Shock!

A Skindredet gyakorlatilag három éve, 2011 decemberében láttam először, az akkori, meglehetősen kevés nézőt vonzó buli óta pedig eljutottunk odáig, hogy legutóbbi, ha jól számoltam, ötödik magyar koncertjüknél ki kellett tenni a sold out táblát is. A banda népszerűsége meredeken emelkedik itthon is, ami a gyilkos fesztiválfellépések tükrében nem is csoda. Ahogy a koncertet beharangozó promószövegben is olvasható, a walesi csapatot bátran emlegethetjük a világ legjobb koncertbandái között, és esetükben mindez valóban nem túlzás.

Az Akvárium minden, csak nem rock-hely, így kissé meglepő is volt, hogy miért épp ide szervezték a Skindred buliját, de tulajdonképpen nem nagyon tudnék belekötni semmibe a helyszínnel kapcsolatban. A klubban két koncertterem is található, közöttük egy bazinagy ruhatár meg egy csomó italpult, aminek eredményeként annak ellenére sem kellett órákig sorba állni egy-egy pofa sörért, hogy a nagyteremben a 30Y adott koncertet Benjiékkel épp egy időben. Így nyugodtan mondhatjuk hogy dugig volt az egykor Gödör néven emlegetett, akkoriban leginkább alter-bázisként funkcionáló hely.

Ami pedig talán a legfontosabb, hogy a kisterem hangzása is maximálisan okés volt, és nemcsak a főzenekar, hanem a bemelegítő attrakció AnTi-cLoNe alatt is. Bár a britek vegytiszta nu metal muzsikája totál távol áll tőlem, produkciójukkal kapcsolatosan csakis az elismerés hangján szólhatok. Az egy dolog, hogy a brigád külsőségeit tekintve is atomprofi, de mindehhez még roppant magabiztos színpadi jelenlét és rutin is társult, meg végtelenül intenzív, húzós előadásmód. Profizmusukat jól jellemzi, hogy az sem törte meg lendületüket, mikor valami széthullott a dobnál, a szerelési szünetet frontemberük, Pete Moore profin kezelte le. Muzsikájuk leginkább a Korn-,Coal Chamber-, Mudvayne-vonalon mozog, és zombiszerű külsőségeikkel, zúzós dalaikkal tizenöt évvel ezelőtt tuti szupersztárokká váltak volna. Bár a végül mindösszesen vagy húsz főt megmozgató wall of death kissé komikusan hatott, összességében a közönség is jól reagált rájuk, azaz feladatukat maximálisa teljesítették: bemelegítették a publikumot a főattrakció előtt.

Nehéz egy-egy újabb Skindred-bulival kapcsolatosan újdonságot írni, hiszen a kiváló hangulat esetükben mindig adott, ahogy a hatalmas groove-ok és állandó koncertelemek is. Akár azt is mondhatnám, ha láttál egy Skindred-koncertet, láttad az összeset, de ugyanakkor az is biztos, hogy újra és újra át akarod majd élni azt a nagybetűs Élményt, amit Benjiéktől kapsz. A Star Wars intró, a Warning alatti kötelező helikopterezés, a zenei gegek (egy-egy Metallica-riff, Prodigy-téma vagy néhány aktuális popsláger beillesztése a buliba) valamint Benji „no racism in music" szövege mind-mind állandó eleme koncertjeiknek, de olyan elegyet alkotnak, amitől fülig szalad az ember szája, beindul a lába és beleveti magát a pogóba vagy önfeledten ugrál a pattogós ritmusokra. Bár a koncertprogram is nagyrészt állandó volt az elmúlt években, a Kill The Power lemez érkeztével nyilván kihullottak belőle darabok (a Destroy The Dancefloor száműzéséért például nagyon haragszom), az új nóták azonban ugyanúgy ütnek élőben, mint a Nobody, a Pressure, a Trouble, a Babylon vagy épp a Doom Riff. Ha jól számoltam, ezúttal három érkezett az utolsó korong szerzeményei közül: a Ninja egyértelmű csúcspont volt, ahogy roppant szigorú Proceed with Caution is, de a címadóra is jót énekeltünk.

Bár nagyjából a Stand For Something végéig nem sikerült megtalálni a tökéletes hangzásképet, aminek köszönhetően a mostanra akár a ZZ Topba is beilleszthető fizimiskával rendelkező Mickey Demus gitárjai kissé eltűntek, szerencsére hamar beállt a kellő egyensúly, így tényleg minden adott volt egy újabb feledhetetlen Skindred-koncerthez. A remek dalok mellett volt még közös dob- és DJ-szóló, meg meglehetősen sok, de szórakoztató szövegelés Benjitől, sőt, az egyik roadjuk is beült kicsit dobolni valamelyik nóta alatt, szóval mindent megtettek, hogy szűk másfél órás programjuk alatt egy pillanatig se unatkozzunk.

A Skindred az a zenekar, akiknek egy-egy koncertje előtt pontosan tudom, mi várható: féktelen pogó, ugrálás és tánc, mindez pedig roppant békés, barátságos hangulatban. Természetesen most is hozták a formát, így ha összehoz minket a sors, legközelebb is tuti, hogy beállok a Union Black zászlaja alá.

Fotó: Akvárium Klub Official