Shock!

Ha valamit, hát ezt a koncertet AKARTAM igazán látni ezen a nyáron, elképesztően régen volt már 2014, amikor Neil Tennant és Chris Lowe az évnek ugyanebben a szakaszában, ugyanitt jártak. Közben volt ugyan egy szegedi fellépésük is, amelynek kedvéért majdnem az aktuális nyaralásunkat is elhalasztottam, de akkor végül győzött a racionalitás. Ezúttal erről (mármint a józan megfontolásokról) szó sem lehetett, az előző előadás emléke a mai napig élénken él bennem, ráadásul a _tudjukmi_ miatt ezt a koncertet most egy végsőkig kiéheztetett rajongótábor várta. A várakozás kétségkívül kifizetődött, pironkodva vallom be, alig sikerült valamibe belekötnöm az egész este folyamán.

Az első pozitívum az volt, hogy az elmúlt hetekben pusztító hőhullám elvonult, így az általam továbbra is a főváros legnehezebben tolerálható rendezvényhelyszínének tartott Park is a szebbik arcát mutathatta a háromnegyedházat közelítő nézősereggel. Ettől még persze az itt megszokott balsorstépések a helyükön voltak, de kellően korán érkeztem ahhoz, hogy viszonylag közel kerülhessek a színpadhoz, így aztán kivételesen se a hangerőre, se a megszólalásra, se a kilátásokra nem lehetett egy rossz szavam sem. A meghirdetett fél nyolcas kezdés mondjuk háromnegyed órát csúszott, pedig láthatóan minden készen állt a kilövésre, egészen nyilvánvaló módon a naplementére vártak a főszereplők. Aztán amikor az OBI kitakarta végül a napkorong maradékát, megszólalt a Suburbia, és gombnyomásra a helyére kattant a mosoly az arcokon.

Nem kíváncsiskodtam előre a YouTube-on, így meglepetésként ért, hogy a színpadon kezdetben csak Tennant és Lowe, valamint két utcai lámpaoszlop mutatkozott. Az utóbbi turnékon úgy tűnt, a Boys afféle becsületbeli ügyet kreál abból, hogy a lehető legtöbb minden élőben szólaljon meg a koncerteken, és ez most sem volt másként, a megfejtésre azonban még várnunk kellett. Best ofként meghirdetett előadásról lévén szó, nagyjából sejteni lehetett, hogy mire számíthatunk a dalok tekintetében, de Tennanték megkeverték azért kicsit a lapokat. Papírforma volt, hogy sok minden előkerült a Please-ről és az Actuallyről, ahogy az is, hogy az újkori lemezekről pedig szinte alig valami – egyébként semmi okuk titkolni ezeket, de talán túl sokat is játszották őket az elmúlt években. Arra viszont kevesen fogadtunk volna, hogy ellentételezésképpen például a You Only Tell Me You Love Me When You're Drunk fog felbukkanni a Nightlife-ról, egy akusztikus gitár kíséretében (Tennant nyakában).

Részemről persze bármi jöhetett, ami Boys, akár egymásba csúsztatott vagy átdolgozott zenei alappal is. Egyedül azt éreztem nehezen indokolhatónak, hogy egy best of műsorba is beletuszkolják a tőlük már megszokott feldolgozássort, ráadásul szerintem a feldolgozott dalok közül is jobb érzékkel választottak legutóbb. Mondjuk úgy, hogy a meglepetéskeltés szándéka miatt elég komolyakat döccent a koncert hangulati íve, de komolyabb gond azért nem lehetett ott, ahol legalább tízpercenként valami oltári slágerrel vágnak tarkón. És persze ehhez jön az élő előadás varázsa, amikor hétezer ember torkaszakadtából sikítva őrül meg egy-egy ilyen ajándéktól, és velük együtt emelkedsz öt centivel a talaj fölé. Megcsodálhattuk utóbb a So Hardig függöny mögött tevékenykedő kísérőzenekart, két hölgyet és egy urat, akik vokállal is alaposan besegítettek a főszereplőknek. Hármuk közül a billentyűs Clare Uchima a What Have I Done To Deserve This? duettjének erejéig még a frontra is előre merészkedett, de a többiek is nagyon becsületes munkát végeztek a háttérben.

A látvány parádés volt, ebben a minimalista környezetben is, az óriási kivetítőkön pedig tényleg mindenki nyomon követhette a történéseket, álljon bárhol. Tennant konferanszai is vastagon átitatódtak nosztalgiával, akárcsak mi odalent, és bár minden fellépésen ugyanazt mondja és teszi, az alkalmi Budapest!-ek és köszönöm!-ök bőven megtették a hatásukat. Olykor csak hitetlenkedve bámultam, mennyire kortalan a PSB-jelenség, és a napokban 68. életévét is betöltő Tennant hangja is olyan szinten konzerválódott, mintha egy időkapszulából rángatnák elő estéről estére. Negyven (!) éve hű társával, Chris Lowe-val együtt látni őt számomra felér az Axl Rose/Slash páros megfigyelésével, sőt, igazság szerint a Boys ténykedését jelen pillanatban valóságosabbnak is tartom. A ráadásra felkerült az ikonikus BOY sapka is Lowe fejére, aki talán túl sokáig is kereshette azt, mert majdnem lekéste a West End Girls kezdését, és ettől csak még szerethetőbb lett az egész. Nem fokozom, hiszen már így is erősen érzelmes hangulatba kerültem, ellenben nyugodt lelkiismerettel írom le: szeretem a Pet Shop Boyst!

Fotó: Koroknai Balázs