Shock!

Forgotten Tapes címmel jelent meg február 9-én a magyar Slogan zenekar 1988 és 1994 között, kizárólag kazettán napvilágot látott kiadványainak hanganyagát archiváló antológia, számos bónuszfelvétellel, három CD-n, az Edge Records gondozásában. De a zenéjükkel, szövegeikkel, föllépéseikkel, szellemiségükkel még ma, húsz évvel később is a mindenkori magyar metalzenei „mezőnyből" messze kirívó formációval kapcsolatban nem ez az egyetlen jó hír: részben új felállással már a próbateremben készülnek arra, hogy újra meglepjenek mindenkit a közeljövőben. Ebben a szűkös térben sikerült igencsak szabadon szárnyaló gondolatokat megfogalmaznia a jelenüket és jövőjüket firtató kérdésekre a zenekar tagjainak, a dobos Valachi Attilának, a gitárosoknak, Juhász Róbertnek és Horváth Endrének. De szót kapott az új énekes, Rüjön Hönt is. Nem szokványos történet következik.

A kitartó rajongók most talán visszafogottabban, óvatosabban lelkesednek a zenekar újbóli működése felől hallva, mivel volt már rá példa, hogy az 1994-es búcsút követően fölbukkantatok a semmiből, majd ugyanolyan hirtelen ismét eltüntetek. Reménykedhetünk, hogy most másképp lesz, mint 2008-2009-ben?

Horváth Endre: Részemről nem, mert még kisgyerekes családapa vagyok. A hétköznapokat kell hozzáigazítanom a nem hétköznapi eseményekhez...

Valachi Attila: Én ugyan már könnyebben mozgok e tekintetben, mivel 12 és 16 évesek a fiaim, de most is megvan az a bizonytalansági tényező, hogy ha érdemben szeretnénk játszani ezzel a formációval, nemcsak néha-néha, itt-ott föllépni, akkor bizony nehéz lesz megoldani mindezt családilag. Még kitalálásra vár, milyen ívben, sűrűséggel mozgunk majd, éppen azért, hogy ne ismétlődjön meg, amit említettél: próbálkozunk, aztán kifogy a lendület.

Most megrémítettetek azzal, hogy mindez még csak alakulóban van.

Juhász Róbert: Akkor némileg megnyugtatlak, a mostani helyzet sokkal reménykeltőbb a 2008-asnál. Az akkori újjáalakulás után nem kevés kihívást jelentett, hogy nem sokkal később Laci (Valachi László énekes – a szerk.) kiszállt a zenekarból, mire Endre a gitározás mellé bevállalta az éneket is, ráadásul ezzel párhuzamosan magyar szövegekre váltottunk. Mindemellett még számos tényező, így a zenekar tagjainak családi élete is visszavetette a kezdeti lendületet. Most viszont ismét van frontemberünk, Rüjön Hönt személyében, aki hatalmas impulzust adott, igazából emiatt is kezdtünk újfent együtt gondolkodni! Míg 2008-ban inkább csak a régi dalainkat formáltuk aktuálissá, ma ismét új dalokat írunk!

A honlapotok még két énekest mutat.

H. E.: Úgy fogalmaznék, hogy létezik egyfajta Sloganhez kapcsolódó szellemi kör. Azok tartoznak ide, akik bármilyen szempontból vonzódtak a régebbi dolgainkhoz, vagy a mostani tevékenységünkhöz csatlakoznak. Rönhöz hasonlóan a másik énekes, Whooni ugyanúgy szerepel ebben a körben. Bár most, úgy tűnik, nem lesz aktív része a zenekarnak, a jövőben bármikor kialakulhat olyan szerepkör, ami által bekapcsolódhat, ez főleg rajta, az akaratán múlik. De ezen nem görcsöl senki, kísérleti fázisban vagyunk...

