Shock!

Ha tehetségekről van szó, fölösleges a televíziós show-kat bámulni, valódi teljesítmények rendelkező zenészekben is bővelkedünk. Bizonyíték erre Kállai János, és az általa vezetett K3 instrumentális progresszív metal trió, amelynek legújabb kiadványán, a december 21-én megjelent Key To Paradise EP-n nem kisebb nevek alkotják a ritmusszekciót, mint Atma Anur dobos és Stu Hamm basszusgitáros, a négyszámos anyagot pedig John Cuniberti, a Joe Satriani lemezeinek hangzásáért is felelős hangmérnök keverte. Jánost nem csak új társairól, világsztárokról, a zene varázsáról, de oktatási módszereiről is kérdeztük.

Mintha a semmiből, előzmények nélkül került volna elő az általad vezetett K3 trió új kiadványa, nem is beszélve az új felállásról. Hová tűntek a régi társak?

Miután 2012 júliusában részt vettünk a paksi Nemzetközi Gastroblues Fesztiválon, DVD-n terveztük kiadni a jól sikerült fellépésünk felvételét. Végül úgy döntöttünk, tekintettel a fizikai kép- és hanghordozók jelenlegi keresletére, pontosabban ennek hiányára, hogy inkább föltöltjük a YouTube-ra, hadd férjenek hozzá minél többen. 2013 tavaszán ez meg is történt. Ám a paksi produkciót követően augusztusban még volt egy budapesti koncertünk a Crazy Mamában, utána viszont leálltak a dolgaink. Noha voltak különféle elképzeléseink, szerződések is kilátásba kerültek, úgy érzékeltem, sem Csabának (Czébely Csaba 2012 márciusában csatlakozott a K3-hoz, Nagygyörgy Gábor helyét vette át a dobok mögött – R. I. P.), sem Péternek (Szuna Péter basszer – R. I. P.) nem annyira szívügye a triónk, mint nekem. Közben pedig beindult a közös projekt Atmával...

Akivel ezek szerint már korábban ismertétek egymást.

Igen, méghozzá egy több szempontból is meghatározó hatású eseményen, Marty Friedman 2011 májusában adott budapesti koncertjén találkoztunk, ahol és amikor a K3 is színpadra lépett. Atma meghívott vendég volt, Krakkóból ugrott át, ott él most a feleségével, session zenészként keresi a kenyerét. Nagyon jól elbeszélgettünk, később nagyon sokat leveleztünk, szinte napi kapcsolatot tartottunk fönn, telefonon is beszéltünk, esetenként találkoztunk is, és persze küldtem neki a korábbi zenéimből és az újakból is. Nagyon egymásra találtunk, összehangolódtunk, úgy gondoltuk, mindketten örömmel zenélnénk a másikkal. Szó esett róla, hogy kiutazom, s közösen muzsikálunk. Ám a mai zenei piacot ismerők inkább azt ajánlották, előbb készítsünk felvételt, ami alapján aztán leköthetünk fellépéseket. Így született meg tulajdonképpen a Key To Paradise EP...

Stuart Hamm basszer hogyan került a képbe? Ahogy nézem a promofotót, vele nem is találkoztatok személyesen...

Nem, sajnos személyesen még nem. Atma adta meg a címét, hogy írjak neki. Jómagam nem is fűztem túlzott reményeket az ügyhöz, gondolva, mennyire elfoglalt.

Könnyen belement a kooperációba?

Igen, rögtön válaszolt, tetszett neki a zenénk. Imponált neki, kihívásnak érezte, hogy Satrianiéhoz képest jóval metalosabb zenét játszhat, aminek ráadásul a hangzása sem mindennapi – magunk között csak „ufószerűnek" hívjuk.

Mennyire instruáltad az általad komponált dalok véglegesítése kapcsán ezeket a világhírű zenészeket?

Már régen rájöttem, hogy minél több szabadságot adok a zenésztársaimnak, minél inkább hagyom, hogy ösztönösen játsszanak, hozzátegyék a saját stílusukat a koncepciómhoz, annál jobban megnyílnak, annál ízesebb, élvezetesebb, színesebb lesz az elkészült anyag. Amikor Atma azt kérdezte, milyen groove-ok felől közelítsen, Greg Howe- vagy Tony MacAlpine-szerűek legyenek-e, azt válaszoltam neki: azt és úgy, ami neki tetszik, teljes szabadságot adtam – és nagyon komoly dolgokat hozott össze! Fontos, meghatározó szerepe volt ebben a szakmai mellett futó személyes, emberi kapcsolat alakulásának is, hiszen így még inkább az örömzene és nem bérmunka felől közelítettünk! Stuval is, bár már előre megírtam a basszustémákat, megbeszéltem, tegye csak hozzá, amit szeretne. Ő ráadásul az a fajta játékos, akinél nem az a lényeg, hogy körbedíszítsen mindent, képes akár egy-két hanggal is úgy kiszolgálni a zenét, hogy annak sajátos íze legyen.

