Shock!

Az úgy esett, hogy amikor híre jött, miszerint lesz Pet Shop Boys koncert nyáron, teljes extázisba estem, hogy nekem OTT KELL LENNEM. Tisztában vagyok vele, hogy nem először járnak nálunk, ám valahogy eddig elkerültük egymást, meg mondjuk a korábbi időpontokban nem tört rám elemi erővel a „bezzeg régen minden jobb volt és még tudtak dalokat írni a popzenészek"-jellegű nosztalgiázhatnék. És mivel mindig szerteágazó zenei ízlésem volt, bátran vállalom, hogy imádtam annak idején – egészen pontosan 1987-ben és utána jó pár évig – az Actually címet viselő albumukat, amit egy 60 perces Maxell LN típusú normál kazettára vettem fel vélhetően valami (Komjáthy György-féle) rádióműsorból, és szarrá hallgattuk az első srácommal. És ha már így végigkísérte életem pár fontos zsenge évét a zenekar, alap, hogy kötelező megnézni őket (nagy levegő) huszonhét évvel az Actually után. Folytathatnám úgy is, hogy „ha valaki akkor megmondta volna", de igazából akkoriban egyáltalán nem foglalkoztam ilyesmivel, nem függesztettem fürkésző tekintetemet a beláthatatlanul távoli jövőbe. És ez így volt jól.

Így aztán ott találtam magam a Budapest Parkban ezen a kivételesen ideális nyári estén, és mivel a zenekar délután kitalálta, hogy a fotósárkot nem használhatjuk, némi hezitálás és toporgás után befúrtam magam az első sorba, a rendezői bal oldalra. És akkor elkezdődött a várakozás és a várakozás és a várakozás, mialatt egy dj (?) warmuppal szórakoztattak minket, aminek hatására aránylag gyorsan felötlött bennem, hogy fizetnék is, csak kapcsolják le. Máig tartom, hogy ezt a fajta, zenének nehezen nevezhető tüctüc ízléstelenséget tényleg csak droggal lehet elviselni, bár volt egy pillanat, amikor azon töprengtem, hogy talán ez a folyamatos szub-basszus az ommmm-hoz hasonló rezgéseket hívhat elő. Aztán persze az is eszembe jutott, hogy bármilyen nemzetiségű katonát sokkal inkább lehetne ilyen zenével (?) vallatni, mint mondjuk Metallicával. És mivel pont a bal oldali hangfalak alatt álltam, fokozottabban kellemetlennek éreztem ezt a túlnyújtott warmupot. Akármilyen 80's válogatás sokkal idevágóbb és kellemesebb lett volna. De legalább volt időm körülnézni és megállapítani, hogy az átlag magyar Pet Shop Boys-rajongó: nyugdíjas, tizenéves, negyvenentúli, ronda, szép, tetovált, átlagos, kevésbé átlagos, popper, rocker, rózsaszín pólós srác (?), rózsaszín pólós lány, butikos, informatikus, irodai dolgozó, takarító, Újpest-drukker, stb., stb., a sor végeláthatatlan, de azért elmondható, hogy többnyire nem a friss generáció töltötte meg a színpad előtti teret.

