Shock!

25 Years Of Hits nevű turnéjával szeli át a világot az az angol csávó, aki számtalanszor megjárta a személyes poklát, cserébe olyan kiugró sikereket ért el fiatalon a Take Thattel, majd később szólóban, ami keveseknek adatik meg. Tegyük hozzá: megérdemelten. Kimagaslóan egyedi hang, jó kisugárzás, egyszerre pop- és rocksztárattitűd, formás külső, karakteres arc, az égiek bőségesen adtak neki a mérleg pozitív serpenyőjébe mindenből. Tudott is élni vele, és olyan örökzöld slágereket adott a világnak, amelyek évtizedek múltán is bőven megállják a helyüket. De hát a jó dalok időtlenek, ugye.

Mindenkinek megvan a maga „guilty pleasure” előadója, Robbie Williams nálam az egyik ilyen, ráadásul még sosem láttam élőben, és ha valaki a zene bármilyen formájával foglalkozik, akkor az efféle korszakos figurákat látni kell, ez nem vita tárgya. Főleg, ha ez az előadó az első lemezeivel tett le megkerülhetetlen alapvetéseket, amelyek nyilvánvalóan a koncertek csúcspontjai sok-sok éve már, és ez nem is fog már változni sohasem. De hát minden jelentős művésznek megvannak a saját levehetetlen keresztjei. Rendre elő is kerül a topik, vajon mennyire unhatja sokezredszer előadni a saját megkerülhetetlen dalait az adott előadó, de jótékonyan hunyjunk szemet efölött, és gondoljuk azt, hogy mindent belead csak ma, csak nekünk.

Mit reméltem ettől az estétől, mire számítottam, hogy biztos lesz? Ami biztos: látványos performanszra, kiváló előadásra, modern háttérvetítésre, ami nem veszi át a főszerepet a főszereplőtől, profi háttérénekesekre és táncosokra, na meg zenészekre, és persze egy még mindig lehengerlő formában lévő Robbie Williamsre. Mindezek mellé apró kis kikacsintásokra, fűszerszerű humorra és egy tízpontos koncertprogramra. Hogy ebből mi valósult meg? Minden, és még ezeknél is sokkal több. Mert egy ikonszerű, valahogy mindig pökhendinek tűnő középkorú sztár helyett egy belső vívódásait, harcait és érzelmeit kimutatni bátor, rokonszenves palit láttunk. A végtelenül professzionális előadás mellett persze.

A koncertprogram természetesen nagy slágerekre épült, és nyilván van ami kimaradt, de sokkal több a kihagyhatatlan darab, és ha csak a címeket nézzük sorban, máris kiviláglik az este íve, hogy ez TÉNYLEG egy életösszegző műsor, amelyen pontról-pontra végigkövethető Robbie Williams eddigi életútja. Mindössze 49 évesen ilyen fokú merengés és összegzés egyszerre rémisztő és elismerésre méltó. Remélhetőleg ez nem azt jelenti, hogy innentől kezdve már kizárólag a nosztalgiára fog építeni, hiszen sok minden van még ebben a csávóban, legalábbis láthatóan akad nála drive, hogy menjen még és építse saját magát mindenféle szempontból.

Az első három dal megalapozta a bulihangulatot (Hey Wow Yeah Yeah, Let Me Entertain You, Land of 1000 Dances – Chris Kenner-feldolgozás), a látvány, a táncosok-háttérénekesek, zenészek egyfajta hömpölygő masszaként vették körbe Robbie-t, akiért és akiről ez az este szólt, és sosem volt az az elbújós fajta. Most is ünnepelte és ünnepeltette magát, de egy másodpercig nem tolta túl és nem fordult át önparódiába. Patikamérlegen kiszámított gegek, spontánnak ható, de előre eltervezett kokettálások tarkítják a show-t a közönséggel: megszólítja az ülőrészen épp kifele sasszézó lányokat, és megbeszéli velük, hogy number one vagy number two, amiért épp kifelé tartanak, kiszúr egy bazi magas srácot, odamegy hozzá fotózkodni és barátkozni, elviccelődik vele, a közönség röhög, mert hát ez nem kizárólag koncert, hanem stand-up comedy is egyben, Robbie Williams-módra.

Közben mesél az életéről, önreflektív és önironikus módon, nem szégyellve, amikor szarul nézett ki vagy szarul érezte magát, a Take Thattel való felemás kapcsolatáról, amit talán még most sem tudott teljesen feldolgozni/elengedni, de ez turné néven futtatott, esténként sokezer fő előtt megtartott önterápia talán segít neki ebben is. Kendőzés nélkül vall a depressziójáról, a függőségeiről, amikor tényleg olyan mélyen volt, hogy majdnem meghalt, a mentális összeomlásairól és a megmentőiről, akik közül egy mi vagyunk, a közönség. A másik a felesége meg persze a négy gyereke, és nyilván nem lehet fáklyásmenet hosszú távon egy ilyen figurával együtt élni, de én őszintének láttam azokat az olykor bepárásodott szemeket meg a félszeg vigyort, ami olykor meg-megvillant rajta. És hát ne feledjük, óriási kivetítőn láttuk a fiatalkori pucér seggét hosszú percekig.

Két lépés távolságból, ha valaki csak simán koncertélményre vágyott, a tényleg rengeteg sztorizás két dal között leültette a lendületet, a tematikát ellenben pont erre fűzték fel, így túl tudtam lendülni én is azon, hogy nem partihangulat uralkodott végig – főleg, hogy aránylag sok volt a lágyabb, líraibb pillanat is, de a merengősebb etap után a Candy/Feel/Kids/Rock DJ blokk felpörgetett mindenkit. Mindamellett nem tudom tagadni, hogy jópofák voltak a háttérsztorik, meg kimondottan aranyos volt, amikor a közönség első sorában kiszúrt egy hölgyet, akinek ráadásul Take That-tetoválás volt a csuklóján, és hozzá énekelt egy kicsit, aztán annyira tetszett neki, hogy nem irigykedve néztek rá a körülötte lévők, hogy egy nagy közös ölelésre is visszament. Hát ki nem irigyelte kicsit őket? És azt is simán elhittük neki, hogy Budapest közel áll a szívéhez, kicsit közelebb, mint pár másik európai város, és inkább ne is keresgéljünk utána, hogy esetleg minden turnéállomáson ugyanezt mondja-e.

Robbie Williams arra született, hogy szórakoztasson minket, perpillanat remek fizikai formában van, és a hangja is óriási (még mindig). Szívem szerint utána rögtön megnéztem volna még egy bő negyvenperces szettet duma nélkül, csak levezetésképpen. És amikor egy ilyen este után hazafele a kocsiban fahangon azt éneklem megállás nélkül, kitörölhetetlenül, hogy „I just wanna feel real love / Feel the home that I live in”, akkor ott tényleg történt valami különleges.