Shock!

Ha valamin nem érdemes vitázni, az az, hogy az idei év egyik leggrandiózusabb eseménye a Queen és Adam Lambert fellépése volt a Sportarénában. Továbbá azon sem érdemes okoskodni – főleg ennyi év elmúltával –, hogy kell-e folytatni a Queen felének az örökség továbbvitelét immáron a második énekessel Freddie Mercury halála óta, vagy sem. Mivel a stábból néhányan több alkalommal láttuk Paul Rodgersszel, illetve Adam Lamberttel is a formációt, így nem ért különösebb sokként bennünket a Queen 2017-es verziója: nagyjából sejthettük, hogy káprázatos estének leszünk a részesei.

Személy szerint nekem a Queenhez nagyon korai és szoros a kötődésem, az évszámokat most hagyjuk is, de igen korán tetszett meg a zenekar. Sajnos a legendás 1986-os koncerten nem lehettem ott, és egészen 2008-ig kellett várnom, hogy legalább két ős-queenest élőben meg tudjak nézni, ami Paul Rodgers miatt némelyest felemás élmény lett. Később, amikor már Adam Lamberttel kezdtek turnézni, a youtube-os felvételek konkrétan lenyűgöztek, noha akkoriban nem jött össze, hogy Gáborunkhoz hasonlóan megnézzem őket valahol határon túl. Így kénytelen voltam kivárni, amíg erre jönnek.

Vagyis pontosan tudtam, hogy szenzációsak lesznek, és ugyan már túl vagyok néhány idei „év koncertjén", de ezt az estét ismét a felső ligába kell sorolnom. A mostani turnét az idén negyven (!!!) éves News Of The World újrapromotálására fűzték fel, ehhez alakították a grandiózus színpadképet is, a lemezborítón szereplő, Frank nevű figura többször, többféleképpen is megjelent, hol vetítve, hol a színpadból kiemelkedve (az éppen rajta ülő és éneklő Adam Lamberrtel), ám ehhez képest a kihagyhatatlan (és ráadásdalokként alkalmazott) We Will Rock You és We Are The Champions mellett csupán a kicsit ritkábban játszott Get Down, Make Love szerepelt. Igaz, nehéz is lenne olyan setlistet összeállítani, ahol nem hangzanak el a kötelezően előadandó dalok, amelyekkel máris (legalább) egy bő órát el lehet tölteni.

Tagadhatatlan, hogy a Queen élére egy ilyen igazi díva-jellegű figura illik, olyan, aki egyszerre impozáns a női- és férfiszemek számára. Mindamellett rendkívül rokonszenves az a szerénység, ahogy Adam Lambert azt kezeli, hogy egy színpadon állhat Brian Mayjel és Roger Taylorral, és pontosan tudja, hogy nem KELL Freddie-nek lennie, hiszen belőle csak egy volt, utánozni dőreség lenne. A saját egyéniségét viszi bele a dalokba (azt meg csak halkan jegyzem meg, hogy sziluettben és mozgásban olykor megidézte George Michaelt), a hangterjedelme elképesztő, és a magabiztosság is, ahogy bármit képes hiba nélkül kiénekelni. Minden porcikája színpadért üvölt, a srác erre született. Mindamellett láthatóan meg is van a saját közönsége, a fiatalabb kicsaj-korosztályból sokan vélhetően miatta jöttek, legalábbis a dobhártyarepesztő sikolyokból erre lehet következtetni. Az meg abszolút jófejség tőle, hogy a koncert vége felé lement a közönség közé néhány pacsi erejéig. Ha már korosztályos zenekar, számomra meglepő volt, hogy milyen sok fiatal, huszonéves, sőt, tizenéves jött el a bulira, akik ráadásul tudták a dalokat is. Klassz látni, hogy ezek a dalok simán átívelnek több generáción is, pedig a két őstag a közönség nagy részének édesapja vagy sokaknak akár nagyapja is lehetne. Amúgy meg csak fontos széljegyzetként említeném, hogy Brian May és Roger Taylor elképesztően cuki módon öregszik. A Crazy Little Thing Called Love után következő dobpárbajnál Roger a kifutó elején maradt, de ezúttal fia, Rufus Tiger Taylor helyett Tyler Warren ült be a cucca mögé, és így felelgettek egymásnak.

