Shock!

A legkevésbé sem volt tipikusnak mondható az idei Mikulás-nap, a péntek estét szokatlanul fagyosan követő szombati munkanappal, a hidegfront szállította közlekedési viszontagságokkal, a munkából-koncertre-beesés minden nyűgével együtt. A pár éve hivatalosan is nagykorúvá vált, jelenleg pedig már alapításának huszadik évfordulóját ünneplő Sear Bliss azonban minden körülmények között megérdemli a kitüntetett figyelmet, illetve a szándékban rejlő tiszteletet, hogy bármilyen logisztikai nehézség dacára igenis együtt köszönthessük ezt a jubileumot. Némi időpont- és helyszínváltoztatás után e kiemelt jelentőségű összejövetel végül a Club 202-ben talált magának méltó helyet.

Érkezésemkor máris a pécsi Maledictionnel találtam magam szemközt, akiket az ünnepelthez hasonlóan nem mindennap lehet elcsípni koncerten, és akik szintén csaknem húsz éve nyomják már megrögzötten az amerikai stílusú death metalt. A fronton esett beavatkozások dacára a hozzáállás a régi, ami engem továbbra is a jelenkori, fontolva haladó (értsd: unalmasabb) Deicide-ra emlékeztet. Itt és most a jelen sokkal lényegesebb volt annál, hogy a brigád hányattatott múltján elmélkedjünk, de tény: ahogy a múltban, a reflektorfény ma sem rájuk vetül. Az őket fogadó, látszólagos „érdektelenség" még ehhez képest is meglepő volt, hiszen jó hangzással, tömény, tempós programot nyomtak – igaz, kissé arctalanul. A fáradt, de minőségi szónikus élvezetnek aztán a takarító néni érkezése vetett véget, aki helyet kérve magának a küzdőtéren, tökéletes nyugalommal felmosta a táncparkettet. Szolid taps, kínos mosoly, függöny.

A nagy jövés-menés után magam sem voltam száz százalékig képben, hogy miképpen fest a Sear Bliss aktuális felállása, még ha ez a jubileumi este nem is kizárólag a jelenkori tagságról szólt. A tavaly megjelent Eternal Recurrence album egy alapjaiban megújult, kreativitástól feszülő (akkoriban Nagy Andrással egyenértékű, ezért alkalminak tűnő) társulatot mutatott, amelynek alapján megfáradást a legkevésbé sem lehetett észlelni a veterán szombathelyi zenekar környékén. Megszámlálhatatlan tagcsere és visszarendeződés után, legnagyobb megelégedésemre ismét stabil lábakon áll Andrásék műhelye, a Candlelight támogatásával pedig immár a promóció is jól működik, amit a külföldi meghívások mennyiségi és minőségi aránya remekül mutat. A srácok ezúttal közel 100 percben, egy erősen retrospektív program formájában fejtették ki, miért lehetett tisztelni/szeretni a Sear Blisst az elmúlt húsz évben.

Szóval stabil a jelenlegi felállás, és ezt ezen az estét bőven volt is alkalom bizonyítani, hiszen Csejtei Gyula dobos és Pál Zoltán harsonás gyakorlatilag végig András mellett volt a színpadon. Az előző évezredben távozott Barbarics János újbóli felbukkanásának nagyon örülök a gitáros poszton, de „párja", a Bornholmból érkezett Vigh Zoltán is egyértelműen minőségi igazolás volt. Sajnos a billentyűs hangszerek újfent CD-ről szóltak, ami felett továbbra sem tudok szemet hunyni, legyen ez bármennyire is marginális kérdés – PZ jelenléte például számomra csupán a zenekari frontot színesítette, fel-felbukkanó fúvós díszítései egy idő után egybefolytak. A vendégsereget leszámítva azt kell mondjam, a fellépés egy újabb nagyszerű, demonstratív Sear Bliss fellépés volt a sorban. A tiszta, brutális hangzás kellemesen emelte az ünnepi hangulatot, amelyre szerencsés módon a zenekar csupán a legszükségesebb mértékben játszott rá.

Ahogy a kapcsolódó interjúban is elhangzott, a zenekarra – külső vagy belső kényszerből következően, ez talán mellékes is – sosem volt jellemző, hogy szívesen lépett volna kétszer ugyanabba a folyóba. Az évek során a black metal műfajában hozott számos megközelítés koncentrátuma volt ez a koncert, ahol a csapat korai munkái éppúgy kilógtak a repertoárból, mint a legújabb szerzemények, András vezérletével azonban mindezen dalok autentikus Sear Bliss szerzeményekké álltak össze. A boss nem tartozik a frontemberek krémjéhez, ez ismét kiderült, de introvertált gesztusaival is egyértelműen jelen van színpadon, ami nekem így meg is felel. Ő egyszemélyben képviseli ma is mindazt a szellemiséget, amit a zenekar patinás nevéhez társítunk a színtéren, ezért pedig legalábbis a tisztelet mindenképpen megilleti.

Vendégek és csemegék azért jócskán akadtak a programban, ahogy arra a zenekar múltja predesztinálta is a jubileumi előadást. A legtartósabb múltbéli felállásból Neubrandt István (ma Bornholm) és Schönberger Zoltán felbukkanására jó eséllyel lehetett fogadni, ahogy Kovács Attila (most leginkább Superbutt) is máig a baráti kör része maradt.
Az igazi meglepetést talán Csejtey Csaba és Sheer Viktor színpadra lépése hozta, a többieket sajnos nem sikerült ide összetrombitálni. A nagy odafigyeléssel összeállított programban valamennyi sorlemez terítékre került, nem feledkezve el természetesen a kultikus The Pagan Winter demóról sem. Az első Sear Bliss szerzemények egyike, az Ancient legalább olyan kaliberű ajándék volt, mint az Eternal Recurrence záró tétele, az Entering The Seventh Gate, utóbbi Alba Hyseni énekével, ahogyan azt annak idején lemezre rögzítették. Feldolgozásokat is ritkán hallunk manapság Andráséktól, a Postmortem (Slayer) ezért (is) esett nagyon jól.

A zenekar a kivételes alkalmat ezen felül alaposan megtisztelte vizuális többlettel is, volt némi tűzijáték, hóesés és végig roppant hatásos fények, hogy szem ne maradjon szárazon. A hangsúly mégis a jubileumon volt, melyet a maga visszafogott módján mégiscsak megünnepelt a Sear Bliss és párszáz fős hallgatósága. Valószínűleg egyetlen, nagyon erőteljes kívánsággal: folytatása következzék!