Shock!

Egy igen kellemes nagycsaládi ünnepség után indultunk a Pesti Est Caféba, néhány jófajta hazai zenekart megnézni. Elég kontrasztos hely ez egy metalkoncertnek, vagyis inkább fura a fenti békésen italozgató, beszélgető dizájnolt fiatalok után lemenni a pincébe, ahol nem kevésbé fura - és nem kevésbé dizájnolt, csak másképp - alakok metalkodnak.

Nem keveset kellett várni arra, hogy a Wackor elkezdődjön, addig megnézhettük a beállást (elképesztő milyen hangokat képes kibocsájtani Miki, a hajam égnek állt néha, de csakis az ámulattól), társaloghattunk régi és új ismerősökkel.

Láttátok már a Télapót headbangelni, akinek ráadásul egy profi effektprocesszort építettek a torkába? Nos, aki ott volt, láthatta, hallhatta. Az este nagy meglepetése volt számomra, hogy milyen feelinges koncertet adtak. Az egy dolog, hogy a demóik tetszettek eddig, na most ehhez hozzájön élőben a sajátos megjelenésük. Szléjercsabi, a dobos például elképesztően látványosan bír játszani, már csak őt érdemes volt figyelni, pl. az arckifejezéseit. Amúgy meg sugárzott róla, hogy imád dobolni. Jó, hogy vannak ilyen emberek. A bőgős srác néha csak egy helyben forgott, Miki, a szerényen kirobbanó humorral megáldott gitáros/énekes néha meglepő módon mutatta meg, miképp is kell színpadon viselkedni. És nem is mondhatom azt, hogy iszonyatosan feltúrták a színpadot, mert nem. Mégis élmény volt őket nézni. Na meg hallgatni.

Elhangzott néhány új szám a készülő lemezről, plusz néhány ismert az eddigi demókról, például a Lobotomy, a Fragment (de ez nem biztos, számcímeket még mindig képtelen vagyok megjegyezni), meg utolsóként a három számos lemezelőzetesről az első nóta (ennek különösen fura címe van amúgy). Na, az roppant lendületes darab, kár, hogy a közönség inkább csendben ácsorgott, szolidan bólogatva, mint. (Ja és végre rájöttem, mire hasonlít az eleje, Ozzy Osbourne No More Tears c. dalában a bőgőtémára, hehe.)

A három dalos lemezelőzetesről megszólaló Armed Death Resistant Youth (ezt a címet kilestem most) refrénje még három nap múlva is a fejemben motoszkált, de nem csak nekem. Játszottak egy feldolgozást is, méghozzá a Bloodline-t a Slayertől. Ráadásul nekem ajánlották, na ettől meg tisztára zavarba jöttem, köszi nagyon. Meglepő módon a hangzás sem volt rossz, sőt, mondjuk hozzáértő ember keverte, gondosan, odafigyelve. Így is lehet ezt. Jó kis koncert volt, megyek még Wackorra úgy érzem, kell ez a szervezetnek. A vicces az, hogy most már ha otthon hallgatom, nem tudom nem odaképzelni szléjercsabit lelki szemeim elé, ahogy dobolgat.

Átszerelés, várakozás, és egyszercsak a Stereochrist termett a színpadon. Vártam, hogy legyaluljanak. Nagyjából meg is tették, a hangzás itt is jó volt, Kolos riffjei, mint egy-egy masszív betonkocka zuhantak rá a hallgatókra, hangos volt a gitárja is, másnap mégsem csengett egész álló nap a fülem tőle. Viszont Felföldi Peti mintha valahol máshol járt volna, nem tudom mit szívott/ivott a koncert előtt, de nagyon nem volt magánál. Néha attól tartottam most esik össze. De nem. Azért nem úszta meg ennyivel, sajnos elég hamis volt végig a normális énekdallamoknál (az üvöltések és a sajátos felföldipetis hangszínek rendben voltak), majd a koncert közepétől egyre jobban elúszott a hangja, így rövidebb programot kaptunk a tervezettnél. Kár. Meg valahogy hiányzott nála egyfajta kontaktus, amit a közönséggel kellett volna éreztetnie, no majd talán egyszer máskor...

Mindezekért inkább Kolosra figyeltem, aki rendkívüli átéléssel játszott, szinte a lábai előtt hemperegtek a hangok, ahogy gitározott. Jöttek sorban a lemezes dalok, alig vártam a Doomedot, volt, naná, imádtam.

Ami fura volt számomra, az Koltay Tamás, mármint inkább ahogy dobolt; egyfajta érdekes motorozós pózban hajolt rá a dobokra, és arcán feszült koncentrálással ütötte a bőröket. Fülében persze madzag, mert takra játszott. Ilyen feelinges, zsigeri zenéhez különös volt ez a nagy koncentráltság, mondjuk nem baj, hogy nem csúszott el, meg ilyes, de látványban lazulhatna picit.

Nos, mint említettem, rövidített programot láthattunk, így nem volt Brand New Sin feldolgozás sem sajnos. A kis szőrözéseimtől eltekintve nagyon jól éreztem magam, az utánuk következő Isten Háta Mögöttet most kivételesen kimaradt. Ahogy mondták később ismerősök, isteni volt, én pedig elhiszem nekik, voltunk már olyanon és leszünk is még sokat, mert az IHM zseniális élőben.

További fotók:
Stereochrist
Wackor