J. R.: Ez egy baráti társaság, nem vagyunk lecserélhetőek, aki szeretne megnyilvánulni velünk valamiképp, engedjük, ha mégsem tud, vagy akar, kiszállni is engedjük. Amikor ismét próbálni kezdtünk, a régi gitáros, Cika (Pál Attila – a szerk.) is megjelent, hogy ő most szintetizátorozni akar. Rendben, mondtuk. Később fölmerült, hogy ő basszusozna. Aztán mégis inkább az alkotásban aktívabb Messer (Márkus Attila, a Slogan régi basszerja – a szerk.) témái valósultak meg. Igaz, ő meg annyira elfoglalt, nem tud sokszor próbálni, ezért is találkozhatsz most itt Zolival (Pap Zoltán basszusgitáros kérdésünkre válaszolva elmondta, az új számok alapján igazi kihívásként tekint az együttműködésre – a szerk.), aki kisegít e téren. Aki velünk akar dolgozni, jöhet, Whooni előtt is nyitva az ajtó...

Hogy Laci álljon újra a mikrofonnál, esélytelen?

V. A.: Természetesen beszéltünk az öcsémmel, de a családi teendői és munkája lefoglalják, emiatt most nem kellően motivált.

Rüjön, sajátos perspektívádból, hiszen a '90-es évek elején még a közönség soraiból hallgattad a zenekart, hogyan látod, mennyire változik a most formálódó Slogan a régihez képest?

Rüjön: Gyökeresen más lesz. Zeneileg ugyanolyan jó lesz, persze, de a szövegek magyar nyelvűek, és eltérő jellegűek a korábbiaktól, hiszen ezeket már én írom. A hangi adottságaim is mások, mint Lacié, máshogy is fogom használni őket. Ami biztos, még szerteágazóbb, sokszínűbb lesz a Slogan.

A Forgotten Moods, az Art Of Ego demók és a Voluntary Swoon album bázisára épülő antológia kiadása hogyan illeszkedik az aktivizálódásotokhoz?

V. A.: Régóta szándékomban állt összegyűjteni a zenekar hang- és videofelvételeit, és elérhetővé tenni akár egy honlapon keresztül. A Hammer Music kiadó pedig elérkezettnek látta az időt, hogy a Slogant is megjelentesse azon előadók sorában, akiknek annak idején cd-n nem adták ki a hanganyagát, de megérdemlik ennyi idő után is a figyelmet. Tehát egyáltalán nem tiltakoztunk, mikor előálltak az ötlettel, sőt! A felvételeket pedig jómagam, autodidakta szakemberként, igazítottam hozzá az új hanghordozóhoz.

J. R.: A kiadvány összeállításában kulcsszerepet játszott Bese „Jozé" Jozefák László is, akinek ez egyfajta kultúrmisszió volt...

Ő működtetett egy rajongói Slogan-emlékoldalt éveken át, igaz?

J. R.: Így van, és neki köszönhető, hogy rengeteg érdekesség, ritkaság került föl a cd-kre, korábban kiadatlan, próbatermi, vagy meglepő, extrém felvételek.

Már a kezdet kezdetén úgy írtak a zenétekről, mint az átlagostól elütő, bekategorizálhatatlan, nehezen befogadható művekről („progresszív", „agyas" techno-thrash), ráadásul még a szövegeiteket is elgondolkodtatónak, értelmesnek titulálták. Ezek a jelzők aztán – szokás szerint – továbbgyűrűztek a létező rockzenei sajtóban, ugyanakkor önkéntelenül is szembeállították így veletek a magyar metalzenekarok 99 százalékát. Érzékeltétek annak idején a gettósítást?

J. R.: Hogy kirekesztettek volna a meg nem értés miatt? Elképzelhető, hogy volt ennek a sajtóbeli „perifériára kategorizálásnak" hatása, de ugyanakkor volt ebben igazság is, hiszen a Slogan tényleg nem akart olyan lenni, mint mások. Mindig az új dolgokat kerestük zenében, szövegben egyaránt. Ha egy riff emlékeztetett egy másikra, inkább elvetettük.

H. E.: Miket nem mondasz! Én egyáltalán nem gondolom úgy, hogy mások akartunk volna lenni. Kitűnni sem akartunk, sőt, abszolút kommersz fogásokkal operáltunk. Ám az igaz, ahogy összeért a munkánk, lett egy sajátos dimenziója, amitől, mondhatjuk, érdekesnek bizonyult...

V. A.: Azt hiszem, motivációként valóban nem fogalmazódott meg, hogy mások legyünk mindenáron, de mivel Endre sajátos akkordmeneteire építkeztünk... Ebben egyszerűen zseniális, nem tanult gitározni, mégis, a hangzatai, építkezései révén olyan hangulatokat, világokat tud képezni, amit más nem. Ezért különbözünk egyértelműen másoktól, ettől vagyunk mások.

