Mindazoknak, akik nem az európai zenei élet központjainak egyikében élnek, olykor biz' hosszabb utat kell megtenniük, ha szeretnék elcsípni egy-egy kedvencüket valamely város színpadán. Ezúttal szerencsés voltam, hisz ahhoz, hogy láthassam a Rammstein legénységét, mindössze Bécsig kellett elbumliznom.
Megfáradt vándorként igazán jólesett, hogy sikerült egy aránylag nyugodt helyet találnom magamnak a Stadthalle küzdőterének első sorában. Clawfingerék már javában nyomták "best of" programjukat, de az ő koncertjükből csupán annyi maradt meg bennem, hogy nagyon korrektül szóltak.
Bevallom, voltak idők, amikor a Rammstein a legkevésbé sem állt közel hozzám, mi több: fel nem foghattam, vajh rajongóik mitől találják a zenéjüket különlegesnek, impresszívnek. A fordulópont megfoghatatlan maradt önmagam számára is. Tán egy kietlen napon olyan hangulatban leledztem, amikor kifejezetten ez a rideg, steril, dinamikus, dallamokkal és változatos ötletekkel teli, menetelős dörgedelem esett jól a lelkemnek. Mit is vártam az immáron harmadik sorlemezével turnézó, (egykoron) keletnémet hatosfogat koncertjétől? Különleges látványt s "hallványt" egyaránt - és a Lindemann und Co. nem hagyott cserben. Íme, csupán néhány kiragadott ízelítő a minden percében pergő és intenzív showból.
Amint a színpad elé függesztett fekete lepel lehullt, tüstént hullott vele az állunk is, látva a vadonás színpadképet. Egy képzeletbeli, futurisztikus műtőlaborban találtuk magunkat, melynek közepére óriási, véresen lüktető bugyor ereszkedett, magát az anyaméhet kívánván megjeleníteni. Ebből küzdötték elő magukat szép sorjában a zenészek, mindössze egy-egy ágyékkötőben, valamint égővörösre festett hajban pompázva, majd zombiként tévelyegtek ide-oda, míg gondos ápolói kezek hangszereket, pengetőt, dobverőket nyomtak a markukba.
A koncert gerincét a Mutter dalai alkották, melyeket hiánytalanul (!) végigélvezhettünk. Rögvest az első tétellel indítottak, új látvány- és piroelemekkel teletűzdelve az amúgy is lehengerlő hangáradatot. A Mein Herz Brennt alatt Till stílusosan kitépte a mellkasából lángoló szívét. Ezután a Links 2 3 4 következett, miként az albumon, kíméletlen precizitással, kollektív meneteléssel előadva, majd sorjázott a Feuer Frei, a Rein Raus, a Zwitter, a címadó Mutter, valamint a Nebel, az Adios és a Spieluhr. Régebbi dalokból természetesen kevesebbet tombolhattunk végig, de azért a Du Hast, az Asche zu Asche, a Sehnsucht, a Weisses Fleisch vagy az Engel nem hiányozhatott. A félelmetes méretű lángnyelvek olykor egyenesen a színpad tetőszerkezetét ostromolták, a színpadhoz közelebb állók pedig nem győzték önnön állapotukat letapogatni, azt ellenőrizendő, kellőképp megpörkölődtek-e már az impozáns effektekkel együtt járó pokoli hőkibocsájtástól.
Aki látott már valaha Rammstein koncertet vagy olvasott cikkeket a srácokról, az biztosan ismeri a "lángoló kabát" című felvonást. Ez a Rammstein számhoz (és kliphez) kapcsolódó látványelem - ám a zenekarnak, illetve markáns - köztudottan piromán - frontemberüknek ezúttal sikerült még rátenniük egy lapáttal. Till ezúttal nóta közben levette megszokott hőálló hacukáját, mindössze egy zubbony maradt rajta és egy-két méteres távolságból folyamatosan lángszóróval bombázták, amitől az egész teste tűzbe borult és élő, eleven fáklyaként botorkált végig a színpadon… Jópofa fiúk, nem vitás!… Az új dalok közül legnagyobb sikere talán a dühödten görgő Ich willnek és a fülbemászóan dallamos Spieluhrnak volt. Érdekes módon az album első nagy slágere, a nagyszerű klippel rendelkező Sonne nem sütött annyira élőben!
A show pontos szerkesztése ezúttal is érezhető volt, a banda nem épp rögtönzéseiről híres, de ezért bőven kárpótolt az egészen csontvázszerű billentyűs, Flake Lorenz kergült törzsi tánca, Richard Z. Kruspe-Bernstein és Paul Landers gitárosok élvezetes, halálpontos játéka, vagy éppen a koncert végi meglepetés, egy ismert Ramones dal - a Pet Sematary - előadása volt, melyet Flake vezetésével közösen nyomtak el a Clawfingeres fiúkkal.
Egy jó koncertnek az a legszomorúbb pillanata, amikor véget ér. 90-100 perc képes úgy tovaillanni, mint hamu a szélben. Igyekeztem mélyen magamba szívni és elraktározni mindama élményegyüttest, amelyet az egyszeri rajongó képes ilyen esetekben - de végül egyetlen gondolat rekedt meg bennem, akár egy berozsdáltan erőlködő fogaskerék: ezt újra látnom kell… és újra… és újra.