Ha már a látványról esett pár mondat: az ovális, fel-le mozgatható kivetítőn szinte filmként jelent meg a koncert, a háttárvetítéssel és a pazar fényekkel együtt valóban szemkápráztató volt a látvány, és amit a műsor vége felé engedtek igazán szabadjára: az egész arénán átívelő lézerekkel olykor tényleg az űrben érezhettük magunkat. Főleg a koncert utolsó harmadában előadott Brian May szólónál (Last Horizon), noha ez a csillagközi látvány azért annyira nem meglepő egy asztrofizikustól ugye.

Setlist:
We Will Rock You
Hammer to Fall
Stone Cold Crazy
Another One Bites the Dust
Tie Your Mother Down
Fat Bottomed Girls
Killer Queen
Don't Stop Me Now
Bicycle Race
I'm in Love With My Car
Get Down, Make Love
I Want It All
Tavaszi szél vizet áraszt
Love of My Life
Somebody to Love
Crazy Little Thing Called Love
Drum Battle
Under Pressure
I Want to Break Free
Whataya Want From Me
Who Wants to Live Forever
Last Horizon
Guitar Solo
Radio Ga Ga
Bohemian Rhapsody
--
We Will Rock You
We Are the Champions

A Queen és Magyarország kapcsolata különleges, ami nagyban köszönhető annak a bizonyos koncertfilmnek, így az este egyik legmeghatóbb pillanata (mert volt néhány) nyilvánvalóan az volt, amikor Brian egy szál gitárral a kifutó elején telepedett le, és egy-két kedves magyar szó és rövid anekdotázás után belekezdett a Tavaszi szél vizet árasztba, csak nekünk. Mi meg persze énekileg kisegítettük úgy tizenpárezren... Aztán mindez belefolyt a Love Of My Life-ba, amelynek a végén Freddie jelent meg a kivetítő tetején, hogy megénekeltessen minket. Később kivetítették még néhányszor digitális formában, nyilvánvalóan a Bohemian Rhapsodynál is, meg egy kis közönségénekeltetésre is „eljött hozzánk". Ügyesen és ízlésesen alkalmazták ezt a fajta technikát, felemelő volt ez így. Az is szép pár percnek bizonyult, amikor Roger Taylort hagyták érvényesülni az általa énekelt I'm in Love With My Carnál – imádom a kisöreg reszelős hangját egyébként –, meg másképp volt jó és más miatt, hogy egy Adam Lambert-slágert is eljátszottak (Whataya Want From Me). De azért az egész estés ünneplés a régi daloknak és régi dalokról szólt, ezt mindenki tudta.

Ha valakiben még kételyek támadtak volna a zenekar működését illetően: hát nem sokkal jobb még élőben hallani, jó minőségben a Queen dalait, fejedelmi látvánnyal körítve, szemben azzal, hogy esetleg csak otthon tudjuk hallgatni, többnyire egyre silányabb minőségű tömörített fájlformátumban? Ez a zenei örökség megérdemli, hogy addig lélegezzen a színpadon, amíg tényleg bírják az öregek erővel és kedvvel. Nem tudom, érik-e egy újabb lemez tőlük, biztos, hogy van még mit mondaniuk, és ugye telik az a nyomorult idő, hiszen May már hetven elmúlt, Taylor is közeledik ehhez a korhoz, szóval amennyiben rejlik még bennük valami zene, azt ideje lenne elkészíteni. Meg ugye ki tudja, meddig bírják a turnézgatást. De a szombat este után nagyon bennem van, hogy ezt még látni kell!

(Azt meg tényleg csak itt a végén egyfajta lábjegyzetként jegyezném meg, hogy jó-jó a modern technika, de tényleg egyre bosszantóbb a telefonfüggés. Egyrészt, hogy a folyamatosan feltartott telefonok között lehet valamit látni néha a színpadból, másrészt az sem értelmezhető számomra, hogy ha odajön pár méterre tőled pont eléd Brian May, miért fordítasz hátat neki és csinálsz egy érdektelen szelfit, ahelyett, hogy rámosolyognál és megmaradna sokkal klasszabb emléknek. Meg mondjuk azt sem értem, ha valaki ránézésre ötvenpluszosan elmegy egy ilyen koncertre, tehát vélhetően régi rajongó, akkor miért veszi fel telefonnal az összes számot, közben folyamatosan a telefon képernyőjét bámulva és babrálva, mindezt harmincezer forintért. De hát ez az én egyéni sirámom: az emberek nagy része elfelejti megélni a jó dolgokat.)