Ugyanakkor...

J. R.: Másrészt a Sloganben az első pillanattól megvolt a korlátok nélküliség szabadsága. Nem kellett megfelelni semminek, nem erőltettünk rá a másikra semmit, de zeneileg sem létezett szabálytalanság. Ha egy ötlet az ép ésszel is szembement, akkor is megcsináltuk.

V. A.: Egyszerűen motivációs különbségről van szó. Eltérő intellektuális és spirituális érettségi fokon vagyunk jelen a világban – zenészként pedig másként használjuk a zenei eszköztárat. Nálunk sokkal jobb zenészek voltak képtelenek valami ténylegest alkotni, csak sztenderdeket ismételgettek. Folyamatos megértést kívánt tőlem, tőlünk, hogy elfogadjam, a zenészek többsége egészen más célokból játszik a hangszerén, mint mi. Számunkra a zene, a harmóniák, a ritmusok, hangsúlyok alkalmat adnak arra, hogy a világnak olyan szegmensét mutassuk meg, olyan dolgokat idézzünk meg általuk, ami érdekes, ami eredeti, amit még nem hallottunk mástól. Az fog meg, ha sikerül olyat alkotni, ami mindaddig ismeretlen volt.

J. R.: Mivel később több kommersz zenekarban játszottam, elmondhatom, rendkívül unalmas ugyanazokat a köröket róni, amiket már százezerszer végigcsináltak mások. Zenélni is nagyon unalmas így, hát még hallgatni ezt...

Ma inkább kultikusnak mondanák a zenekart, ami a szűk körű népszerűséggel egyenlő, pedig annak idején turnéztatok a kitartó és népesnek mondható táborral rendelkező Ossiannal, Omennel, fellépett a SunClubotokban a Tankcsapda is, Szasza és Matyi a Sex Actionből vokálozott a Nincs lemez egyik dalában. Nem tapadtak rátok a népek?

H. E.: Emlékezetes volt az Omen-turné, a részvételért ugyanis nekünk kellett intézni a plakátozást országszerte. Felültünk négyen a vonatra, vödör ragasztóval, ecsettel, aztán neki a világnak. Fagyos téli napokon, mire a plakátot rányomtuk volna a fölvitt ragasztóra, az már megfagyott...

J. R.: Vagy amikor valahol Baranyában leszállítottak bennünket a vonatról, mivel jegyünk persze nem volt. Kétfelé váltunk a pusztában, valamelyikünk majd csak elér egy városba... Éjszaka aztán egymásra akadtunk egy pályaudvaron félálomban...

H. E.: Hálásak voltunk persze, hogy kipróbálhattuk a nagyszínpados-nagyközönséges fellépéseket, de én már akkor is szomorúnak tartottam... mivel az a közönség, hiába készültünk direkt, mondjuk, egy Slayer-feldolgozással, még arra sem tudott reagálni. Hát még a mi zenénkre! Éreztük, hogy nem vagyunk jó helyen...

J. R.: A szomorúságról jut eszembe. Nemrég egy fesztiválon láttam az egyik nagy magyar metalbandát: szörnyen szomorú volt. Az énekes, a zenekar, a közönség – egyaránt.

V. A.: Csak a buta, automataként élő emberek ismétlik újra meg újra azt, ami már ezerszer megtörtént, ráadásul megpróbálják élvezni ezt, ami lehetetlen. A koncertes „tesztek" alapján kiderült, az emberek kevesebb mint 1 százaléka érdeklődik irántunk. A többség nem értette a zeneiséget, a szövegeket, az élet ezen íze nem mondott nekik semmit, nem ugyanolyan szinten voltunk érdekeltek a létezésben.

Nem vették a még oly híres Slogan-féle zenei poénokat sem, amiknek jó része bónuszként bekerült az antológiába, de legintenzívebben a Special Vászontekercseknek és Gyurmahabarcsoknak sokatmondó cím alatt gyűlt össze 1994-ben egy kazettán?