Aztán végre-vahalára, mikor kellő mértékben besötétedett, elkezdődött az a másfél órás elképesztő videóklip, amihez a Pet Shop Boys szolgáltatta a zenét és a látványt. Nehezen lehet körülírni, mi mindennel kápráztattak el, és nincs is sok értelme részletekbe menni – amúgy meg a YouTube-on úgyis fent van nagyjából minden –, de mikor elkezdődött a vetítés a színpad elejére felhúzott függönyre, majd besétált mögé Neil Tennant és Chris Lowe, az aznapi első számú extrabizarr, abszolút a '80-as évek szürreálisan giccses, de ízléstelenbe mégsem hajló világát idéző jelmezben, majd belekezdtek egy mixbe, amivel lazán visszadobtak az időben megszámlálhatatlanul sok évet, széles vigyorra húzódott a szám, és biztos voltam benne, hogy nem tévedtem ezzel az estével. És innentől kezdve jött az élő mozi, vetítés, lézershow, amit gyerekes lelkesedéssel bámultam (de komolyan, bárhonnan nézed a lézereket, állatul néz ki), egy táncospár (természetesen különböző jelmezekben, meg nyilván kell a másfél színpadi jelenlét mellé még pár ember), innen-onnan behúzott színpadi díszletek, a dalokhoz illő jelmezek Tennanten és Lowe-on, és a slágerparádénak is mondható dallista. Mivel a '90-es években elvesztettem a fonalat velük kapcsolatban, az „újabb" számok számomra nagyjából ismeretlenek voltak, de nem éreztem, hogy kilógnának a sorból. Szerencsére nem modernizálták agyon magukat és nem követték az aktuálisan futó trendeket, így belesimultak a fantasztikus pillanatokat hozó klasszikusok közé.

Neil Tennant kimondottan barátságos, kommunikatív formáját mutatta, és ugyan 60 éves elmúlt, de remekül konzerválta magát, noha göndör fürtjei már rég a múlt ködébe vesztek. Hangja döbbenetesen nem öregedett, ugyanaz a bársonyos, egyedi orgánumot hallhattuk, amit lemezeken annak idején megszerettünk, nem is értem, miképp lehetséges ez, egy ideig figyeltem, hátha playback az egész, de nem. Chris Lowe-tól meg ki várna mást, minthogy a szintije mögé cövekelve rezzenéstelen arckifejezéssel ne csináljon semmit? Ugye. Ez pont így kerek. Nehéz csúcspontokat kiemelni, látványban rengeteget tudnék említeni, de amikor Chris Lowe egy gigantikus diszkógömbbel a fején nyomott meg három billentyűt a hangszerén, akkor igencsak elégedetten bólogattam, ez AZ, ami még hiányzott az életemből.

A koncert előtt némelyest rettegtem, reméltem, hogy nem hangszerelik át a régi kedvenc dalaimat, mivel betegesen imádom a '80-as évek minimalistának tűnő szintipopját, meg ugye az úgy az igazi, nem másképp. Imáim meghallgatásra találtak, minimálisan restaurálták a dalokat, így a Rent, a Suburbia, a Domino Dancing, az It's A Sin, az Always On My Mind is tökéletes formáját mutatta, bár bevallom, hogy az I Get Excited (You Get Excited Too) ebben a formában teljesen levett a lábamról (egybefűzve a Renttel). Azt meg mondanom sem kell talán, hogy az It's A Sin váltotta ki az egyik legnagyobb ovációt – nem véletlen, ez olyan, mint a Metallicának az Enter Sandman, az a-hának az Take On Me, a Bon Jovinak a You Give Love A Bad Name, vagy hogy a hasonló identitású muzsikáknál maradjunk, a The Communardsnak a Don't Leave Me This Way – a végén a konfettieső kimondottan euforikus örömöt váltott ki belőlem. Természetesen még vagy tíz dalt simán fel tudnék sorolni, amit szívesen meghallgattam volna, de legyen elég, ha annyit mondok, hogy a Heart az, aminek hiányát a legjobban sajnálom, mert nagy eséllyel a tömeg tetején kitárt karokkal bodysurfölve üvöltöztem volna, hogy I'm in love with you; I mean what I say / I'm in love with you, and you don't know / What it means to be with you. Nesze neked éjtíz...

Méltó módon, mondhatni naprakész formában idézték meg (számomra) a '80-as éveket (másoknak meg a későbbieket is), kicsit sem cikis formában, szenzációsan látványos körítéssel, és ez az, amit bármikor újra gondolkodás nélkül simán megnéznék. És egyáltalán nem az itt helyenként túlhangsúlyozott nosztalgia miatt.