Íme, hát egy új, nemzetközi K3 formáció. Mi a következő lépés?

Az EP-re adott reakciók alapján remélhetően turné turnét követ majd. Mi, Atmával nagyon be vagyunk sózva már az élőzenei fellépésekre. Most januárban már lett volna egy dél-amerikai koncertsorozat, ami végül nem jött össze. De körvonalazódik egy európai körút.

Stu-val vagy nélküle?

Ha logisztikailag sikerül, vele. Ha nem, megoldjuk mással, fölmerült már az ex-Whitesnake basszer, Uriah Duffy neve, küldtem is neki felvételeket... Meglátjuk.

A K3 révén világsztárok (Living Colour, Tony MacAlpine, Richie Kotzen, Paul Gilbert, az Appice fivérek stb.) előtt játszottál már. Jutottál ezen lehetőségek, találkozások révén előrébb?

Amikor a Győri Nemzetközi Ütős Fesztiválon volt lehetőségem eljátszani Carmine és Vinny Appice-féle Drum Warson a Lady Evilt, csupa libabőr lettem... De inkább egy történettel válaszolok, ami megvilágítja, hogyan is gondolkodom erről a kérdésről. A már említett Marty Friedman-koncert előtt meginterjúvoltam a Japánban élő gitárost, akinek fogalma sem volt róla, ki is vagyok. Majd miután lement a K3 koncertje, ide-oda szaladgált, hogy ki ez a gitáros és hol lelhető föl. Amikor aztán meglátott, és beazonosított, egymásra nevettünk. A koncertje után, amikor Atma már elment, vele is, a kísérő japán zenekar tagjaival is sokat beszélgettünk, Martyval azóta is levelezem. Mesélt arról a váltásról, hogy egyik nap még ételek kóstolása után vidáman elgitározta a tévéműsorában az ízüket, másnak pedig már a cunami kárvallottjai számára ajánlotta föl a Megadeth-éra gitárjait árverésre... Vittem persze neki a K3 lemezeiből, meg pálinkát, s mivel tudtam, hogy szereti az énekes népzenét, Palya Bea CD-t is. Engem a személyes kapcsolat érdekel, nem az, hogy adja oda a menedzserének a CD-nket, aki esetleg majd a hónunk alá nyúlt. Ez az esetek többségében amúgy sincs így. Tudom viszont, hogy az autóbuszban a mi CD-nket hallgatták!

Akkor hallhatták, ahogy Under The Spellen mennyire odateszi magát Jordan Rudess a Path of A Stormban...

...vagy amikor Paul Gilbert járt erre, már nem volt ismeretlen előtte a nevünk...

Talán Billy Sheehan mesélt rólatok? Hiszen a Devil's Slingshot már játszhatott utánatok, aminek rajta kívül Virgil Donati és Tony MacAlpine voltak a tagjai...

Nem lehetetlen, de meghívást Japánba, együttzenélésre Martytól kaptam.

Képzelem, ahogy elgitározod neki a gulyást vagy a mákos tésztát... Ezek szerint jegyeznek téged a nemzetközi közegben?

Szakmai körökben talán... A megkeresések, interjú-felkérések elsősorban külföldről jönnek.

Miért nem tud ma érvényesülni itthon egy zenész, egy gitáros?

Le vannak osztva a lapok, és ha rockzenei közegből jössz, eleve kizárnak a populárisabb érvényesülés útjából. Egy közismert gitárosnak mondták egy kereskedelmi rádiónál: amint hoz egy százas nótát, leadják. Csak később esett le neki, hogy nem a minőséget értették alatta... De számomra ez mind nem olyan lényeges, sokkal fontosabb a rajongókkal való baráti, közvetlen kapcsolat. Bár ennek is tapasztaltam már az ambivalenciáját.

Túl kezdeményező volt egy fanatikus?

Ellenkezőleg. Észrevettem egy srácot, aki már több koncertünkön megfordult, és odamentem hozzá a pulthoz beszélgetni. Elmondta, nagyon szereti az zenénket, de ez most furcsa neki, velem beszélgetni...

Megszólította egy isten...

Pedig nálunk messze nincsenek idolok, én is a 4-6-os villamoson utazom naponta, és soha nem állt szándékomban falat vonni magam köré.

Nem neked való a sztárság?

Nekem attól is varázsa van a zenénknek, hogy undergroundnak számít. Ha mindennap Satriani meg Howe menne a tévékben, megcsömörlenék. A zene különben sem a tömegtermelésről szól, hanem valami unikálisnak kell lennie.

Ellátogatsz a februári budapesti Deep Purple koncertre?

