Shock!

A korai kezdési időpont miatt, még teljes munkahelyi harci díszben (értsd: öltöny, nyakkendő) éppen hogy csak beestem a nyitó Ride the Skyra. Az ex-Helloween / Masterplan ütős Uli Kusch, valamint a norvég Tears of Anger testvérpárja által életre hívott zenekar debütalbuma elvárásaimtól messze elmaradva, sajnos meglehetősen átlagosra sikeredett. Az egyfajta Masterplan-light muzsikát rejtő lemezről pont a lényeg hiányzott, a fogós, megjegyezhető dallamok, kevés volt kiugró momentum.

Az persze elvitathatatlan, hogy a harmadik Beyond Twilight lemezen is danoló Björn Jansson kiváló énekes és Benny tesója is remek gitáros, Uliról nem is beszélve, így reméltem, hogy élőben meggyőzőbb lesz a csapat. Nem is volt rossz a koncert, épp csak pont az jutott róla eszembe, ami a lemezről: hogy középszerű. Pontosan és jól játszott a csapat, Björn remekül énekelt, épp csak az előadás volt kissé sótlan; a sittes-képű Benny ugyan végigvillázta a bulit, de ezenkívül nem sok minden történt a színpadon. Az olyan fogós nótáik, mint a Smile from Heaven’s Eye vagy a New Protection azért élőben is jók voltak, így bízom benne, hogy a színpadi rutin megszerzésével (a Tears of Anger sem játszhat valami gyakran) lesz ez még jobb is.

Simone Simons bandájára az Epicára nagyon kíváncsi voltam, már csak az őket mostanában övező hype, meg amiatt is, hogy az idei Masters of Rockról, és ezáltal egyben róluk is sikerült lecsúsznom. A koncert alapján kissé érthetetlennek tartom a felfokozott izgalmat, mert annak ellenére, hogy van a csapatnak kiállása, Simone meg maga a bűbáj, semmi kiemelkedőt, fantasztikusat, rendkívülit nem találtam muzsikájukban. Egy kevés Therion, egy kevés Nightwish, kis ez, kis az, ennyi. Nem volt rossz a koncert, de messze Simone vörös hajzuhataga volt belőle a leginkább megkapó. Azért az utolsó The Divine Conspiracy című lemezüket majd meghallgatom, hátha.

Legutoljára két éve láttam a Sonata Arcticát a zsúfolásig megtöltött Wigwamban, a legutolsó pecsás koncertjük - már nem is emlékszem, miért - kimaradt. Idei, Unia című lemezével eddigi legjobbját tette le az asztalra a finn csapat, így nem is volt kérdéses, hogy ezúttal a Petőfi Csarnokban a helyem. Hihetetlen és számomra kissé érthetetlen, miért ennyire népszerű a Sonata, illetve miért pont ők a tizenévesek kedvencei, de sose legyen nagyobb bajom. Mindenesetre vicces volt kissé a papa és mama között nyomuló ifjoncokat látni, illetve a belelkesült csemeték mellett apukákat és anyukákat Maiden pólóban (Vajon saját darabokról  van szó, vagy a csemete adta rájuk, hogy ne legyenek annyira „cikisek”?!) bőszen bólogatni Tony Kakkóék muzsikájára.

Ellentétben a pár nappal korábbi Helloween bulival, itt szó sem volt csúszásról (másnap iskola), Tonyék az elvárt időpontban robbantak a színpadra az új lemez nyitónótájával, az In Black and White-tal. Sajnos náluk közel sem dörrent meg annyira a cucc, mint az Epicánál, csakúgy a gitár hiánya volt a jellemző, mint nemrég a Gamma Ray esetében. Annyira mondjuk nem volt katasztrofális a helyzet, de igencsak kagylózni kellett, ha hallani akarta az ember, mit játszik Elias. Más hiányosságot viszont nem tudok felróni a bandának, kiválóan muzsikáltak, és csakúgy, mint mindig, Tony Kakko vitte a hátán az egész csapatot. Nem egy kifejezetten nagy énekes a srác, viszont ami megadatott, azzal remekül sáfárkodik, mellesleg remek frontember. Tenyeréből evett a közönség, a mellettünk álló agyonszoláriumozott, vastagon festett, láthatóan ősidők óta heavy metal fanatikus, kissé leharcolt hölgyemény meg is jegyezte nem egyszer, csak úgy magának, hogy „olllyan aaranyos”! Könnyű a rocksztárok élete, ugyebár...

A műsor elég vegyesen épült fel, minden lemezről felcsendült legalább két-három dal, a Reckoning Day volt csak mostohagyerek az egy szem nótájával. A láthatóan fanatikus közönség egyébként ugyanúgy nyomta az Unia It won’t Fade-jének vagy Paid in Fulljának szövegeit, mint a már-már klasszikussá érett első két lemez dalainak sorait. Az újabb keletű nóták után egyébként meglehetősen nagy volt a kontraszt, mikor az olyan, jóval egyszerűbb, speedes darabokat is elővezették, mint a Fullmoon, a Black Sheep vagy a San Sebastian. Jókorát fejlődött a csapat az évek alatt, de azért ezek a korai zsengék sem nevezhetőek éppen gyengéknek, sőt!

A koncert legviccesebb pillanata egyértelműen az volt, mikor Tony három részre (lábdob, pergő és cin) osztotta a közönséget, majd „eldobolta” a We Will Rock Yout. Úgy látszik, mindig van egy kis hülyeség a tarsolyában, ha kell.  Ráadással és „dobszólóval” együtt olyan másfél óra lehetett a buli; a végén még vártuk volna a kötelező Replicát, de se Csatóék nem jöttek, se a Sonata, így végül még az utolsó villamossal térhetett haza mindenki, és valószínűleg a tizenévesek sem aludtak el másnap matekon.