Shock!

„Már megint mit keres egy popelőadó egy rockzenei újságban?” Mit, mit? Egyrészt Sir Rod Stewart a Jeff Beck Group meg a Faces révén a hard rock stílusalapítói közé tartozott, és a legendákat mindig meg kell nézni, ha lehetőség adódik rá, azt. Az énekes 79 éves, vélhetően nem sokat fog turnézni, noha láthatóan jó formában van még mindig. Az évek kellemetlen tempóban rohannak és túl sok fizikai probléma (vagy rizikó) lehet már egy-egy ilyen körútban. Persze nem minden legendás popelőadó érdekel annyira, hogy megnézzem őket koncerten, de azon művészek hangversenyeire szívesen ellátogatok, akik számomra valamiféle nosztalgikus élményt nyújtanak. Az ilyen estéken átélt percek régi emlékeket porolnak le. Igen, bevallom, olykor szeretek ráülni én is a nosztalgiavonatra, és elzakatolni vele valahova a múltba.

Az idős skót úr tán nem kizárólag a nosztalgia kedvéért járja a világot, hiszen idén megjelentetett egy Swing Fever című kollaborációs albumot is Jools Hollanddal. Ne legyenek illúzióink: ha egy-egy ilyen estén előkerülne valami erről az albumról, vagy az utolsó öt-tíz lemezéről, a közönség nagy része valószínűleg nem ismerne fel egyetlen dalt sem élőben. Mindenki a régi slágerek miatt ment az MVM Dome-ba (én is), és ezt a kerek kis élménycsomagot hiányérzet nélkül megkaptuk, természetesen a mai korszellemnek megfelelően modernizált köntösben.

Mostanában szokásunk ráfogni az idősebb generációra, hogy „cuki”, ami többnyire igaz is. Rod Stewart esetében ez mérsékelten helytálló, hiszen majd’ nyolcvanéves kora ellenére nem a cukiságot hanem a sármosságot látod még mindig rajta. A jó ég tudja, mi a titka, de egy tízest bőven letagadhat, és láthatóan a lába sem fáj már, annyit rohangál, ficánkol (hja, új térddel és bokával nem nehéz), és a haja is még a régi. Az meg nem vita tárgya, hogy egy ezüstösen csillogó zakó egy vékony csíkos nadrággal és szintén csillogó cipővel csak rajta áll ilyen fessül. Egyszóval egy még mindig bomba formát mutató állócsillag szórakoztatott minket tartalmasan ezen a nyári szombat estén.

Az MVM Dome színpada fényes fehér padlóborítást kapott, a zenekar egy részének lépcsőzetes emelvényen jutott hely, tényleg úgy nézett ki mindez, mint egy vegasi show és egy ′70-es évekbeli esztrádműsor szerelemgyereke. A kétoldalt, fent és hátul futó kivetítő azok számára is mindent láthatóvá tett, akik nem az első sorokban ültek, és mivel zömmel nyugdíjas vagy lassan-lassan ahhoz közelítő közönség hömpölygött az MVM felé, jól is jött ez a szemkímélő üzemmód. Bár ha láttad a 2018-as utolsó nyilvános koncertjét, akkor nagy meglepetés nem érhetett látványban.

Lehet bármi rossz, ahol intróként egy korai Depeche Mode-dal (Just Can't Get Enough) szólal meg? . A setlistet tekintve nem, ráadásul minimálisan a főhős szereti variálni a dalokat koncertről-koncertre. Így a korábbi német állomáshoz képest néhány dal cserélődött, egy pedig kikerült. Legyen nekünk fontosabb a korábbi budapesti állomás, amihez képest több változtatás került a programba, amelyek közül számomra a csúcspontok közé tartozott rögtön a nyitó Addicted To Love, az ikonikus Robert Palmer-klipet színpadra festő hölgykoszorúval. Továbbá a Muddy Waterstől a Rollin’ and Tumblin’, amelynél csak aki süket és vak, az nem vette észre, milyen plusz élettel telt meg a színpad.

Rod Stewart sem mer nagyon változtatni a bevált recepten, a cserebere dalok is a régi időkbe nyúlnak, ami érthető, mert mindenki slágerparádét vár. A koncertjére látogató közönség nem követi a munkásságát napi szinten, így nagyon leülne a hangulat, ha bármi újdonság bekerülne egy Maggie May vagy egy It Takes Two köré. Természetesen Rod merengett egy kicsit a foci iránti szeretetéről (bár ezúttal nem kaptunk dedikált focilabdákat), és ha jól hallottam, akkor a vasárnap esti Magyarország-Skócia meccset is szóba hozta (mire ezt olvasod, már le is zajlott). Szerencsére most nem a koncert elejétől, csak a ráadásnál álltak fel a népek, így nem kellett idő előtt „kényszerfelállnia” egy fájós lábú/derekú nyugdíjasnak sem, viszont a végén aranyosan topogtak a helyükön, szóval a koncert cukiságfaktora ezzel ki is pipálódott.

Amit viszont nem lehet megkerülni, mert még koncert közben (!) elindult a hír a hazai sajtóban, az a Kifütyülés Esete. A koncert első felében volt az Csillogó Ezüst korszak, utána jött a Csillogó Kék korszak, utána meg a Csillogó Fekete, és itt most a kék mellé betársult sárgát is meg kell említeni, amiről bizonyára mindenki sejti, hogy mit takar. Rod Stewart sosem rejtette véka alá a véleményét és politikai hovatartozását, így a Rhythm Of My Heart dal alatt kék-sárga szettbe öltözött, a kivetítőre ukrán háborús képeket vetítettek, a legvégén Zelenszkijt gigantikus méretben, amit szórványos taps, de inkább nemtetsző kifütyülés fogadott. Talán egy kósza „fuck” el is hagyta utána Rod száját, meg a hangulat is láthatóan visszafogottabb lett, meg is értem. Oké, hogy megmutatja, kikkel szimpatizál, nem oké, hogy ezt fütty kíséri (bár a németeknél is ugyanez történt amúgy). Egy neves, idős előadó koncertjére váltottál jegyet, tiszteld meg a művészt azzal, hogy respektálod a véleményét, akkor is, ha nem egyezik a tiéddel, tehát nem fütyülöd ki. Más kérdés, hogy talán 2024-ben nem feltétlenül kellene portrékat nagyban kirakni, így is mindenki érti, tudja, miről van szó a többi fotó kapcsán, erőltetettnek tűnik, tökmindegy, ki melyik oldalon áll, változtatni senki sem tud semmin, se te, se én, se Rod Stewart. Mindenesetre számomra rém kellemetlen volt a füttykoncert, de ezzel le is zárom ezt a gondolatfolyamot.

Nem tudom, mennyi turnékör van még Rod Stewartban, a fizikai állapotát elnézve még simán útra kelhet a következő években, a teltház garantált hozzá. A hangja persze kopik, és most is volt az elején bennem némi félsz, hogy milyen lesz élőben, és mennyire kap „gépi támogatást”, de meglepően jól bírja még az öreg smirgli, nyilván a magasakkal spórolva, és a vokalisták sok segítségével. Ha megmarad még ez a ráspoly a torkában, akkor nem lesz gond pár évig ezzel sem. Ha ez volt életed első Rod Stewart-koncertje, akkor bizonyára elégedetten távoztál egy nosztalgikus, ámde mégis korszerű és frissen lélegző este emlékével, ha már többször láttad a skót fenegyereket, akkor vidáman csettintettél, hogy megint megcsinálta az öregfiú.