J. R.: Vették volna. Amikor az Art Of Ego megjelent, megkeresett egy nagy lemezkiadó főnöke, hogy az Ollárié mintájára írjunk még öt dalt, s akkor befuttat – ez a Nirvana Smells Like Teen Spirit című számának áttörő sikerének évében történt. Bennünk ez erős visszatetszést keltett.

H. E.: Ez a kamuszövegű idétlenkedés csupán az egyik oldala volt a zenekarnak...

Sikereitek csúcsán, a Voluntary Swoon kiadásával egyidőben jelentettétek be a feloszlásotokat. Mi hibádzott?

V. A.: A nyugati jóléti társadalmak kultúrájának perifériáján élni kettős létezést eredményez: úgy tűnik, mintha lehetőségek lennének a kommunikációra, az alkotásra, ám valójában nem. Magyarországon túl sokat kell küzdeni magáért a mindennapi létezésért, és rossz kompromisszumokat kell kötni mindehhez. Sem időnk, sem energiánk nem maradt arra, hogy olyan alkotói állapotban tudjunk maradni, ami szükséges lett volna ahhoz, hogy tartani és emelni tudjuk a már elérteket. Ráadásnak ott volt az említett relatív közönséghiány – mindezek folyamatos feszültséget eredményeztek.

A külföldre „menekülés" szóba került?

J. R.: Szóba került, mivel láttunk akár a Psychotic Waltz, akár a Dream Theater példáján, hogy a szélesebb tömegek számára nehezen emészthető zenék csakis a globális piacon tudnak működni, fennmaradni. S ez így van a mai napig.

Min akadt el?

H. E.: El sem indult, nem volt meg bennünk a vágy, elszántság, hogy kiköltözzünk Németországba, vagy Los Angelesbe.

V. A.: Az olyan zenészeknek érdemes mindent ekként egy lapra föltenni, akik valóban nagyon tehetségesek. Én magamat nem is zenésznek, inkább művésznek tartom, aki megtanult dobolni. A Slogan esetében nem az egyéni teljesítmények a mérvadók, bármennyire is ügyesek, technikásak lettünk az évek alatt, hanem amit együtt csinálunk, az tűnik ki.

Kitűztétek az új album megjelenésének időpontját?

H. E.: Ki, de már módosítottuk is, befeszültünk tőle...

J. R.: Csak akkor mutatjuk be az új számokat, ha azok a mi fogalmaink szerint nevezhetők jónak. Szerencsére nagyon jó dalok születnek – számomra is meglepő módon. Nem hittem volna, mert annyi hullámvölgyön mentünk keresztül az évek során... Ráadásul most sem vagyunk jobb helyzetben, mint '94-ben: az egész napi lefelé húzó-nyomó erők ellen kell hatni, úgy, hogy utána még ötletem legyen, ami még működik is, nem más ötletét hasznosítani... a fénycsírákat elkapni!

Koncert azért várható hamarosan, ugye?

H. E.: Rob nagy koncertpárti, Ati és én kevésbé. Ha igazán lesz értelme, majd nekem is jól fog esni.

V. A.: Nosztalgiázni nem szeretnénk, csakis az új anyagra építve, 2015-re aktualizálva szánjuk rá magunkat.

Hogy képzelitek el az előadást?

V. A.: Ahogy régen, most is színházi elemekkel, vizuális effektekkel, multimediális látványvilággal próbálkoznánk, ahol – mint egy álomban – a realitások és irrealitások keverednének, a mostani világ brutálisan abszurd, apokaliptikus hangulatát szeretnénk megfogni.

A kortárs alkotók közül kik az irányadók számotokra, vagy akikkel rokonságot éreztek?

H. E.: A Krétakör alternatív színházi világát érzem hasonló rezgésűnek, mint amit mi a zenében próbálunk létrehozni... Dédelgetem magamban a tervet, hogy fölkérem Schilling Árpád rendezőt (a Krétakör szellemi atyja – a szerk.), lenne-e kedve a közös gondolkodásra, munkára, érdekelné-e, ha megrendezhetné a koncertünket, látna-e benne fantáziát... Egyébként szerintem még nem léptük át a választóvonalat a tekintetben, hogy koncepcionálisan egy súlyosabb irányba fordulunk, vagy elmegyünk egy kicsit a popularitás, az emészthetőbb felé, már csak annak érdekében, hogy adjunk egy sanszot azoknak is, akik gyengébb idegzetűek.