Shock!

Máig aktív kortársaihoz hasonlóan a Sear Bliss is elért abba korba, amikor lépten-nyomon jubileumokra talál, így pusztán a nosztalgia adta lendület okán is lazán elvegetálhatna a veterán banda. Szerencsére Nagy Andrásékra sosem volt jellemző, hogy ekként próbálják aprópénzre váltani múltjukat, és ha akadt is kimondott nosztalgiázás utóbb, a zenekar mindvégig aktív műhelyként üzemelt. A szombathelyi black metal legendák már a huszadik évfordulónak is megadták a módját, és többé-kevésbé hasonló attrakcióra lehetett most, az eltelt negyed évszázad okán is számítani, mint amit anno a Club 202-ben láthattunk. Az sem meglepő, hogy a születésnapos lemezekre különös hangsúlyt fektet a társulat. Tavalyelőtt a debütáló Phantomsot már egy (ismét) megújult összetételű Sear Bliss vette górcső alá, idén pedig a The Haunting jubilál, tehát ebből az irányból is számítani lehetett néhány kellemes meglepetésre. A szolid ünnepi készülődésből pedig aztán egy olyan remekül sikerült buli kerekedett, hogy arra nem lehetett nem felkapni a fejet.

A bemelegítő pozíciót a zalaegerszegi Age Of Agony nyerte meg erre az estére, akik rögtön kimondottan szerencsés helyzetben találták magukat, legalábbis az előzenekarok általában roppant sanyarú sorsához képest. Kiváló hangzás és szép számú érdeklődő arc tekintete kísérte a mutatványt, és a színpadon álló brigád is kipróbált tudása legjavát adta. Régisulis death metaljuk mondjuk nem okvetlenül az a muzsika, ami a főszereplők által preferált atmoszférikus black metalhoz a legjobban illik, de ez a maximum, amit a fejükre tudnék olvasni. Láthatóan baráti a viszony a két zenekar között, ez pedig magasan felülír bármiféle mondvacsinált műfaji megfontolást, ráadásul egy rutinos bandáról van szó, akik hamar képesek maguk mellé állítani a kétkedőket is. Minőségi időt töltöttünk együtt, hamar végig is szaladtunk az egyébként meglepően alapos blokkjukon, és tényleg nem volt hátra más, hogy ilyen kedvező előjelek után az ünnepelt is megmutassa magát.

A Sear Bliss abban a szerencsés helyzetben van, hogy minden túlzás nélkül története egyik legerősebb összeállításában szerepel manapság, és ennél már csak az a jobb, hogy ezzel is ők maguk is tökéletesen tisztában vannak. Emiatt aztán egy mégannyira retrospektív szettel érkezve is magabiztosan, erejük teljében élvezhetik a dicsőséget, ami nem minden huszonöt éve aktív banda esetében magától értetődő – és még finoman fogalmaztam. A jubileumok emlegetése mellett ne feledkezzünk el arról, hogy lemezbemutatóként is funkcionált ez az este, a visszatérésként is felfogható Letters From The Edge album pedig annyira erősre sikeredett, hogy – számomra legalábbis – önmagukban az onnan megidézett dalok is elvitték volna a hátukon az estét. Az aznapi program összeállításának logikája alapján visszafelé haladtunk a diszkográfiában, így egyből három tételt kaptunk a nyakunkba a friss anyagról, majd egy másik kor teremtménye, az Eternal Recurrence lemez hírmondója, az A Lost Cause következett – mondanom sem kell, fülig ért a szám!

Eleve ritka, hogy egy ilyen súlyú estén rögtön egy korábban sosem játszott dallal nyitnak a főszereplők, de a Forbidden Doors képében most erre is láthattunk egy remek példát. A reméltnél is sokkal jobb fogadtatás hatására egyre gyakoribbak lettek a vigyorok odafent, amit még akkor is remek dolog látni, ha a kvlt black metal nem nagyon tűri meg az ilyesmit. A színpad előtt is laza, oldott hangulat uralkodott, ami nem is csoda annak fényében, hogy tényleg remekül ki voltunk szolgálva egyrészt a roppant feszesen dolgozó zenekar teljesítménye miatt, másrészt a háttérvetítéssel is megtámogatott audiovizuális élmény okán. Ilyenkor persze elkerülhetetlenül feltör a kérdés, hogy miért nem szólhat így mindenki a Dürerben, de a lényeg e helyen mégiscsak az, hogy az ünnepelt kedvéért összegyűlt szépszámú közönség tényleg első osztályú ellátásban részesült. Valódi diadalmenetről beszélhettünk tehát már a koncert első felében is, pedig az igazi ínyencfalat még csak ezután következett.

A nagy attrakció pedig abban állt, hogy négy dal erejéig színpadra állt a The Haunting albumot feljátszó teljes felállás, vagyis András mellé felsorakoztak Barbarics János és Scheer Viktor gitárosok, Schönberger Zoltán dobos (immár másodszor aznap este, hiszen jelenleg pont az Age Of Agonyban üti a bőröket) és Szücs Gergely trombitás. Kell-e mondanom, hogy mekkora kuriózumértékkel bírt ennek a külsőre meglehetősen alkalminak tetsző társulatnak a megjelenése, akik egy minden különösebb döccenő nélkül előadott retroblokkal jócskán emelték az est fényét. Ezt így, ebben a formában összehozni még akkor is komoly fegyvertény volt, ha nevezettek időközben nem is szakadtak el teljesen a Sear Bliss kötelékétől. Mindezek után három új dallal visszatért még az aktuális felállás, és ez a keretes megoldás részemről teljessé is tette az élményt. Akadt még persze ráadás, ahogy akadtak még exhumálásra váró ősmasszívumok is, többek között a The Pagan Winter, amelynél mélyebbre aligha áshattunk volna a Sear Bliss-sztoriban, majd a 1100 Years Ago nótával zárult az ünnep.

Mert ünnep volt ez, minden tekintetben, amely végre tényleg minden részletében méltónak bizonyult az emlékezéshez, illetve az újjáéledt Sear Bliss megsüvegeléséhez, bizonyítva, hogy nosztalgiázni így is lehet, sőt, igazából csak így szabad!

Fotó: Bregó Krisztián