Shock!

Harmincadik születésnapját ünnepli a NYHC-színtér emblematikus csapata, a Koller-tesók által 1986-ban alapított, azóta is megállás nélkül, ellentmondást nem tűrően vezetett Sick Of It All. Mindezt egy igen alapos turnéval teszik, amelynek során hozzánk is ellátogattak. Ez a buli pedig, előzetesen elnézegetve a rajongók szavazati alapján összeállt setlisteket, igencsak kihagyhatatlannak ígérkezett.

Lou Kollerék előtt két fiatal csapat melegített: Elsőként a HC tuskóbbik feléről közelítő, ausztrál Crowned Kings lépett deszkákra, és annak ellenére, hogy sem túlzottan izgalmasnak, sem pedig különlegesnek nem volt nevezhető produkciójuk (egyedinek pedig végképp), jó bulit toltak. Ugyan félórás koncertjük majd' feléig küzdöttek gitárfronton némi technikai gikszerrel, súlyosan döngölő dalaik elég jól működtek.

Másodikként az Egyesült Királyságot képviselő Broken Teeth! érkezett, akik valami eszelősen nagy koncertet hoztak össze. Énekesük, Dale Graham első ránézésre bármelyik fiúcsapatba befért volna fehér atlétájával és szőke, göndör fürtjeivel, de nagyjából öt perc alatt kiderült, hogy igazi mániákus a csávó. Társai ugyan nem kifejezetten karakteres színpadi egyéniségek, Dale azonban egymaga elvitte az egész bulit energikus előadásával. Náluk ráadásul a zenei oldal is változatosabb, hiszen a klasszikus HC-alapokon kívül bőven merítenek metalos, thrashes témákból is, illetve dalaikban klasszikus értelemben vett gitárszólók is találhatóak; nem csoda, hogy már a Nuclear Blast istállójához tartoznak. Bár nyilvánvalóan nem miattuk jöttek le, a publikum is rendesen bemozdult rájuk, még ha az a népünnepélyi hangulat, ami a főbanda buliját az első perctől jellemezte, nem is alakult ki náluk.

És ha azt mondom, népünnepély, akkor azt nyugodtan veheted szó szerint, a Dürer nagytermét csordultig megtöltő közönség ugyanis a Kollerék érkezését követő első pillanatban szétrobbantotta a klubbot. Ahogy elindult a Sick Of It All szettje, rögtön beindult a színpadmászás és az éneklés, fortyogott a moshpit, lendültek az öklök, és ez így ment bő egy órán keresztül. Persze sok csodálkoznivaló nincs is ezen, hiszen egyrészt a zenekar rajongói a leglojálisabbak közé tartoznak, másrészről pedig a program az előre beharangozottaknak megfelelően tényleg egy igazi, igen alapos best of volt. Persze megértem, ha valaki fanyalog a mindösszesen bő egy órát kitevő játékidő miatt, de ha őszinték akarunk lenni, ebből a zenéből ennyi éppen elég, főleg, ha olyan intenzíven vezetik elő, ahogyan azt a SOIA is tette. Lehet, hogy közhely, de ha valamire, akkor erre a koncertre tényleg igaz, hogy egy percnyi üresjárat sem volt benne: Lou sem eresztette bő lére a konferanszokat, a régi, klasszikus darabok, és a későbbi idők legnagyobb slágerei pedig pillanatnyi időt sem hagytak a lazításra. A legnagyobb zúzás persze a wall of death által felvezetett Scratch The Surface-re és a Step Downra alakult ki, de az olyan együttüvöltős himnuszok is iszonyúan sütöttek, mint az Uprising Nation, a Die Alone, a Sanctuary vagy a DNC.

A koncertnek mindössze egyetlen szépséghibája volt, méghozzá a meglehetősen gyenge, zsizsegő gitárhangzás, mindezen azonban hamar túltette magát az ember, miközben az ezer fokon égő Kollereket, illetve a mellettük kissé visszafogottabban nyomuló, de hatalmasat muzsikáló ritmusszekciót figyelte. Így aztán, mikor a bőven 20 tétel fölé kúszó koncert a Built to Lasttel befejeződött, kötve hiszem, hogy volt akár csak egyvalaki is a teremben, aki úgy gondolta volna, hogy nem kapta meg, amiért jött. Bármennyire is jó volt a Broken Teeth!, a Sick Of It All egészen más kaszt, koncertjükre pedig tényleg csak az etalon címke illik.

Fotó: Pozsonyi Roland, Dürer Kert