alkalom, hogy meglessem/meghallgassam őket élőben – nevezetesen az ötállomásos európai nyári miniturnéjuk negyedik helyszínén (másnap Szegeden zárják fellépéseik sorát).

Mindenekelőtt azonban a Without Face-ből, a Sunset Sphere-ből, vagy a GuilThee-ből is ismert Márton Péter alapította várpalotai kvartett, a Visioned Frailty szettjét tapasztalhattuk meg. Zenéjük fura mixtúra, nemigen van konkrét műfaji alapom hasonlítani bármihez, de a sötét, rideg hangulatú zenék felöl közelítenek, az biztos. Már felvették első (Morbid című) nagylemezanyagukat, erről és a két korábbi demó dalaiból szemezgettek a kábé nyolcszámos programjuk során. A basszus-dob páros meghatározó módon dörgött aznap este, a gitár talán nem volt annyira előtérben, pedig a nehéz hangulatú, „kórházszagú", zord, barátságtalan (mégis dallamos) muzsika vezérfonalát Márton Péter kompozíciói adják. Bár érzékelhető koncepció a zeneiséget illetően, őszintén szólva kiforratlannak érzem még a megvalósítást, számomra nem volt meggyőző a produkció – majd a lemezen talán megtapasztalom, amit itt most nem sikerült.

Ma ez a színpad a második otthonom, a turnénk legkedvesebb állomása a legjobb közönséggel – lelkesítette családias hangulatú koncertjén kis létszámú (húsz fő alulról) publikumát a Nervecell végtelenül szimpatikus frontembere, James Khazaal. Persze nem vettük teljesen komolyan eleve ironikus szavait, de valóban odaadó és jó közönség voltunk. De hát a dubaii csapat is odatette magát rendesen. A korábban a Freshcrawlban is ütögető, jelenleg a dán Panzerchristban épp lemezzel debütáló, pimaszul fiatal (huszonkét éves) turnédobossal, Simon Schillinggel turnézó srácok több hadosztály erejének és vehemenciájának hangi bemutatójával bizonyították tehetségüket és megbecsülésüket. Az EP és a két nagylemez számain kívül új dalt is felvezettek, ami ugyanolyan cizelláltan remek, mint elődei. A Nervecellben érezni azt a karaktert, ami megkülönbözteti műfajtársaitól őket: nem csupán a műfaj reprodukcióját kívánják előmozdítani, de kifejezőerővel bírnak, amihez magasfokú hangszerismeret társul. Igazán élményszámba ment ennyire testközelből hallani és látni Rami H. Mustafa szólóit, könnyed játékát.

A háromnegyed órás szett olyannyira intenzív tapasztalat volt, hogy az időérzékem is összekavarta: a közönség többi tagjához hasonlóan túl kevésnek éreztük, s vágytunk további dalokra. Megígérték: legközelebb folytatjuk!