Shock!

Kezdeném rögtön ott, hogy nem vagyok Kotzen-komplettista, Richie zenekaros tevékenységét azonban nagyra tartom, ugyanis véleményem szerint mind a Poison, mind a Mr. Big zenei világához igen sokat tett hozzá annak idején. Blues alapú, ízes gitározása már szemtelenül fiatalon nagy nevet faragott belőle abszolút megérdemelten, és az említett sztárbandákba is ennek révén kerülhetett. Szólóban sem távolodik el gyökereitől, ritkán hallani ennyire feelinges, bluesos rockmuzsikát, mint amit (f)ezen alkalommal előadott két társával (és gondolom, a korábbi magyarországi alkalmakkor is – én sajnos most tudtam először elcsípni). Tényleg óriási volt, ahogy egyszercsak fogta magát a trió, felsétált és belevágott a muzsikálásba, olyan elánnal, örömmel, húzással és megszólalással, amit valószínűleg sem tanulni, sem tanítani nem lehet – ez vagy megy magától vagy zenészként legjobb, ha elfelejtjük ezt a stílust (és persze attól még lehetünk kiválóak más műfajokban).

Ami az előzenekart, a luxemburgi Porn Queent illeti, remekül meg lehetett figyelni a kontrasztot: a kissé más műfajban utazó csapatból (gondolom, a név alapján kitalálható, hogy punkos, odabaszós rakenroll volt a brigád szándéka) pont az a természetesség és lazaság hiányzott, ami az amcsi headlinerekben megvolt. Persze lelkesek voltak és igyekeztek megfelelni az elvárásoknak, ezáltal vette is a publikum az adást, de három szám után inkább baromi unalmasnak tűnt az egész, mintsem újabb ital megvételére ösztönzött volna – ami rossz jel egy rakenroll bulin. Na meg persze Luxemburg sem egy rocknagyhatalom, pénz viszont van dögivel, rosszmájúan hozzáállva gyanítható tehát, hogy a Porn Queen is egy magát turnéra befizetős csapat lehet. Persze ebből a fajtából láttunk már sokkal rosszabbakat is és az is a srácok javára írandó, hogy tényleg szórakoztatóak akartak lenni: a Lenny Kravitzre hasonlítani akaró front-ikerpár pedig baromi viccesen nézett ki.

Richie Kotzen triója ezzel szemben inkább saját magát akarta szórakoztatni, és ezt is tette jó két órán át, nem feledkezve meg persze a közönségről sem, végig nyugtázva annak tetszésnyilvánításait. A cél azonban semmiképpen sem az volt, hogy megnyerjenek minket maguknak, sokkal inkább az örömzenélés került fókuszba, amelybe résztvevőként magunk is bevonódtunk. Ha történetesen nem tetszik a produkció az ezerfejűnek, a csapat akkor is ugyanilyen élvezettel pengette volna tovább a húrokat, egészen addig, amíg térdig állnak a paradicsomban, és le nem rángatják őket a színpadról. Persze ilyesmiről szó nem volt, a bulizó-táncoló-éneklő-figyelő-átszellemülő nézők (mindenki, aki ott volt, válasszon az akkori hangulatának megfelelőt) abszolút vették a lapot és mindennek örültek. Nagy elemzéseknek ezen túlmenően nem igazán van értelme, elvégre mindenki, aki hozzánk hasonló magazinokat (és pláne ilyen cikkeket) olvas, nemcsak elképzelni tudja, de bizonyára már sokszor látta-hallotta már, amikor ízig-vérig muzsikusok felszabadultan jammelve örömködnek és lubickolnak a blues rockban. Elmondhatom persze, hogy mennyire állatul nyomta a Dylan Wilson – Mike Bennett ritmusszekció, meg hogy a gitározás mellett mennyire királyul énekelt Kotzen, de számomra sokkal érdekesebb volt, hogy a faszi egyáltalán nem használ manapság pengetőt, hiszen ezáltal a sok újdonságot nyilván nem tartalmazó, de kiváló muzsika megszólalása teljesen egyedivé válik.

Mindenképpen sajnálom (főleg azok miatt, akik nem tudtak volna Fehérvárra jönni, illetve nyilván azért is, mert bejutottam volna), hogy a hangszerboltos pesti minikoncert elmaradt aznap délután, de ha Kotzen tényleg beteg volt, és ez kellett ahhoz, hogy itt ilyen formát nyújtson, akkor érdemes volt lemondani azt az eseményt. Nem mellesleg így legalább hamarabb megkezdhettük a hosszúhétvégés túránkat, aminek mindenképpen egyik csúcspontja volt ez a koncert. Másnap is simán elmentem volna, és mivel Richie barátunk lassan már hazajár Magyarországra, elmegyek legközelebb is.