Shock!

Két nappal a budapesti Over the Rainbow buli előtt dupla időutazásban lehetett részem, a pozsonyi koncerten ugyanis nem csak Joe Lynn Turner és kompániája vezetett vissza jó három évtizedet az időben, de a helyszínként szolgáló PKO, valamint a közönség is olyan volt, mintha a jó öreg szocializmusba repültünk volna vissza.

Jó, a PeCsa sem egy Planet Music, azt aláírom, de a PKO-ba belépve tényleg magam előtt láttam az ikszedik pártkongresszus helyi ülését, illetve az azon lelkesen helyeslő elvtársakat is. Ráadásul jegyet sem kaptunk, zsebbe ment a belépő ára, mint anno a benzinkúton, illetve természetes, hogy ruhatár sem volt, szóval tényleg olyan volt, mintha nem is 180 km-t utaztunk volna, hanem úgy ötszázat, méghozzá a Baltikum felé.

Azon már csak mosolyogni tudtam, hogy tilos volt fényképezni, illetve a szlovák kollégák nagyjából hasonlóan halvérűek, mint osztrák sógoraink. Gyakorlatilag totál passzivitásba süppedve nézte végig az egyébként igen szépszámú közönség – lehettek vagy nyolcszázan – a teljes koncertet, ami programban csaknem teljesen megegyezett a budapestivel. Vagyis egy közel tökéletes haknit láthattunk Pozsonyban is, mindössze annyi különbséggel, hogy itt Gates of Babylon (argh!) volt Can’t let You Go helyett.

Mert kéremszépen nyilvánvaló, hogy az Over the Rainbow egy haknibrigád, de amíg olyan kultikus arcok vannak soraikban, mint a R’n’R legnagyobb, jelenleg is aktív ripacsának címéért jó esélyekkel ringbe lépő Joe Lynn Turner vagy a tipikus digó, kissé unott képű Rondinelli, addig az én torkomon simán lecsusszan egy ilyen buli. Főleg úgy, hogy a Rainbow teljes életművét felvonultató, kétórás programot tálaltak elénk Stargazerrel, Street of Dreamssel meg Wolf to the Moonnal. Tekintve, hogy véleményem szerint a Rainbow egyike azon kevés zenekarnak, akik csakis hibátlan lemezeket tettek le az asztalra, még az sem zavart, hogy azért ez a Blackmore közel sem az a Blackmore. Tény, hogy Jürgen mind fizimiskában, mind színpadi mozgásban tiszta apja, gitárjátékáról azonban ez közel sem mondható el. Meglehetősen darabos, nehézkes volt a játéka, és az is tuti, hogy bármelyik harmadvonalbeli amerikai gitáros secperc alatt megenné reggelire, viszont azért mégiscsak ő a kis Blackmore, így aláírom, hogy itt a helye. Ráadásul szimpatikus, szerény arcnak is tűnt, azt meg nézzük el neki, hogy maximum a becsületes iparosok táborát erősítheti. Ez leginkább ötlettelen és dögunalmas szólója alatt volt zavaró, bár azt meg kell hagyni, hogy Bobby Rondinelli magánszáma sem volt valami eget rengető. A végén azért átjárt a libabőr, mikor Bobby mester rácsapott a védjegyének számító gongra, ami így legalább egyszer megszólalt a buli alatt, ennél több pozitívumot azonban nem tudok elmondani a dobszólóról.

A zenekar nyerő emberei egyértelműen az örökifjú, vakító fehér fogsorral nyomuló Joe Lynn Turner (hihetetlen, hogy mindjárt hatvan a faszi!), illetve a hathúrost látványosan és pontosan kezelő Greg Smith, aki ráadásul a vokálokból is vastagon kivette a részét, kisegítve a néhol meg-megbicsakló Joe Lynnt.
Bár a közel hat iksz rajta sem tűnt el nyomtalanul, Joe Lynn Turner kiválóan teljesített, lett légyen szó eredetileg Dio által énekelt nótákról, illetve a már vele készült, kissé lazább darabokról, netán a Bonnett vagy White-éra dalairól. Annak ellenére, hogy ahogy egy cimborám megjegyezte, hallottunk már jobb Stargazert is, illetve valóban nem teljesen az ő világa az első három lemez, szemernyi hiányérzetem sem volt a dalokat hallgatva. Azért meg, hogy olyan nótákat hallhattunk élőben, mint a nyitó Tarot Woman vagy a fentebb már említett Gates of Babylon, tényleg örök hála jár.

Összességében elmondható, hogy ez a csapat tényleg a régi klasszikusokkal történő haknizásról szól, a hangulatos előadásnak, és a tényleg minden igényt kielégítő setlistnek (Stonecold meg Black Masquerad azért lehetett volna még) köszönhetően azonban a két órát maximum húsz percnek érzetem. Ráadásul két nappal később, másodszorra csekkolva a bandát is ugyanez volt a helyezet, ami úgy gondolom, mindennél többet mond a produkció minőségéről. Remélem, sokáig lesz még Over the Rainbow, és talán az sem elképzelhetetlen, hogy esetleg valami újat is összehoznak a régi dalok szellemiségében. Addig meg bármikor jönnek egy újabb körre, én tuti ott leszek! Long Live R’n’R!