Shock!

Nem mondanám, hogy a norvég Satyricon túl gyakori itteni koncertjei miatt a rajongók rájuk untak volna, hiszen utoljára 2013-ban jártak az A38-on, előtte pedig 2009-ben a Szigeten aprítottak. A Hajón sajnos nem voltam, a Szigeten igen, de az meg már annyira rég volt, hogy jócskán megfakultak az emlékeim azt illetően, milyen is volt a hangverseny. A tavalyi lemezükkel meg még mindig úgy vagyok, hogy olykor elkap és szeretem, máskor meg unom, ami valószínűleg már így is marad, hangulatfüggő az egész, de nincs is ezzel semmi baj. Ahhoz ellenben nagyon is volt kedvem, hogy megnézzem őket élőben: bíztam benne, hogy feldobják a napközbeni kevésbé érdekfeszítő groomingokkal és planningekkel tarkított kedd estémet.

Ugyan jó ideje boldogan üdvözlöm a matinékezdésű, nem az éjszakába nyúló koncerteket, főleg hétköznap, de ennek a görög Suicidal Angels most áldozatául is esett: az utolsó másfél számra értem a Dürerbe, szkuzi. A slayeresen thrashes utolsó dal rokonszenves volta miatt sajnáltam, hogy elmaradt a randevú, de majd legközelebb. Utánuk elég nagy volt a szünet, mivel a szomszéd teremben zajlott épp a bulival összehangolt másik esemény az Insomnium és a Tribulation főszereplésével, és megvárták egymást a koncertek. Mivel arra nem volt bejárásunk, így a folyosón unatkoztam a Satyricon kezdéséig.

Nem hiszem, hogy a színpadképen túl sokat gyötrődnének a zenekartagok, hiszen Satyr mikrofonállványa is hosszú évek óta ugyanaz, Frostot meg szokás szerint alig lehet látni, a fények delejesek maradtak, és Satyr is pontosan ugyanazokat a manírokat hozza, mint amit már láttunk tőle korábban. Tehát belekapaszkodik a mikrofonállványba, ütemesen bólogat, néha hergeli a közönséget és mogorván tekint körbe, folyamatosan pásztázva a nézőket, néha pedig gitárt ragad ő is. Megoszlanak a vélemények, hogy egy frontembertől ez kevés vagy pont elég, nekem nincs különösebb bajom vele, a dalokat szuggesztíven adta elő, átkötő szöveg alig-alig akadt, ám itt nem a bandázáson, hanem a valóban pusztító erejű energián volt a hangsúly. Tény, hogy ez az olykor fojtogató hangorkán tagadhatatlanul hatásos, noha lehetne a hatásvadász szót is használni, mivel elég szépen kisakkozták a munkaasztalon, hogy mivel tudják előhozni a legszelídebb rajongóból is a mások arcába két centiről üvöltöző vadállatot – persze szigorúan csak képzeletben.

Bevallom, manapság a Volcano lemeztől kezdve élvezem igazán a Satyricon munkásságát, és érzésem szerint nem változott ANNYIT a zenéjük lemezről-lemezre, így simán a saját kis sablonjaikból élnek hosszú évek óta, amit ez a koncert is jól megmutatott, hiszen talán csak a Nemesis Divináról származó dalok, meg a Dark Medieval Times lemezt felidéző, legrégebbi Walk The Path Of Sorrow lógtak ki úgy igazán a setlistből, a többi szépen egymásba simult. Meg is lepett, hogy élőben mennyire erőteljesen szólalnak meg a tavalyi lemez számai (Midnight Serpent, Deep Calleth Upon Deep, The Ghost Of Rome), de kétségtelen, hogy az igazi slágerek taroltak igazán (Now, Diabolical, a Repined Bastard Nation, a The Pentagram Burns vagy a Fuel For Hatred), noha egyaránt jól állnak neki a vonszolósabb témák, mint az életükért vágtató antilopcsordát idéző, gyors tételek. A már említett, kezdeti időket megidéző Walk The Path Of Sorrow nélkül mondjuk meglettem volna, de csemegének csemege volt. És ne feledjük a legfontosabbat: minden zenekarnak megvan a maga seggrázós dala, ami még a holtakat is felébreszti álmából (még ha ez ezen műfajnál egyesek szemében istenkáromlásnak is tűnhet), a Satyricon esetében ez egyértelműen a K.I.N.G., amit kiváló érzékkel jó ideje a műsor legvégére raknak.

Frost elképesztően, sőt, egyenesen elmebeteg módon dobol, ráfoghatjuk, hogy ez más sportteljesítménynek sem lenne rossz. Roppant különös mágia lüktet a játékában, olyan, amitől bizton kényelmetlenül fogod érezni magad, de mégis jólesik belemerülni. Maga a fickó is meghökkentően néz ki inas-izmos félmeztelen testével, száz százalékosan vademberi kisugárzásával maga volt az vészjósló őserő. Főleg, amikor a ráadásblokk előtt kijött a színpad elejére, és teljes testi erejét bevetve, ütemesen csapkodta a lábát a padlóhoz, a közönséget merev tekintettel fixírozva és hergelve. Tényleg rejlik benne valami megmagyarázhatatlanul és nyugtalanítóan démoni.

A zenekar manapság már intézménynek tekinthető, így nagyjából szinte mindegy is, hogy kik zenélnek Satyr és Frost mellett (igaz, a basszusgitáros/turnémenedzser jó sok éve állandó tag), az pedig, hogy Vörös Attila a színpad jobb oldalán foglalt helyet, valószínűleg csak nálunk nagy öröm. Attilának bejött az élet, a Nevermore és a Sanctuary után egy jóval komolyabb produkcióban vehet részt, és abszolút helyt is állt, noha most a tőle megszokott folyamatos mosoly helyett szigorúbb tekintetet igyekezett villantani. De ez egy ilyen zenekar ugye.

A Satyricon 19-re lapott húzott és nyert, érzésem szerint senki sem ellenkezne, ha egy-két éven belül újrázhatnánk ebből a produkcióból, én gondolkodás nélkül vevő lennék rá.