Nem.

Talán tavaly megnézted őket a FEZEN-en?

Nem.

Nyolc évig bűvölted a közönséget a Cry Free-ben, ennyire elég volt?

Ennyire. Telítődtem. Az egy roppant intenzív időszak volt, már az albumok tesztkoncertjeiből játszottuk a számokat, kikövetkeztetve a végső formát... A mai, Steve Morse-féle modern rockot ötvöztük a korábbi Blackmore-őrülettel, és a kettő között kellett megalkotnom magamat. Megvolt a zenei szabadság, azt játszhattam a kelléktárból, amit akartam. És ez nekem maga volt a nagy varázslat – olyan katartikus pillanatokkal ajándékozott meg, amiért a zenész él.

Ez lenne számodra az élet értelme?

Zenészként? Abszolút!

Miért hagytad abba?

Eltűnt a varázs, a zenekari tagság is cserélődött, megromlott a kapcsolat. Már nem éreztem, hogy a színpadon valami különleges történik. Már nem volt hiteles számomra.

Mi a helyzet Satrianival? Hiszen a Cry Free előtt a Honey Flak Satriani tribute-ben voltál érdekelt.

Valami ehhez hasonló. Úgy gondolom, ha valaki hosszú ideig a hatása alá kerül egy példaképnek, kell lennie egy vízválasztónak, amikor le kell tudnia válni róla. Mert ha nem, leragadsz, és epigonná leszel. Amit viszont megtanultam tőle, és dalírásnál hasznát veszem, az az egyszerűség és a közérthetőség, szemben mondjuk Howe dallamvilágával.

Vajon a tanítványaid is ezt vallják, amikor Satrianit kell játszaniuk?

Valóban szerepel a tananyagban, nem olyan nehéz...

A Budapesti Rocksuli alapítójaként, oktatójaként kiket tanítasz gitározni?

Teljesen változó, jönnek a 13 évesek, ahogy a 40-50 évesek is, amatőrök és profik is.

Bárki fölkereshet?

Nálam egy kitétel van: aki eljön játszani, ő maga akarja azt, ne legyen ráerőltetve.

Tanácsoltál el valakit, hogy kishaver, fakezű vagy?

Nem ezekkel a szavakkal, de igen. Egy apuka egyszer elhozta a kisfiát, hogy tanítsam gitározni. A srác hiperaktív volt, csupán a gitározás nem érdekelte. Mondtam nekik, hogy pihentessük a dolgot. Öt év múlva beállított egy metalpólós srác azzal, hogy gitározni szeretne, azóta is fanatikusan nyomja.

A tankönyved írásakor mit tartottál fontosnak közvetíteni?

Úgy állítottam össze, hogy kezdők számára is élményt jelentsen: eredmény- és dalcentrikus a módszerem. Legyen lehetőség minél több dal megtanulására, egyszer majd a zeneelméletnek is eljön az ideje, de előbb sajátítsunk el tizenöt dalt, négy-9t szólót. A könyvben fontos alapdolgokra mutatok rá: a helyes gitárfogásra, pengetőtartásra, hogyan gyakoroljunk, az ütemezés, a daltanulás módszerére.

Szoktad ajánlgatni a kedvenceidet a nebulóknak?

Az órák személyre szabottak, minden foglalkozás más, ez az, amit szeretek benne, gyakran el is feledkezem az időről, s odakint már toporog a következő diák... Ezért is műfaj, technikai szint alapján ajánlok zenéket, vagy akár szólók, ritmus szerint. Mindig azt hangsúlyozom: az önkifejezéshez már az elején hozzá lehet kezdeni, nem kell ehhez a skálákat ismerni, elég egy húr, egy hang is. Ezért is etalon számomra Jeff Beck.

Ő lenne a te idolod?

Idoljaim nincsenek, és ha lemezeket kellene sorolnom, soha nem érnék a végére, de imádom az AC/DC-t, a Bad Companyt, a Black Sabbathot.

A K3-mal külföldre veszed az irányt, itthon mik a terveid?

Endivel a Hooligansből és Pockyval a KISS Forever Bandből összeraktunk egy Chickenfoot-programot

Csak nem hagy nyugodni Satriani!

Amikor próbáltunk olyan tűz lángolt bennünk, akárha színpadon lennénk, igazi örömzene volt. Arra gondoltuk, mások is kíváncsiak lennének rá, élveznék... Én azt szeretem, amikor úgy lehet zenélni, hogy hadd szóljon a gitár! Annak idején egy németországi Cry Free koncerten Atka, az énekes (Scholtz Attila – R. I. P.) bekeveredett a ládáim közé, és döbbenten kérdezte később: „Hogy bírod? Lebegett a gatyám!" Én így szeretem, a rockzene hangosan jó!