Shock!

Kétlem, hogy panaszkodniuk kellene a Living Colour rajongóinak, amilyen sűrűn az utóbbi években megfordulnak nálunk, gyakorlatilag már megszokott arcoknak számítanak, még akkor is, ha az aktuális nézőszámot lehetetlen előre megsaccolni. Most is kb. ez történt, noha azt vártuk, hogy nem tudjuk, mit várhatunk, de azt semmiképpen, hogy saccra kétszázan nézzék meg őket a Dieselben.

Előttük a K3 melegítette be a közönséget, illetve azt a pár embert, aki hajlandó volt megnézni őket – sajnos igen kevesen. Kár, pedig az instrumentális zenében utazó trió kifejezetten igényes, és cseppet sem az öncélú tekerésről, egyszeri zenehallgató számára felfoghatatlannak tűnő sznob villogásról szól, hanem egészen egyszerűen dalokat formálnak a maguk módján. Néha kicsit szólisztikusabban, de sokkal inkább riffelősen, és totál megjegyezhető formában, még így, ének nélkül is. A szűkre szabott műsor (kb. 35 perc volt tán) alatt a nemrég megjelent második lemezről is szemezgettek, és ha jól emlékszem pont eljátszották az egyik kedvencemet, ami a legsúlyosabb témát rejti (címe sincs, csak sorszáma, fogalmam sincs, melyik az).

Kállai Janiék pedig nemcsak zenélni tudnak nagyon, hanem kiállásilag is abszolút rendben vannak: ízlésesen egységes megjelenés a színpadon, és emberileg is teljesen szimpatikusak, két dal között néhány közvetlen szóval tartják fenn az érdeklődést, és noha nem százaknak játszottak, ez láthatólag nem zavarta őket különösebben, tették a dolgukat, és ez így van jól.

A Living Colour legutóbbi hajós buliját sajnos nem láttam végig - rajtam kívülálló okok miatt -, így duplán örültem, hogy újra itt járnak, főleg, hogy az új lemezről is megvillantanak valamit, ami számomra az év egyik kiemelkedő albumává érett szép csendben (mondjuk idén pont sok ilyen van, de akkor is). Úgy látszik manapság teljesen megszokott a háttérvetítés (vagy zenekar fölött elhelyezkedő vetítővászon), amivel spéci hangulatot dobnak a zenéhez, bár a LC pont az a csapat, akiket jó nézni, még akkor is, ha tulajdonképpen most sem csináltak mást, mint amit eddig, és még az sem zavaró annyira, ha a koncert 80%-ában csukott szemmel zenélnek. Vernon Reid így is külön élmény, fennakadt, totálisan transzban lévő szemekkel szólózik, ha két dal között nem mosolyodna el kisfiúsan, biztos volnék benne, hogy némi tudatmódosító szert tett magáévá színpadra lépés előtt. Az meg elképesztő, hogy azzal a lehetetlen és egészen biztosan nem helyes pengetőtartással miképp képes ilyen hangokat kicsiholni a gitárból.

Az elején kicsit enerváltnak tűnt a zenekar, de amint észlelték, hogy bár szellős a nézőközönség, ám annál lelkesebb, a vigyorgás rájuk is átragadt és lelazultabban játszottak, mondanom sem kell, hogy hibátlanul. Elképzelni nem tudom, hogy bármi igazán nagy gikszer előforduljon náluk koncert közben.
Az új lemezről egész sok dalt megszellőztettek élőben, ráadásul kb. pont a kedvenceimet, a nyitó három dalt például egymás után tolták (lemezminőségben persze), a Decadence meglepően súlyos így élőben, majd volt még egy hármas blokk, a Young Mannel kezdve (mekkora groove van már ebben a dalban, zseniális), a laza Behind The Sun, a gyapotföldi hangulatot árasztó abszolút libabőröztető Bless Those zárta az új lemez dalait. Nyilvánvalóan volt a végén Cult Of Personality is (vajon unják már játszani, mint mondjuk egy Smoke On The Watert vagy Enter Sandmant az adott zenekarok?) Azt meg sosem hittem volna, hogy Nirvanát fogok hallani tőlük bármikor is (In Bloom), amivel vélhetően nem csak engem leptek meg, és amit Corey Glover valahogy úgy konferált be, hogy most valami olyat fognak játszani, ami az ő egyik kedvencük.

A hangszeres szólók is a program stabil részét képezik, abszolút érthető módon, Doug Wimbish effektezett basszusszólójának nagy részét most a közönség soraiból élvezhettük – illetve aki odafért köré, hatásos és kedves húzás, a fülig érő vigyorok száma is megduplázódott azonnal. Will Calhoun meg egészen biztosan nem ember, és bár nyilván van akinek fárasztó a szintiből dobverővel előcsalogatott zenei alap, amire felépítette a dobolást vagy a tényleg tuctuc-szerű dobalap (bár inkább törzsi jellegűnek mondanám, már csak a vetítés miatt is, hehe), ritmusbuziként minden másodpercét halálosan imádtam. Arra viszont mindenki csettintett, amikor elővette a világító dobverőit (!!!), a fények elsötétedtek és úgy szolgáltatta a hangokat és a látványt, aminek lehet, hogy tulajdonképpen semmi értelme az égvilágon, de baromi jól néz ki, részemről tíz pontos élmény volt mindenképpen.

Felhőtlen szórakozás, világklasszis muzsikusokkal, görcsmentes, laza este, és számomra meglepetésszerűen még a fényekkel sem spóroltak a Dieselben (nem lehetne ezt máskor is így?...), legyen máskor is szerencsénk hozzájuk...

További fotók:
Living Colour